Doreen Valiente

(1922-1999)

Írta és összeállította: George Knowles

Fordította: Salem

Doreen Valiente talán a legtiszteltebb angol boszorkányok egyike, aki befolyással volt a modern boszorkányság felélénkülésére. Korán beavatott lett és Gerald Gardner főpapnője volt, együtt írta vele az alaprituálékat és más fontos alapokat, ezzel segített változtatni és formálni az átmeneti boszorkányságot.

Doreen hivatalosan Doreen Edith Dominy-ként született, Harry és Edith lányaként Mitcham-ben, Dél-Londonban, 1922. január 4.-én. Kevéssé ismert, hogy a családja keresztény volt és nagyon vallásos. Korai éveiben a család Horley in Surrey mellett élt, és ott szerezte Doreen első pszichikus ismereteit. Amikor még csak hét éves volt, elbűvölte a Hold mozgása amint tanult és kémlelte a kertjéből, ekkor tapasztalta első spirituális kapcsolatát:

"Láttam azt, hogy az emberek a mindennapi valóság világát valótlannak próbálják hívni, és mögé nézve az a valami, az valós és nagyon erőteljes. Láttam a világ erőit a világ formája mögött."

Messze a nyugtalanító élményektől, tudta fejleszteni az érdeklődését az igazi élet természetének létezésében:

"Csak egy pillanatra, de felismertem, hogy mi van a fizikai mögött. Gyönyörű és csodálatos volt, egyáltalán nem volt ijesztő. Ez, azt hiszem, teljesen megváltoztatta az életem."

Tizenhárom évesen, Doreen megkezdte tanulmányait az egyszerű mágiában. Egyszer anyja, aki házvezetőnőként dolgozott, gondterhelt és meggyötört lett egy kollégája miatt. Doreen hozzájutott néhány szálhoz a nő hajából, és kiagyalt egy varázslatot, hogy megállítsa terrorizálását. A varázslat állítólag működött, de áhítatos keresztény családja, talán a félelem miatt, korántsem volt boldog és elküldték Doreen-t egy kolostori iskolába. Doreen ott hagyta a kolostort, amikor 15 volt és visszautasította, hogy valaha is visszamenjen.

Az idő telt, Doreen óvatosabb lett pszichikus képességeivel és megkezdte az olvasást és tanulást minden okkult forrásból, ami a kezébe került, mint például: Charles Godfrey Leland, Aleister Crowley és Margaret Alice Murray könyveit.

1941. január 31.-én alig töltötte be a 19-et, Doreen titkárnőként dolgozott Barryben, Dél-Walesben. Ott találkozott és házasodott össze első férjével Joanis Vlachopoulos-szal. Nem sokat tudni Joanis-ról, csak azt, hogy 32 éves volt és ügyes tengerész, Cardiff kereskedelmi flottájában. Ez veszélyes hivatás volt a Világháború idején egész Európában és a flottája küzdött, hogy a csapdák és a hadseregek telítettek legyenek. Egy támaszponton, számos hajó és tengerész elveszett, amikor átvágtak az Atlanti-óceán veszélyes vizein. Csak 6 hónappal az esküvő után kiderült, hogy Joanis a jelentések szerint eltűnt a tengeren és feltehetőleg halott. Vesztesége ellenére Doreen folytatta titkárnői munkáját Walesben, majd később Londonba költözött.

1944. május 29.-én egy héttel a Normandiai partraszállás előtt, Doreen újra férjhez ment második férjéhez, Cosimiro Valiente-hez. Cosimiro a spanyol polgárháború menekültje volt, aki harcolt a Szabad Francia Csapatokkal a Német megszállás ellen, sebesült lett és visszaküldték Angliába mint rokkantat. Találkozott Doreen-nel amíg lábadozott Londonban és összeházasodtak a Szt. Pancras anyakönyvi irodában. Együtt maradtak a következő 28 évig, Cosimiro haláláig 1972. áprilisáig.

Valamikor a háború végén, Doreen és Cosimiro Londonból elköltözött és egy házat vettek Bournemouth-ban, nem messze a New Forrest-i területektől, ahol Gardner először beavatott lett. A lebombázott háborús London után, a béke és a harmónia területe felé fordult Doreen, amikor belépet arra a területre, ami tele van néprajzzal, a boszorkányság, okkult és pszichikus jelenségek iránti érdeklődése újra lángra lobbant. 1952-ben nem sokkal a régi boszorkányság elleni törvények eltörlése után, Doreen olvasott egy cikket Cecil Williamson-ról, aki megnyitotta a Természetfeletti és Boszorkányság Folklór Centerét Man Szigetén. A cikk említést tett egy kovenről, ami még működik a New Forrest-i területen, és ez kíváncsivá tette Doreen-t, írt Williamson-nak több információért. Williamson átadta levelét Gerald Gardner-nek.

A megfelelő oda-vissza után, Doreen kifejezetten érdeklődött az iránt, hogy csatlakozni kíván egy kovenhez. Gardner meghívta Doreent teára egy barátja házába New Forrest mellett. 1952 nyarán egy kis városban, Christchurchben, Hampshire-ben, élt egy hölgy, "Dafo", egy hasonló hölgy ahhoz, aki bevezette Gardnert a New Forrest-i kovenbe 1939 őszén. Bölcsen a "Dafo" álnevet használta, mert néhány évvel azután voltak csak, hogy eltörölték az öreg elavult "1735-ös Boszorkány mesterség elleni" törvényt, és technikailag a boszorkányság még bűncselekménynek számított, és magukat boszorkánynak nevezni számos mindenféle szociális komplikációt hozott volna.

Első találkozásukkor Dafo otthonában, Gardner nem hívta meg őt, hogy csatlakozzon kovenjéhez, de mutatott egy másolatot könyvéről a "High Magic's Aid"-ről. Ezt minden potenciális beavatott jelöltnek megmutatta a rendben, hogy felmérje a reakcióikat a rituális meztelenségről és korbácsolásról. A további levelezések után, egy évvel később, 1953-ban Doreen megkapta első beavatását a boszorkányságba. A hagyomány megköveteli, hogy egy ellenkező nemű szex bemutatását a beavatáson, és Gardner úgy döntött, hogy ő maga vezeti le. Nyárközép előestéjén részt vett a Druida Napforduló gyűlésén a Stonehenge-nél, ott kölcsön adta a rendnek a rituális kardját. A boszorkány múzeuma miatti utazáson, Dafot is meglátogatta, hogy bevezesse Doreent. Ezen az esten Doreen újjászületett, mint Ameth' az ál- vagy boszorkány neve, ahogyan hívták, ahogy ismert volt.

A beavatás alatt Gardner a saját Árnyak Könyvét használta, ami állítása szerint információkat és rítus maradványokat tartalmazott az Ősi Vallásból, de korbéli forrásokat is használt, a Gnosztikus Misét Aleister Crowleytól. Gardner utána szabad használatot adott az Árnyak Könyvéhez és más anyagokhoz, amiket összegyűjtött. Azt mondta, hogy a régi kovenből maradtak rá, de sokuk töredékes. Doreen azonnal felismert néhányat Crowley munkái közül, de elfogadta Gardner állítását, hogy hogyan került bele. Együttműködve Gardnerrel, megkezdte az újraírását az Árnyak Könyvének használva a jelentős költői tehetségét. Rossz hírnevének köszönhetően eltávolított néhányat Crowley hatásaiból és helyette Charles G. Leland-ot használta, ez nyilvánvaló a leghíresebb könyvében a "The Charge of the Goddess (Az istennő oltalma)". Ez a megváltoztatott Árnyak Könyve verzió szolgált alapul annak, amit úgy ismerünk: Gardneriánus Wicca, amely manapság is a legdominánsabb hagyomány a jelenkori boszorkányságban.

A korai évek kezdetétől tudjuk hogyan hatott és befolyásolta Doreen a modern boszorkányságot. Doreennak tulajdonítható a nyomaték az Istennő imádásában és valamint transzformálta a mesterséget egy kifejlődött vallássá (ez nem azt jelenti, hogy megváltoztatta a mesterséget, hanem azt, hogy vallássá emelte).

1957-től, egy hasadék kezdett formát önteni Gardner és Doreen (aki ekkor Főpapnő) és a koven többi tagja közt. Ez adott okot arra, hogy főleg a könyörtelen nyilvánosságnak, Doreen (és mások) elhagyták a kovent. Önéletrajzában a "The Rebirth of Witchcraft (A boszorkányság újjászületése)"-ben kifejti:

"Ezt, a koven Főpapnőjeként, úgy éreztem, azzal hogy beszélt a sajtónak, Gardner kompromittálta a csoport titoktartását és a tanításai őszinteségét."

Gardner ragaszkodott a szeparációhoz, tehát Doreen elhagyta és egy saját kovent alapított egy férfival, Ned Grove-val. Később, mielőtt Gardner meghalt, visszaállította barátságukat és kölcsönös tiszteletüket, de többé már nem volt ugyanolyan.

Az élet kegyetlen volt Doreen számára 1964-ben, amikor anyja, Edith és Gerald Gardner is meghalt. Abban az évben, talán a belső, növekvő politikai viszályoknak köszönhetően, ami feltűnt a Gardnerianizmusban, hogy Doreen határozott, hogy változtasson és felvegyem a másik hagyományt. Beavatott lett a "Tubal-Cain Klánba", egy kovenbe, amit Robert Cochrane alapított. Cochrane, állítása szerint, öröklött boszorkány volt és a hagyomány alapítója, amit most "1734" hagyománynak neveznek, ez a tradíció feltételezhetőleg a családjában járt kézről kézre. Akárhogy is, Doreen csalódott Cochrane-ben, realizálta, hogy többnyire fikció, mint tény. Robert nyíltan megvetette a Gardneriánus Boszorkányokat, akik bosszantották őt, és amikor Doreen észrevette Robert "boszorkányok varázsszere" iránti (drogok iránti) megszállottságát, elhagyta. Cochrane 1966-ban halt meg rituális öngyilkosságnak tűnve, belladonna leveleket használt, amit nadragulyaként is ismernek.

Az 1960-as évek, egy olyan idő, ami rávett sok embert a változásra, és egy idő, ami megváltoztatott számos társadalmi felfogást. Szabadság volt a levegőben, egy szexuális forradalom indult, a rock and roll mindennapos volt és békemozgalmak szaporodtak, az emberek az utcákra mentek a háború, a rasszizmus ellen és a környezetvédelem érdekében. A szociális felfordulás rávezette az ódivatú ideákkal rendelkező kormányzati vezetőséget és elnyomókat, hogy a közvéleményhez hasonló változniuk kell. A nép végül talált egy hangot.

Ettől a társadalmi szabadságtól felmerültek az alternatív "New Age" hagyományok, mint egy másik választása az embereknek az ortodox korlátozó vallásával szemben. Néhány boszorkány kihasználta ezt az új szabadságot és Sybil Leekhez, Alex és Maxine Saundershez hasonlóan, aktív média személyiségként megpróbálták megnyerni a nyilvánosságot. Számos Idősebb a mesterségből visszautasította a jelentkező nyitottságot, és sztoikusan kerültek minden mesterségen kívüli egyénnel a kapcsolatot. Doreen egyike volt azoknak, akiknek sikerült megtalálni a középutat, soha nem utasította vissza pogányságot és soha nem félt nyíltan beszélni a védelmében.

Férje, Casimiro halála után 1972. áprilisában, Doreen idejét főleg az írásnak szentelte. Első könyve az "An ABC of Witchcraft (A boszorkányság egy ábécéje)" (1973), amely népszerű könyv lett. Azt követte a "Natural Magic (Természeti mágia)" (1975) és a "Witchcraft for Tomorrow (Boszorkányság a holnapért)". Ez a három könyv stabilizálta Doreent mint írót a Boszorkányságról és a mágiáról. Sok mai vezető író, kutató és pogány, Doreenhoz kapcsolható, aki segített nekik a tudásával, anekdotáival és személyes emlékeivel a mesterség szereplőiről. Azokért még finomabban, elérhetővé tette nagy és terjedelmes könyvtárát és kutatásaikat, korrigálta és szerkesztette. Ezen a módon Doreen segített és hozzájárult számos mai vezető wicca ranghoz.

A 70-es években, Doreen nyíltan beszélt és kérdőre vonta a Brit Kormányzást, akik talán a tudatlanság miatt megkíséreltek új törvényeket hozni a boszorkányság ellen. Sikerült nyomást gyakorolni a Parlamenti képviselőkre és végül az új törvényeket sosem iktatták be.

1980-ban Doreen megkezdte kutatását Old Dorothy Clutterbuck után, a Főpapnő után, aki feltételezhetően beavatta Gardnert a boszorkányságba 1939-ben. Kevés dolog ismert Dorothyról számos szakmai szkeptikus hitte, hogy sosem létezet és csupán Gardner képzeletének koholmánya volt. Doreen meg akarta cáfolni ezeket a vádakat és egy szorgalmas és elszánt kutatás után, sikerült igazolnia a születési és halotti bizonyítvány által, ez jelentette azt, hogy Old Dorothy valóban élt. Kutatásait, amelyek 2 éven át tartottak, kiadták "Appendix A" (appendix= függelék, melléklet) részben Janet és Stewart Farrar könyvében "A Witches Bible" címűben. Megírta még a saját önéletrajzában, a "The Rebirth of Witchcraft"-ban (A boszorkányság újjászületése) 1989-ben.

Az életének utolsó három dekádja alatt (1 dekád=10 év), Doreen rugalmasan bánt energiájával és idejével, sokat adott a kutatásaira, tudására és tapasztalatszerzésre, nemcsak az írásai és költészete segítségével, hanem a személyes megjelenésével és nyilvános beszédeivel a gyakran a "Pogány Föderáció" (1971-ben alapítva) által szervett eseményeken, konferenciákon. Fáradozásai közt volt, hogy valódi információt szolgáltassanak a pogányságról és eltüntessék a tévhiteket a vallásról, 1995-ben beleegyezett, hogy a "Pogány Tanulmányok Centerének a patrónusa" legyen. John Belham-Payne, utolsó Főpapja és munkatársa, alapította és a Pogány Tanulmányok Centere lett a színhelye Doreen utolsó nyilvános beszédének.

Későbbi éveiben Doreen Brightonban, Sussexben élt, ahol sokáig küzdött a rák ellen, a betegség végül elért hozzá. Utolsó napjaiban ápoló otthonba költözött több ápolásért és figyelemért, ott látogatták barátai. Végső óráiban, John Belham-Payne és felesége Julie volt az ágya mellett, és 1999. szeptember 1.-én reggel 6 óra 55 perckor eltávozott.

Doreen erős személyiség volt életében, erős volt hitében, és amíg nem a betegség meggyengítette a fizikailag is erős volt, végig megőrizte mentális erejét. Csak két héttel mielőtt átlépett, Doreen leírta Végrendeletét. John Belham-Payne-re hagyta terjedelmes boszorkány tárgyainak gyűjteményét, személyes könyvtárát és könyveinek szerzői jogát, kutató anyagait és a termékeny időszakának verseit. A gyűjtemény tartalmaz sok tárgyat néhány rituális tárggyal együtt Gardnertől, Gardner eredeti Árnyak Könyvét, és Doreen eredeti Árnyak könyvét, a korabeli boszorkányság számos fontos dokumentumát. Doreen megkérte Johnt, hogy egy egyszerű pogány szertartást végezzen el a temetésére és hívja meg barátait.

Utolsó kívánságai közt volt még, hogy a verseket, amiket az évek alatt írt, publikálják. Hogy teljesítsék a kérést John és felesége, Julie Spanyolországba költözött 2000-ben. Ez engedte őket, hogy helyreállítsák és archiválják Doreen híres gyűjteményét, és még fontosabb, publikálják poszthumusz a végső ajándékát a közösségnek, egy új könyvet a költészetéből "Charge of the Goddess" címmel (Hexagon Hoopix, 2000.). A könyv elérhető online innen: www.centre-for-pagan-studies.org/main/howtoOrder.htm

Doreen hozzájárulása a modern Boszorkánysághoz mérhetetlen, és ennek ellenére egy a néhány korai úttörő közül, akik többé-kevésbé kerülték a nyilvánosságot. Hitte, hogy egy bizonyos titoktartás a kovenekben fontos és illik megőrizni, és a pogányság jövője a Vízöntő idejében a feminizmuson és a természettel kapcsolatban élésen alapszik. Utolsó beszéde a Pogány Föderáció Nemzeti Konferenciáján szólt, a Fairfield Hall-ban Croydonban, Londonban 1997. november 22.-én, ő ezt mondta:

"Az ősi pogány Misztériumok beavatottjai képesek azt mondani, hogy "Én a Föld és a Csillagos Égbolt gyermeke vagyok, és egy részem sincs, ami nem az Isteneké". Ha mi napjainkban elhisszük ezt, akkor nemcsak hogy meglátjuk igazi önvalónkat, de más embereket is. Azt akarjuk, hogy az oktalan civódásokat is megszüntessük a kovenek közt, mert mindenki másképp csinálja. Ez egyébként az ok, amiért én végül elbúcsúztam Robert Cochrane-től, a hagyományos boszorkányság nevében. Nem volt számomra értelme, mert nekem úgy tűnt és még most is úgy tűnik, boszorkányként, pogányként vagy bárhogyan is, mi választjuk, hogy hogyan hívjuk magunkat, a dolgok, amik minket egyesítenek fontosabbak, mint azok, amik szétválasztanak minket".

"Ezt mondtam az 1960-as években", folytatta, "az ősi Boszorkányság Kutatási Egyesületének napjaiban és ezt ismételem máig. Viszont az óta, azt hiszem, nagy fejlődést értünk el. A szó szoros értelmében világméretűek lettünk. Kreatív és termékeny mozgalom vagyunk. Van ihletett művészetünk, költészetünk, televíziónk, zenénk és történelmi kutatásaink. Élünk a rágalmak és gyalázatok közepette is. Túléltük az árulást. Tehát, nekem úgy tűnik, ez az "Erők, amelyek lesznek" kell, hogy legyen a cél a Vízöntő korszakban, hogy változzon "Úgy légyen"-né".

Az idő vajon megmondja-e új verses könyve elismert lesz spirituális és költészeti értékei miatt. Gyakorlati használatra készült a boszorkányságban, idővel új inspirációra és korabeli gondolatokra használható, és egyszer mintául szolgál a Wiccák új generációjának számára, azoknak, akik végül a Vízöntő korszakában, egy új korszakban, az új évezredben jönnek el.