Annwn
Honlap a pogányság, többistenhit, természet, boszorkányság, mágia és azok kapcsolódó témáiról.
Ahogy közeledünk az év végéhez, azon találom magam, hogy nem csak az eltelt hónapokon gondolkodom, hanem azokon a perceken is, amelyek formáltak minket, a csendes, a hangos és a köztes pillanatokon. Ennek az évszaknak van egyfajta sajátos vonása, egy olyan súly, amelyet az öröm és az összetartozás iránti vágyakozás nehezít meg. Sokak számára ez nem a fény, hanem az árnyék időszaka, a betöltetlen hiány és a ki nem mondott szavak emléke.
Az igazság az, hogy gyakran beszélünk a személyes határok és a mentális egészség fontosságáról és persze ez így van rendjén. Önmagunk védelme létfontosságú. De milyen gyakran beszélünk arról, hogy mekkora energiát igényel, hogy másokat a viharokon keresztül is szeressünk? Hogy leüljünk valakivel a csendben, hogy megosszuk a küzdelmük terhét, még akkor is, ha ez zavaros, nehéz és kellemetlen? Könnyebb megmaradni az élet fényes, szép részei mellett, azokra az emberekre támaszkodni, akik mosolyognak a fájdalmukon keresztül vagy elrejtve tartják azt, ahol nem fog ránk is átragadni. De a szeretet, az igazi szeretet, többet kíván.
Nem titok, hogy az évnek ez az időszaka hosszú árnyékot vet a saját lelkükkel küzdő emberekre. A remény törékeny dolognak tűnhet, amibe lehetetlen kapaszkodni, amikor minden azt súgja benned, hogy engedd el. Pedig a remény nem csak azé, aki küzd; hanem azoké is, akik mellettünk állnak, készen arra, hogy felkarolják azt, amit egyedül nem tudunk cipelni.
Egy olyan világban, amely oly gyakran magasztalja a magányos lángot, elfelejtjük a közös tűz szépségét. A függetlenséget nagyra tartjuk, az önállóságot tiszteljük, pedig még a legerősebb fa is az erdőben találja meg erejét, gyökerei összefonódnak másokkal, láthatatlanul, de mégis nélkülözhetetlenül. Nem arra vagyunk teremtve, hogy egyedül viseljük el; a létezés súlya sokszor túl nagy egy pár váll számára. Egymást támogatni annyit jelent, mint hidat építeni az elszigeteltség szakadékai felett, határozott kezet nyújtani, amikor valaki alatt megremeg a talaj. Ez csendes lázadás az egyedüllét ridegsége ellen, emlékeztető, hogy együtt fényesebben égünk, hogy szikráink egymást táplálják, hogy a közös fény sem világít kevésbé, ha megosztjuk.
És mégis, még ebben az összekapcsoltságban is könnyű figyelmen kívül hagyni azokat, akiknek a gyökerei törékennyé váltak, akiknek a lángja az árnyékban pislákol, amerre már senki sem néz. Egymást támogatni nem csak azt jelenti, hogy határozottan kiállunk egymás mellett, hanem azt is, hogy észrevesszük, ki küzd azzal, hogy egyáltalán meg tudjon állni. Azt jelenti, hogy kinyújtjuk a kezünket, még akkor is, amikor a csend áthatolhatatlannak tűnik és tudatjuk velük, hogy nincsenek egyedül. De azt is jelenti, hogy meg kell találnunk a bátorságot, hogy kinyújtsuk a kezünket, amikor a súly túl nagy lesz, hogy hagyjuk, hogy valaki más megtámasszon minket, amikor meginogunk. A kapcsolat nem egyirányú áramlat; ez egy közös szívverés, egy mentőkötél, amely emlékeztet minket arra, hogy nem kell egyedül szembenéznünk a sötétséggel.
Az ember könnyen elveszítheti a reményt és ezekben a pillanatok véglegesek lehetnek.
Az öngyilkosság olyan fájdalmat hagy maga után, amely soha nem múlik el igazán; úgy költözik be, mint egy hívatlan vendég, aki csendben, de mindig jelen van. Nem múlik el, de változik, kopik az élein, de a részed marad. Idővel a szíved megtanulja, hogy körbenője a gyászt, befogadva azt. Magaddal hordozod, de nem teherként, hanem emlékeztetőül a szeretetre, amely nem tudott menteni, a kimondatlanul hagyott szavakra, a pillanatokra, amelyeket soha nem élhetsz át újra. A gyász nem valami, amit legyőzöl, hanem valami, amivel megtanulsz együtt élni, keserédes bizonysága annak, hogy milyen mélyen szerettél.
A gyász végül is az ár, amit a szeretetért fizetünk, az elkerülhetetlen visszhangja annak, hogy olyan mélyen törődtünk, hogy hiánya üres teret hagy bennünk. Ez az otthontalan szeretet; a szeretet, amelynek már nincs hová mennie. Amikor valaki eltávozik, az iránta érzett szeretet nem tűnik el, hanem ottmarad, kötődés nélkül, keresve, hogy hová tartozzon. A gyász az, ami akkor marad, amikor a szeretetnek már nincs hol helyet találnia; az a fájdalom, hogy valami végtelent őrzünk egy olyan világban, ahol semmi sem tart örökké. De ebben a fájdalomban rejlik egyfajta szépség, a közös élmények mélységének bizonyítéka.
Szeretni valamit, amit a halál megérinthet, a legbátrabb dolog, amit tehetünk. Ez egy dacos cselekedet, egy tiltakozás, hogy hagyjuk, hogy az élet mulandósága visszatartson minket attól, hogy a szívünket teljes mértékben átadjuk. Szeretni annyit tesz, mint mélyen legbelül tudni, hogy egy nap fájni fog, hogy a veszteség elkerülhetetlen, hogy az idő elveszi azt, ami nekünk kedves. És mégis szeretünk. Átadjuk magunkat a törékeny pillanatoknak, az embereknek, akik ugyanolyan mulandóak, mint mi magunk, mert a szeretet megéri a kockázatot. Bátorság kell ahhoz, hogy átöleljünk valami ennyire sebezhetőt, hogy megnyíljunk az örömnek, amelyet a végesség ismerete árnyékol be. De éppen ez teszi a szerelmet és szeretetet rendkívülivé: nem csak túlél a halállal szemben, hanem gyarapszik is.
Ezzel szembeszállva válasszuk a szeretetet, nem csak magunk, hanem egymás iránt is. Osszuk meg szabadon, még akkor is, ha kicsinek vagy kevésnek érezzük, mert a kedvesség és a törődés ezen apró megnyilvánulásai jelenthetik azt a különbséget, amire valakinek szüksége van.
Legyetek ott önmagatok és mások számára; segítsetek, ahol tudtok és engedjétek meg, hogy támogassanak benneteket, amikor szükségetek van rá. Segíts magadnak növekedni ésidővel ezzel másoknak is segítesz megtalálni az útjukat. Keresd az élet apró örömeit, egy közös mosoly melegségét, a fák között átszűrődő napfény szépségét, a kezedben tartott kéz csendes vigasztalását. Ezek a múló pillanatok teszik az életet élhetővé, nem azért, mert örökké tartanak, hanem mert emlékeztetnek minket arra, hogy még a legsötétebb időkben is van remény. Az élet törékeny, nehéz, de ha az apró örömöket megtaláljuk és meg is osztjuk ezt a szépséget, értelmet adunk neki.
🌲 Vigyázzatok magatokra és egymásra, 🌲
Salem
2024. december 1.
Annwn [ejtsd: Annún] a kelta mitológiában a Túlvilág, a varázslat földje, ura Gwyn Ap Nudd, avagy Arawn.