Abenaki indián teremtéstörténet

A Nagy Szellem régen lenézett ránk, s nem látott semmit. Se színeket, se szépséget. Az idő néma volt a sötétségben. Nem volt zaj, nem volt dal. Nem lehetett semmit látni vagy érezni. A Nagy Szellem úgy gondolta kitölti ezt az űrt élettel és fénnyel. Erejével megindította a teremtés szikráját. Utasította Tôlba-t, a Hatalmas Teknőst, hogy jöjjön fel a vizekből és legyen a szárazföld. A Nagy Szellem megformázta a hegyeket és a völgyeket a teknős hátán. Fehér felhőket tett a kék égre. Nagyon boldog volt. Azt mondta "Most már minden készen áll. Meg fogom tölteni ezt a helyet az élet boldog mozzanataival."

Gondolkozott és gondolkozott, milyen teremtményeket alkosson. Hol fognak élni? Mit fognak csinálni? Mi lesz a feladatuk? Egy tökéletes tervet akart. Annyira erősen gondolkozott, hogy nagyon fáradt lett és elaludt.

Álmában a teremtésről álmodott. Furcsa dolgokat látott álmában. Állatokat látott, melyek négy lábon másztak, néhányuk két lábon. Néhány teremtmény szárnyakkal röpködött, néhányuk uszonnyal úszott. Voltak benne növények mindenféle színnel, elterítették a földet. Rovarok zümmögtek körbe, kutyák ugattak, madarak énekeltek, és emberi lények szólították egymást. Minden zavarosnak tűnt. A Nagy Szellem úgy gondolta rosszat álmodik. Azt hitte semmi se lehetne ennél tökéletlenebb.

Amikor felébredt, azt látta, hogy egy hód egy faágat rágcsált. Rájött, hogy álma alkotássá vált. Mindenről, amiről álmodott, valósággá vált. Mikor látta, hogy a hód felépíti házát és a gátat, hogy tavat készítsen családjának, ahol úszhat, tudta, hogy minden a helyére került, s feladatuk idővel el is jön.

Népünknél ez szájról szájra, generációról generációra halad. Nem kell megkérdőjelezni álmainkat. Az a mi alkotásunk.