Druidák - I. rész A kelta történelem

Hogy kibogozhassuk a kelta nép eredetének kusza szálait, mindenképpen a régészeti bizonyítékokra kell hagyatkoznunk. Az a néhány forrás, ami túlélte az i.e. 400-as periódust nem sokat mond a földrajzi adataikról. Hekataiosz megemlíti a Masszilia (ma Marseille) görög kolóniát, amelyet „a liguriaiak földjén alapítottak közel a kelták területeihez”. Jegyzi Nyrax-ot is (amely valószínűleg Noricumot jelöli Ausztriában), mint kelta várost. Hérodotosz lejegyezte, hogy a Duna a kelták földjén emelkedik Pyrene városának közelében. Ha, és ahogy néhány tudós gondolja, Pyrene kapcsolatban áll a Pireneusokkal, akkor Hérodotosz valószínűleg egy kalap alá vett két eltérő információt. Vagyis azt, hogy úgy gondolta, a kelták letelepedtek Spanyolország részein, noha már tisztázott, hogy ezen törzsük inkább a legnyugatibb népei voltak Európának, akik Portugália Atlanti partvidékén éltek. Noha túl nagy hangsúlyt nem kell helyeznünk e földrajzi anekdotákra, mégis bizonyítéka, hogy a kelták már a nagy történelmi vándorlások előtt léteztek, s Nyugat-Európától, Ibérián át egészen a Felső Dunavidékéig megtalálhatóak voltak. A nézetet erősen támogatja a kelta nyelvcsoport tanulmányozása. Hogy a kelta, vagy pontosabban az „elő-kelta” nyelvek mikor váltak el más indoeurópai nyelvektől az kérdéses. Néhányan a neolitikus kor elejére teszik, de a legtöbb tudós későbbi időpontot preferál, mint például az i.e. második évezred vége vagy még később. Nehéz megmondani, hogy erre a kérdésre vajon vagy egyáltalán találunk-e választ. 

Ami széles körben elfogadott, hogy a kelta nyelveket már beszélték Ibériában, Írországban és az olasz tavak környékén az i.e. 6. században. Ezek a régiók megtartották az archaikus formájukat, míg a gall és a britanniai telepesek fejlődése egy még fejlettebb szerkezethez vezetett. A nyelvi és történelmi bizonyítékok nem tudnak minket tovább vezetni. Hogy felfedezzük a rejtett korszakokat, mindenképpen a régészethez kell fordulnunk. Hogy az európai fejlődés széles korszakát átláthassuk, fel kell osztanunk az i.e. 6000-től i.sz. 2000-ig tartó időszakot három részre. Az első i.e. 6000-től i.e. 1200-ig tart. A második i.e. 1200-tól i.u. 400-ig. A harmadik pedig i.u. 400-tól a jelenünkig. Az első időszak az élelem termeléséhez szükséges módszerek bevezetésével kezdődött Európában és az első összetett társadalom (vagy civilizáció) megjelenésével az Égei-tenger területén, amelyet a minószi-mükénéi társadalomként ismerünk.

Az új rendszer gyors felemelkedése egy olyan kultúrát hozott létre, amely más volt az eddigiektől. A jellemző, amely a régészeket legjobban meglepte, az a temetési rítusok változása volt. A csaknem kizárólagos hamvasztás elterjedése. Az urnamezős kultúra, ahogy ismertté vált, az i.e. 13. századra datálható, és a Duna középszakaszán központosult, amelyet ma Magyarország és Románia területeiként ismerhetünk. A tizenkettedik századtól az urnás hamvasztás elterjedt Olaszországra is és egy nagyobb sávban Közép-Európa, Kelet-Franciaország, Svájc, Németország, Csehország és Dél-Lengyelországban is.

Ezen a széles területen a változások már úton voltak. Számos régióban a bizonyítékok népesség növekedést sugallnak. A mezőgazdasági fejlődés és a termények változatossága nagyobb területeket vett igénybe. A harcosok vértezetének fejlődése, leginkább a kardok és pajzsoknál, ritkábban a pajzsoknál és bronz sisakoknál, azt sugallják, hogy nagyobb hangsúly került a harcosok hatékonyságára, mely a háborúk, vagy legalábbis fosztogatások jelenlétét mutatja, mint a rendszer állandó tagját.

Az erősen védelmezett telepek megjelenése, főként dombokon, sarkokban vagy tavakon, indukálja, hogy a háború helyi szinten működött néhány régióban.

A zavargásban kimmerek és szkíták is délre tartottak Kis-Ázsiába, ahol zsoldosokként szolgáltak az Uratu és Asszír birodalom háborújában. Számos agyagtábla szolgál nekünk pontos dátumokkal is ezekről az eseményekről (i. e. 707 és 652 között). Néhány régészeti bizonyíték azt is sugallja, hogy ez a nagy vándorlás a sztyeppékről a magyar Alföldre sodorta őket. A sírok a Tisza vidékén és a Duna keleti részén hasonlatosak voltak az északi sztyeppei sírokhoz. A vándorlásokat, mint kimmer vagy szkítaként leírni túlzottan leegyszerűsített így a magyar régészek jobban kedvelik a korai szakaszt Mezőcsát kultúrának, míg a késői szakaszt Szentes-Vekerzug kultúrának nevezni, miután ez a két jelentősebb temetkezési helyszín.

Az egész jelentősége a kelta fejlődés számára annyi, hogy így a 8. században a keleti szomszédaik nagyban különböztek tőlük. A lovak központi figyelmet kaptak, mind az élő mind a halott harcost cipelte. Egyiket a csatába, míg másikat a sírjába. Néhány területen, a szkíták otthonában, a nagy temetési dombok tartós szimbólumai voltak a vérvonalnak.

Ahogy láthattuk, a kelta urnamezős nemesek használták a lovat és a szekeret, hogy megmutassák a státuszukat. Akár átvették a szomszédaiktól, akár nem, a nyolcadik századtól kezdve az ilyen temetkezések megnövekedtek a határvonalaiknál.

A kapcsolatok megmagyarázzák a változásokat, amely a 8. század érkeztek.

Az elterjedő vasművesség vezetett a Hallstatt kultúra felemelkedéséhez. Elnevezése az ausztriai Hallstatt településről kapta, amelynek közelében Johann Georg Ramsauer (1795-1847) hatalmas őskori temetőt talált 1846-ban. Az ásatás végül 1045 sírt tárt fel. A hallstatti kultúra volt az utolsó közös ismert őse a kelta nyelveknek.

Hogy megértsük a közép-európai kelták 6. és 5. századi fejlődését, rá kell tekintenünk a mediterrán területekre. A görög és föníciai telepesedése a nyugat mediterrán földeknek már folyamatban volt a nyolcadik században, de a hatodik században voltak jelentősebb hatással a környezetükre. A föníciaiak kolóniájukat délre tették, Szicília nyugati részén, Dél- Szardínián, Baleár-szigeteken, Észak-Afrikán át a dél-ibériai partokig, s az egész rendszer a tunéziai Karthágó körül összpontosult. Ezzel párhuzamosan a görögök felfedezték a déli partokat, Szardínia kikötőibe, Dél-Galliába és Kelet-Ibériába vándorolva.

A hatodik század első felében egyensúlyban működtek, de a közepére már érezni lehetett a feszültséget. Az okok összetettek és változatosak voltak. A babiloni növekedés elnyelte a levanitini part városait 573-ban, megváltoztatva Szidónia, Büblosz és Türosz közötti kapcsolatot. A vezetés Karthágóra helyeződött át. Pár évtizeddel később 544-ben a perzsák Kis-Ázsiában a görög kolóniákat vették uralmuk alá az Égei-tenger partjainál. A mediterrán területek feltöltődtek, a hatalmi harcok már mindennaposak voltak a népek között. Az etruszkok kezdtek kiszorulni a görög versenytársaik miatt. A régi etruszk városok a nyugat-itáliai partokon csökkentek, új városokat hoztak létre észak felé az Appenninek irányában.

I.e. 500 körül az etruszk kereskedelmi útvonalak a Pó-völgyébe és tovább rajzolódtak, s ezek már valamely mértékben hatással voltak már az Alpoknál élő kelta törzsekre is.

A települések fejlődésnek indultak a Duna vidékein, a temetések már gazdagabb formában jelentek meg.

A törzsfők uralta középnyugati területeken már láthatjuk a görög és római történetírók által leírt kelta társadalmakat. A törzsfőknek folyamatosan bizonyítaniuk kellett nemesi státuszukat, s ezt általában ajándékozás, lakomák és hasonló nyilvános eseményekkel történtek. A törzsfőknek szükségük volt a kereskedelemre, hogy fenntartsák ezeket, így biztosítaniuk kellett a saját részüket is, mint nyersanyagok vagy emberi erő, amelyet a déli árukért adhattak.

A Hallstatt-kultúrát a La Téne követte. A svájci Neuenburgersee északi részén található La Téne térségben gazdag lelet mennyiséget talált Hansli Kopp 1857-ben. A La Téne kultúrára minden bizonnyal hatással voltak a görögök és az etruszkok is. A kereskedelem virágzott, ahogy a sírok is mutatják.

A pikt nyelv úgy tűnik nagy mennyiségű gall és walesi elemet tartalmazott, de mivel korai típus, ma már nem hasonlatos a walesi nyelvhez. A legnagyobb különbségek a goidel és a briton közt, hogy az utóbbi jobban leegyszerűsítette önmagát a végződéseknél, és a semleges nem, kettős szám elhagyásával. Noha nem tudtak írni, a szájhagyomány olyan fokokig fejlődött, hogy emlékezőtehetségük miatt a gallokat még Caesar is hasznosnak találta. A bárkája ezeknek a történeteknek, információknak általában művészeti formában jelent meg, mint például a költészet, másként hamar kihalt volna. Így a művészi beszéd magasan művelt volt és a választékosság, ékesszólás mérvadója volt az intelligenciának. A gallok választékossága lenyűgözte a rómaiakat a történelem folyamán.

Cato az Alpokon túli gallokat kiválónak tartotta a szónoklás, ékesszólás művészetében, nem kevésbé, mint a háború művészetében. Diodorus Siculus a beszédük tömör és figuratív természetét említi, a túlzások, fellengzés és a rejtett célzások használatát.

A gall szónokokat bármikor alkalmazták oktatóként a rómaiak. A negyedik századi Symmachus, korának legnagyobb szónokát is egy gall rétor (szónok, ékesszólás tanítója) tanította.

Caesar hódításai alatt a gallok már sokat veszítettek kelta gyökereikből. Julius Caesar három etnikumot azonosít a gallok csoportjánál. A belga törzseket, akik északon a Rajna és a Szajna közelében éltek, a kelta törzseket, akik középen és Armoricában (a Cotentin-félsziget egy része, Franciaország) és az Aquitániaiakat, akik délnyugaton éltek. A gallokhoz csatlakoztak görögök és föníciaiak, de a mediterrán partokon a liguriaiak is hozzácsapódtak a keltákhoz.

Caesar elmondja, hogy nyelvben, szokásokban és törvényekben is különböznek, de részletesebben nem tárgyalja. Későbbi műveiben a gallokról már együttesen beszél.

A gallok leigázása a nemzet végét jelentette a kontinensen, ám a szigeteken élő gallok még mindig fenyegetést jelentettek Caesar számára. Két fegyveres felderítést is végzett i.e. 55-ben és 54-ben, de nem lehet tudni mik voltak igazán a tervei. Később nem is derült ki, mert 44-ben meggyilkolták. A rómaiak nem is haladtak a szigetek felé egészen a következő századig, amikor is i.u. 45-ben Claudius uralma alatt Britanniát megtámadták. Cél a hódítás volt, de motivációjuk más lehetett, mint Caesarnál. A föld gazdagsága mellett valószínűleg hozzáadott az okokhoz az, hogy a kelták rásegítettek az északi gallok folyamatos politikai zavargásaira. A hódítás évében az ország több különálló királyságra osztódott szét, nem volt politikai egység. Ez nagyban segíthette a római hódítást is. A galloktól elvándorló belga törzsek a dél-keleti partoknál telepedtek le. A canti törzs Kentben, a trinovante Essexben, és az Iceni törzs Kelet-Angliában már részben így is romanizált volt, s készült, hogy egyezséget kössenek a rómaiakkal. A többi királyság természetesen nem akarta feladni függetlenségét. A parisi törzs Yorkshire keleti részén, s a legnagyobb az ősi királyságokból a Brigantesek Észak-Angliából mindenképpen függetlenek akartak maradni. Walesben az egyik törzs látta a lehetőséget a függetlenség megtartásának, és délkeleten Caratacus (catuvellauni törzsfő) a veszteségei után egyezséget kötött az északkelet-walesi törzsekkel, s valószínűleg a brigantesekkel, akiket Venutius vezetett ekkor. Ámbár az igazi uralkodó Venutius felesége, Cartimandua volt. Cartimandua pedig kapcsolatban állta a rómaiakkal, akik átjárhattak földjein. Amikor Caratacus felkereste Cartimanduát, a királynő átadta őket a rómaiaknak. Ám a walesi törzsek több bonyodalmat okoztak a rómaiaknak. Anglesey törzsei gazdagok voltak rézben, s erőteljesen védték partjaikat. Suetonius Paulinus i. u. 61-ben megsemmisítette a druida hatalom központját Angleseyben, mikor hallott az Iceni törzs lázadásáról, akiket Boudicca vezetett. Nagy nehézséggel lenyomta a lázadást, így erejüket északra helyezhették át. I.u. 71-ben megkezdték az északi hódításokat, amik kiterjesztették a római provincia területeit egészen Dél-Skóciáig.

Agricola leigázta a brigantes törzset északon, s egészen a Felföldekig hatolt, majd keletre vette az irányt Strathmore és Kincardineshire felé. Ezen az úton találkoztak kaledóniaiakkal is, akik minden bizonnyal a piktek közvetlen ősei voltak. I.u. 100-ban vagy már előbb, Skócia római ellenőrzéséről letettek egy időre. I.u. 117-ben egy lázadás Britanniába hozta Hadrianus császárt, aki úgy döntött, hogy teljesen lemond az északi területekről. Római fala biztosította a határt, s a védelmet a lázadó skót törzsek ellen. Későbbi lázadások a skót alföldeken és Anglia északi részén elpusztították a római védelmet. Az idők folyamán pedig jó néhány római elhagyta a harcmezőt és a falon túlra vándorolt. A vérvonalban vissza is követhető. I.u. 360-ban a rómaiakat pikt, skót és szász törzsek támadták meg, később a római csapatok erősítést kaptak így a támadásokat vissza tudták verni. I.u. 388-400-ig a törzsek támadása erősödött és a római katonákat visszahívták Rómába. I.u. 410-ben Honorious császár megüzente, hogy Britanniának és népének nincs többé kapcsolata Rómával, s innentől magukat kell megvédeni. A rómaiak távozása után a Britannia keltái megújultak. Önmagukat uralták, de a csaták nem szűntek meg. A szászok keletről, a piktek északról, az írek pedig nyugatról támadták védelmüket.

A rómaiak előtt a törzsek külön harcoltak, nem volt meg az egység. A római harcok megtanították őket az egység erejére, s kormányzásukat is egységesítették. Ahogy az utolsó római uralkodó is elhagyta a partokat, a kelta herceg, Vortigern vette át az irányítást Kelet-Britanniában. A helyi tanács segítségével szász zsoldosokat hivatott a piktek ellen, akik északról támadtak.

Vortigernről nem sokat tudni, de néhány jegyzet utal arra, hogy valószínűleg romanizált brit törzsfő volt nyugatról, a Walesi határról.

Idővel a szászok megerősödtek, s Vortigernt gyűlölni kezdték, mert behívta őket. Nem beszéltek róla úgy, mint harcosról, talán már túl idős volt, hogy fegyvert viseljen. Ám biztonsággal elvethetjük a gonoszságáról szóló történeteket, amelyek három századdal később születtek.

A támadások alatt Britanniának nem volt esélye egyedül. Nem tudni hogyan vagy mikor kezdték meg a szászok a kelet-britanniai támadásokat, csak annyit tudni, hogy zsoldosok és szövetségeseik voltak a rómaiak ellen. Hogy mikor és hogyan terjedtek el az alföldeken, nem tudni részletesen. Feljegyzés nem maradt a korból, ám annyit tudni, hogy az utolsó bástya Aurelius Ambrosianus volt nyugaton, valószínűleg a walesi határnál. Későbbi hagyományokban Ambrosianus valószínűleg Artúr király képében maradt fenn. Nem maradtak korai feljegyzések Artúrról, de a hagyománya számtalan győzelmet tulajdonít neki, egyiket Mons Badonicusnál i.u. 500 körül, ami visszaszorította a szászokat körülbelül ötven évre.

A kontinensen maradt gallok, akár az angliai alföldek, teuton területek lettek. Nyugaton és északon – Wales és Skócia felföldjei – kelta maradt és nem foglalták el őket a teutonok. Együtt, Írországot is beleértve az utolsó kelta bástyát formálták.

Kormányzás és az élet

Írországból ered a legkorábbi részletes információ a korai kelta nép kormányzásáról és vezetéséről, mivel az ókori írók jegyzetei elégtelenek ebben a témában. Itt nem is zavarta semmi az eredeti rendszert egészen a vikingek koráig, noha a kereszténység természetesen hatással volt, mégis itt tudunk a legjobban visszakeresni az ősi törvények nyomait.

A legkorábbi időkig nyúlnak vissza, néhányuknál látható, hogy eredetileg költészetben őrződött meg, s adódott tovább a filid által.

A korai ír társadalom hierarchikus volt, az osztályok jól elválasztva. A törvények sokszor rangokat is meghatároztak az osztályokon belül. Az országot királyságokra osztották, talán még több mint százra is, különbséget téve méretben és fontosságban. Minden királyságot a tuath (nép, nemzet) lakta, a vezető a rí vagy király volt, aki esküt tett a rí ruirech számára, egy „felső-királynak”. Nehéz megmondani a király felelősségét és hatalmának határait, de mint minden más társadalomban, nyilvánvalóan itt is rituális funkciókat is betöltött. Ez a kereszténység előtti időszakra is igaz, ahogy a Dagdá rituáléja elmeséli. Hasonló rítusokat később is gyakoroltak a középkorban.

Valószínűleg fontos is megjegyezni, hogy a királyi területek, mint Cashel és Tara, fontos rituális központok voltak.

A király alatt három fő osztály volt, hasonlóan Caesar gall druides, equites és plebs osztályaihoz. Ott volt a harcos arisztokrácia, földbirtokosok, művészetek patrónusai – hasonlóan az equiteshez. A második osztály az értelmiség, aes dána, akik a kereszténység előtti időkben és később magába foglalta a druidákat, bárdokat, orvosokat, történészeket, művészeket, mesterembereket. A harmadik osztály a plebs megfelelője, a szabademberek, köznép, kisebb kézművesek, földművesek, a társadalom alapja. Voltak még szolgák is, de helyzetükről nem sokat tudni a társadalomban.

A család életéről keveset tudni. A házasság szoros kapcsolat volt, de a régebbi törvényeknél látni a házasság más-más fokait is és szeretők tartását. A nők pozíciója igen magas volt. Számos utalást találunk arra, hogy nők is uralkodtak a kelta világban. Maeve az egyik példa Írországban, míg Britanniában Cartimandua vagy Boudicca. A nők egyenlők voltak, a galloknál például a szexuális szabadság is elég nagy volt, szemben a római vagy a későbbi keresztény kultúrával.

A pikteknél anyai ágon örököltek, összesen csak két királyuk volt, akik az apjuk után örökölték a trónt. Noha a királyok házasodtak és családjuk volt, fiaik nem örökölték a trónt.

Arisztotelész szerint a keltáknál nagy szerepe volt a nőknek, Plutarkhosz szerint a nők nemcsak a harcokban, de mint a béke nagykövetei is tevékenykedtek.

A kelták tehát igen nagy szerepet játszottak Európa történelmében, ám leginkább a szigeteken élő kelta kultúra maradt fenn, s lettek őrzői a hagyatéknak. A 10. század végére ugyan a kelták már beleolvadtak más nemzetekbe.