A szarvas

Természetrajza 

A szarvasok (Cervidae) családjához az összes agancsos kérődzök tartoznak. Ideszámítják a pézsmaszarvast és a víziőzt is, amelyek egyikének sincs homlokdísze. Mindkettő azonban a fontos anatómiai szerkezetben a többi szarvassal megegyezik. A legtöbb szarvasnak van felső szemfoga, néhány faj hímjénél, köztük a két agancstalannál ezek kardalakúan meggörbültek és a szájból kiálló agyarrá alakultak. A külső ujjak első és második íze legtöbbször megvan. A szarvasok egyik részénél az oldalsó lábközépcsontnak csak a felső vége maradt meg; másoknál, ezek közt ismételten a pézsmaszarvasnál és víziőznél csak az alsó. Az összes szarvasnál, a pézsmaszarvas kivételével, hiányzik az epehólyag. A szemelőtti mirigy rendszerint nagyon erősen fejlett, a pézsmaszarvasnál azonban hiányzik. Az orr fényszája szőrtelen, csak az északi rénszarvasnál szőrös, az ugyancsak messze északra vonuló jávorszarvasnál csupasz folttá fejlődik vissza. A szarvasok általában erőteljes nyakú, előre megnyúlt fejű, nagyszemű és szelíd tekintetű, nyúlánk, tetszetős állatok. A felső ajak nem barázdált. A hosszú, vékonycsontú lábszárakon keskeny, hegyes paták és jól fejlett álcsülök vannak. A farkuk sohasem éri el a sarkukat. A rénszarvas kivételével agancsuk csak a hímeknek van. Az agancs a homlokcsont kinövése, s hasonlóan csontanyagból áll. Csak kifejlődésének ideje alatt borítja finom szőrű bőr, a háncs. Ha az agancs kifejlődött, az állat a háncsot a fákon ledörzsöli, úgyhogy a csontszár teljesen szabaddá lesz. Csak az agancs legalsó része, a rózsatő marad állandóan bőrrel fedett. Ez az agancs állandó része; a rózsatőn nyugvó rész, a csap, időnként leválik. A csap tövén, közvetlenül a rózsatő felett van a "rózsa", amely gyűrűalakban, apró golyó alakú kinövésekből, az úgynevezett "gyöngyök"-ből áll. Ha a szarvasok agancsát és a tülkösszarvúak szarvát össze akarjuk hasonlítani, így körülbelül a háncs a tülöknek, a rózsatő és azon nyugvó rész, a csontosodó csapnak felel meg. Azon alapvető tulajdonságon kívül, hogy az agancsok időnként kicserélődnek, és a háncs ledörzsölődik, abban is különböznek a tülköktől, hogy többnyire elágazók. A fiatal állat agancsán mindenütt csak egy pár nyárs, gomb vagy hasonló képződmény fejlődik ki, és a rózsa hiánya mindig észrevehető. De csak ritkán maradnak meg a nyársak későbben is. Legtöbbször elágaznak, és az ágak, a bogok száma, minden csere után növekedik. Van ugyan egy pár olyan alacsonyabb fejlődési fokon álló szarvas, amelyik egyszerű nyársat fejleszt és agancsa villás marad, de a legtöbbnél mégis több ágat találunk. Mivel mindkét agancs ágait számláljuk, a legközelebbi agancsforma a "hatos", amely egyes szarvasfajnál a legmagasabb szám. Más féleségek tovább fejlődnek, de nem nőnek ki a "nyolcas"-ból, csak a legfejlettebb fajtájú szarvasoknak van többágú agancsuk. Némelyik szarvasnál, mint a jávor- és dámszarvasnál, bizonyos fejlődésen túl az agancsok lapátformára szétterülnek. Ez a fejlődés folyamán azután növekedik.

Eltekintve az indiai szarvasok (számbár és rokonai) egyes csoportjától, az agancsokat rendszerint minden év meghatározott időszakában egyszer elvetik. Az új a párzás idejére fejlődik ki újra. A levetés úgy történik, hogy a rózsa alatt a csap belsejében csontvisszafejlődés folytán apró üregek támadnak, ezek lassanként nagyobbodnak s ott a csap eltörik. Ilyenkor a rózsatő legfelső része is leesik, s így minden agancselvetésnél ez rövidebb lesz. Közvetlenül az agancs levetése után a megmaradt részt a megduzzadt bőr a szélek felől a közép felé benövi. Ez a bőr véredényben nagyon gazdag. A véredények az új agancs céljára gyorsan kiválasztják a szükséges anyagot és az gyorsan elkezd fölfelé nőni. Egyidejűleg kifejlődik a takaró bőr, a háncs is.

Az agancsképződés lefolyása általánosságban az összes szarvasoknál azonos, de természetesen a kifejlődés egyiknél hosszabb, a másiknál rövidebb időt vesz igénybe. Miután az agancs bőráthuzata feladatát elvégezte, beszárad és a szarvas a már leváló bőrrongyokat a fákon, cserjéken ledörzsöli, és ezzel egyúttal az agancsok, főleg a megsérült növények nedveitől sötétebb színűek lesznek.

Amíg az agancs fejlődésben van, természetesen nagyon érzékeny, ezért a szarvas gondosan vigyáz reá. Sérülések ebben az időben könnyen torzképződésre vezetnek. Tudjuk, hogy azon a helyen, ahol az agancs megsérül, könnyen új, rendellenes ágak fejlődnek; ezt a tényt néha felhasználják az emberek arra, hogy mesterséges úton rendkívüli, és különösen értékes agancsot termeljenek ki. Egyes testrészek mélyrehatóbb sérülései az agancson is gyakran eltorzulást okozhatnak, mégpedig a sérüléssel ellentétes oldalon. Ismeretes, hogy ivarrészek megsértése, vagy kiherélése után a szarvasok az agancsot többé nem vetik el. Ha a sérülés akkor történik, amikor az agancs még nem fejlődött ki teljesen, akkor a bőr foszlása elmarad, az elcsontosodás tökéletlen lesz, tovább fejlődik ugyan, rendszerint csomós, göbös alakot vesz fel: ez a parókás agancs. Ez olyan terjedelmet is érhet el, hogy az állat pusztulását is okozhatja. Másik rendellenesség, ha a különben többágú agancs egyes példányain csak nyársak fejlődnek ki. De az is előfordul, hogy a baknak egyáltalán nem nő agancsa, ezek a "barátok".

Megfordítva kivételesen nőstényszarvasnak is lehet agancsa; ez az eshetőség egyáltalán nem mindig az öreg és különben rendes ivari tevékenységtől megfosztott állatoknál fordul elő. Az ilyen agancsok mindig kicsinyek maradnak s úgy látszik; hogy elég gyakran bolyhos bőr vonja be. Figyelemre méltó, hogy mindkét utóbbi szabályellenesség a nálunk élő szarvasfélék egyes neménél gyakran előfordul s erre Hilzheimer tesz figyelmessé: agancsos nőstényt különösen az őzeknél találhatunk; ezeknél már rendes körülmények közt is a koponya azon részei, ahol a bakoknak az agancsa nő ki, különösen kidomborodnak. Agancsnélküli bakokat ellenben túlnyomóan a gímszarvasok közt lelünk.

Tüzetes figyelmet kíván még a szőrtakaró. A tarándszarvastól eltekintve, a szarvasoknak nagyon kevés vagy semmi gyapjúszőrük sincs. Kétszer vedlenek, tavasszal és ősszel. A nyári szőrözet a télitől nemcsak a képződésben, de a színben is különbözik. Rendesen ez kevéssé oly élénk, mint amaz. Több szarvas nyári ruhája pettyes, míg a téli egyszínű. Foltokat, amely majdnem mindig élénk vörös színnel van keverve, megtaláljuk az egyszínű szarvasok borjúinál is. Némely tülkösszarvúnál is megfigyelhetjük, hogy az idősebb korban egyszínű fajok borjúinál később visszafejlődő fehér rajzolat van és élénkebb vörös színűek, mint az öregek. Haeckel biogenetikai alaptörvénye alapján, amely szerint a fiatal állat alakja és színe gyakran a mai állatok visszaütése az ősökre, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ezek az állatok eredetileg foltos, vöröses szőrtakarót viseltek. A törzsfejlődés folyamán lettek ezek egyszínűekké, és barnává vagy feketévé. A szarvasok közül a majdnem fekete indiai számbár, amelynek borja egyszínű, legnagyobb mértékben mutatja a színskála fokozatát. Agancsképződése azonban nagyon alacsony fokon, a hatosnál megáll. Rokonainál minden átmenet megvan a tartósan pettyestől az egyszínű formáig.

Itt gondolunk arra a világos színeződésre is, "a tükörre", amely sok szarvas, mint pl. a gímszarvas, a dámszarvas, az őz hátsó combján mutatkozik. Ez hasonlóan megvan sok tülkösszarvúnál is. Szó lehet arról is, hogy ez jó ismertető jel, amely az erdő sűrűjében, vagy a beláthatatlan pusztán az egyes állat számára lehetővé teszi, hogy a vezérállatot kövesse. Egyes esetben, mint az őznél, a tükör ugyancsak télen nagyon kifejlődött, míg nyáron alig. Erre az életmód ad felvilágosítást. Az őzsuta májusban ellik és míg borjai eléggé meg nem nőnek, egyedül él. A kicsinyek sokáig rejtekhelyükön maradnak, ahol az anyjuk őket ismételve felkeresi, azonban ezek egyelőre nem követik.

Más ismertetőjelük van a szarvasoknak: ez a hangjuk és egyes mirigyük. A mi gímszarvasunk mély szarvasbőgése, a barcázás, orgonálás ismeretes; evvel hívja küzdelemre vetélytársait. Minden szarvasfajnak megvan a sajátos bőgése a párzás idején. Ezenkívül van a szarvasoknak még figyelmeztető hívásuk is, ez rövid fújás, horkanás vagy böffenés, mint az őz megrettenése.

Az említett szem- vagy arcmirigyeken kívül fontos a főcsülkök közt levő körömcső közti mirigy. Ezenkívül még egy vagy két mirigy van a hátsó láb, különösen a lábszár hátsó részén; helyüket sokszor hosszabb, durva szőrpamacs-sáv jelzi.

A legrégibb szarvasok, amennyire ismerjük, Európában az Eocénben lépnek fel. Itt találkozunk az Oligocénben, Miocénben a ma Ázsiában élő muntyákszarvassal, a Pliocénben pedig a pettyes rúzákhoz és a szikaszarvashoz hasonlóakkal. Pliocénben már megjelennek a valódi szarvasok képviselői és a pikermi rétegekben az őz is. A Tercier végén találkozunk már túlfejlődött agancsú szarvassal is, amely, mint az Anoglochis sedgwicki Falc. villás elágazás folytán nagyon sokágú volt. A jégkorszak óriásszarvasa, Megaceros giganteus BIbch. a mi dámszarvasunk hatalmas rokona, pedig olyan vastag agancslapátokat fejlesztett, hogy valószínűleg ez az agancstömeg volt kihalásuk oka.

A legprimitívebb fejlődésű szarvasok ma Dél- és Kelet-Ázsiában laknak. Ezek ide szorultak vissza, jóllehet fosszilis elődeik Európában éltek s így Délkelet-Ázsia a visszavonulási területük. Itt találjuk a szarvasok oly gyűjtő területét, amelyet a szarvasok keleti régiójának nevezünk. Az újabb szarvastípusok ezen a vidéken teljesen hiányoznak, az óvilág nyugati és északi része és az egész újvilágrész a hazájuk. Afrikában az Atlasztól délre nincs szarvas, természetesen éppoly kevés él Ausztráliában.

Különben a szarvasok jóformán az összes klímaövben megélnek, a síkságon éppúgy, mint a hegyes vidéken, a tisztáson, vagy az erdőben. Némelyek zergemódjára élnek, mások a sűrű erdőségben elrejtőznek; egyesek az esőtlen pusztákon, mások a mocsaras vidékeken és lápokon találhatók. Évszakok szerint sokan változtatják tanyájukat, élelem után vonulván a hegyes vidékekről le a mély síkokra és viszont. Némelyek vándorolnak is és ilyen körülmények közt jelentős utat tesznek meg. Mindnyájan társas állatok; némelyek, mint a jávorszarvas, muntyákszarvas és a pézsmaszarvas, a párzás idején vagy tartósan is párosan élnek, vagy magánosan, mások pedig sokszor jelentős falkákba verődnek.

Az öreg bakok a nyár idején rendesen különválnak a falkától és magukban maradnak, vagy pedig hímtársaikhoz szegődnek. Párzás idején a suták falkájához csatlakoznak, párviadalra hívják a többi hímeket, bátran szembeszállnak egymással, rendkívül indulatosnak mutatkoznak és egész lényükben kicserélődnek.

A legtöbbje éjjeli állat, de sokan közülük, amelyek magas hegyvidéken vagy lakatlan helyeken élnek, nappal is kimennek élelem után. A szarvasok mind eleven, félénk, menekülésre hajlamos teremtések, gyors és fürge mozdulatúak, érzékeik élesek, de mégis elég korlátolt értelműek.

A szarvasok növényi táplálékkal élnek; egyedül a tarándszarvasról mondják, hogy a lemmingeket is felfalja. Fűvek, kórók, virágok, lomb- és tűlevelek, bimbók, fiatal rügyek és ágak, gabonafélék, gyümölcs, bogyók, a fák héja, mohok, zuzmók és gombák a legfőbb eledelük. A só, úgy látszik, számukra csak nyalánkság, a víz azonban szükségletük.

A szarvasok évente csak egyszer egy, ritkán két borjút ellenek. Ez utóbbi száma valóban a virginiai amerikai szarvasnál és a legtöbb közeli rokonánál a rendes; a jávorszarvas és az őz még hármat is, a kínai víziőzek pedig 4-6-ot ellenek egyszerre. A fiatalok, mint a legtöbb patásállat, jól kifejlődve jönnek a világra, de csak pár nap múlva tudják követni anyjukat. Addig az anyjuk a sűrűben elrejti őket és még később is bátran védelmezi.

A szarvas megszelídítése nem oly könnyű, mint általában hiszik. Ha fiatal korukban az ember kezébe kerülnek és megszelídülnek, úgy természetesen mindannyian nagyon kedvesek, bizalmaskodók és ragaszkodók lesznek; idővel azonban ezek a tulajdonságok mindinkább eltűnnek és majdnem az összes idős szarvas mérges, bosszúálló és kötekedő lesz: Ez alól még a már hosszú időn át fogságban levő tarándszarvas sem kivétel. Legkevésbé sem lehetett teljesen megszelídíteni, mint a többi kérődző állatot, hanem csak félig.

A szarvasok két jól elkülönülő alcsaládra oszlanak: az agancstalan pézsmaszarvasformák (Moschinae), amelyeknek szemgödörmirigyei hiányzanak és a szarvasformák (Cervinae): ezeknek van ilyen mirigyük. Ez utóbbiaknak egypár kivétellel agancsuk van. Az első alcsaládnak csak egy neme van, a pézsmaszarvas, addig az utóbbi számos nemre oszlik.

Totemállat

A szarvas a következőket hordozza magában: szeretet, kecsesség, béke, szépség, termékenység, alázatosság, gyorsaság, megújulás, kreativitás, spiritualitás, bőség, jó szándék, óvatosság.

Ha a vadonban találkozunk a szarvassal, akkor megbabonáz minket megjelenése. Szépsége őseinket is lenyűgözte. Tájanként más-más szarvassal találkozunk, így ha tipikusan egyféle szarvast keresnél, akkor érdemes megnézned az adott terület, élőhelyének népeinek a kultúráját, hogy miként fordul elő. Ez a leírás minden szarvasra vonatkozik, ám kiegészítheted a szarvasfajta legendáival, megfeleléseivel is.

A szarvas a kelta kultúrában a művészetekhez kapcsolódik, főleg a költészethez és a zenéhez. A kelták abban is hittek, hogy a szarvas a tündérbirodalomhoz tartozik és tündércsapatokat vezet, százak masíroznak mögötte, ahogy az állat átvág az erdőn.

Mind a kelták, mind az indiánok hitték, hogy a szarvas képes megtalálni a legjobb növényeket. Ezek az emberek követték is a szarvasokat, hogy megtalálják a legjobb növényeket, melyek nagyon értékesek voltak gyógyhatásuk miatt.

Hogy lehet ezt hasznosítani? A szarvas segít nekünk, hogy megtaláljuk a zöld frissességet, amelyet a Föld ajándékba ad nekünk. Segít megtalálni belső kincseinket is. Ha nem is totemállatod a szarvas, attól még segíthet ha szellemét segítségül hívod. Meditáció közben képzeld el ahogy az erdőben sétálsz, s egy szarvas vezet téged az úton. Ahogy egyre mélyebbre mentek, a szarvas és te egyre beljebb juttok a lelked mélységeiben. Minden lépés a határtalan kincsedhez, a belső tudásodhoz vezet.

A szarvas, főleg a suta (nőstény) kimeríthetetlen jóindulattal rendelkezik. Szívük ritmusa gyengéd hullámokban ver. Meg kell tanulnod neked is gyengédnek lenni. Bízz a szarvasban, s akkor könnyebben tud segíteni.

Ha a totemállatodnak szeretnél egy kis tiszteletet tartani, akkor érdemes teliholdkor tenni, mert a szarvasok a teliholddal állnak kapcsolatban. A keleti irány is hozzájuk tartozik. Ne legyen túl cifra a tiszteletadás, a szarvasok egyszerűség állatai.

Ha a totemállatodként hozzád szegődik a szarvas, akkor meg kell tanulnod szerénynek lenni, jó indulatúnak, de képesnek kell lenned vezetni. Meg kell tanulnod átlátni a sűrű erdőn is, s figyelned kell az utadba eső apró növényekre is. Csendesedj el, hogy másokat is meghalld. Figyelj a családodra és a barátokra, lehet, ebben az időszakban van a legnagyobb szükségük arra, hogy vezesd őket. Koncentrálj a céljaidra, de ne felejtsd el az apró örömöket is észrevenni, mert ezek éltetnek.