A párduc

(Panthera pardus L.) Az állat nagysága vidékek szerint tetemesen változik. A fej és törzs hossza átlagosan 120-150 cm, míg a farok hossza 60-90, a vállmagasság pedig 45-62 cm-re becsülhető. Testalkatra a párduc nagy, karcsú macska, izmos kétoldalt lapított törzzsel, rövid, erős nyakkal, közepes magasságú lábakkal, hosszú farokkal. Szőrruhája ugyan a szőr hossza és sűrűsége tekintetében vidékek szerint igen tetemes különbségeket mutat fel, de sehol sem hosszabbodott meg sörény, vagy szakáll képzésére. Farka végén néha, akárcsak az oroszlán, tövist visel. Az állat sárga alapszíne a sötét okkersárgától a világos homokszínű sárgán át a fehéres világosszürkéig minden lehető átmenetet mutat. Az oldalakon a hasoldalig és a lábak belső felületéig, melyek fehérek szoktak lenni, világosabb, mint a háton. Erre a sárga alapszínre rajzolódnak rá a telt, vagy csak gyűrűalakú fekete foltok. Teltek a foltok a fejen, nyakon, torkon, mellen és szabad végtagokon. Fölléphetnek a lapockán és combon is, különösen ott, ahol a gyűrűalakú foltok kicsinyek, míg ott, ahol nagyok, ezeket a testrészeket is befedik. A háton, a test oldalain, hason és a lábak belső felületén csak ilyen gyűrűs foltokat látunk. A gyűrűs, vagy udvaros foltok különböző nagyságúak lehetnek. Ennek alapján egyesek megkísérelték a kisfoltúakat leopárd néven a nagyfoltúaktól, melyeket, mint párducokat foglaltak össze, elkülöníteni. Tekintettel azonban arra, hogy nemcsak éles határt nem találunk köztük, de a mogyorónagyságtól a 7 cm átmérőig minden átmenetet megtalálunk a foltok méretében, egyáltalában nem tekinthetjük a kísérletet sikerültnek. Természetesen színbeli eltérések is akadnak. Aránylag gyakori a melanizmus, különösen egyes vidékeken. Úgy látszik, ezek a fekete színű párducok Szumatrára, Jávára, Malakkára, Dél-Indiára és Abesszíniára szorítkoznak. Ezek a "fekete párducok" azonban nem egyszínű feketék. Jó világításnál egész határozottan kivehetők rajtuk a sötétebb foltok. Hogy nem tekinthetők külön fajnak, mint azt régebben feltették, abból látszik legjobban, hogy egy alomból származó testvérek közt is akadhatnak fekete párducok a rendes mustrázatú példányok közt. A melanizmusnál sokkal ritkábbnak látszik az albinizmus. Hilzheimer említ 1909-ből egy volt Német-Kelet-Afrikából eredő albinót. A foltok rajza természetesen ezen is kivehető.

A párduc elterjedési köre felette nagy. Egész Afrikát és Ázsia jórészét magában foglalja. Elterjedésének északi határa Ázsiában nagyjából egybeesik a tigrisével. Csak nyugaton nyomul fel kissé északabbra amannál, amennyiben a P. pardus tulliana Valenciennes a Kaukázusig nyomul fel. Ez, vagy pedig vele közel rokon alfajok élnek Perzsiában, Kis-Ázsiában és Szíriában. A faj ázsiai előfordulásának legmagasabb pontja északkeleten az Amur és Usszui vízvidéke, ahol a P. pardus villosa Bonhotet találjuk. A két említett legszélső elterjedési part közti vonaltól délre a párduc az egész Ázsiai szárazulatot, Szumatrát és Jávát népesíti be. Még Ceylon szigetén is - ahol pedig nincsen tigris - él egy, a keletindiai alakkal, a P. pardus panthera Erxleben alfajjal közel rokon, vagy vele azonos párduc féleség. Ezzel szemben hiányzik Japánból. A P. pardus japonensis Gray nevű alak ugyan Japánon át Európába került bőr alapján lett a tudományos irodalomba bevezetve, hazája azonban, nevét meghazudtolva, a koreai félsziget.

A párduc a földkerekség legszebb macskája. Éppoly szép, mint tetszetős, éppoly izmos, mint gyors, éppoly bátor, mint óvatos: minden porcikájában a tökéletes ragadozó mintaképe.

A tarka-barka párducbőr könnyen azt a gondolatot ébresztheti bennünk, hogy ebben az esetben az alkalmazkodás szolgálatába állott mustrázat elmélete vált be. Itt azonban tekintetbe kell vennünk, hogy a párduc a hasonló rajzolatú jaguárral és sok tekintetben hasonló irbisszel együtt a fél világot lakja, mindenütt a legkülönbözőbb arculatú vidéken, más és más körülmények közt, még ha el is fogadjuk, hogy a vidékek szerint erősen eltérő alapszín mindig a lakóhellyel áll összefüggésben. A tarka párduc egészen beleolvad a környezete tarka színébe. Igaz ugyan, hogy a tarka emlősállat nem feltűnő, mert a színek mindig tompák. Így a párduc sem lesz kirívó. Általában a párduc összefüggő, sűrű szálerdőkben, vagy akár ritka erdőben is él, mégpedig elég nagy számban. A füves pusztát nem szereti, annak ellenére, hogy a füves alföldön nem ritka jelenség, sőt lakott vidékeken, sokszor a szántóföldeken és ültetvényekben vagy a közeli bozótban üti fel tanyáját. Ezzel szemben örömest húzódik fel a hegységbe; a sűrű magaslati erdők nemcsak jó rejtekhelyet, de bő zsákmányt is nyujtanak neki. Abesszíniában még 2000-3000 m tengerszín feletti magasságban is megtalálja minden létfeltételét. Nem ritkán az emberi lakások közelében, sőt néha azokban üti fel tanyáját és innen indul ki portyázásra. Schimper közölte Brehmmel, hogy Abesszíniában, Adua városában még kölykezett is egy párduc. Arról azonban még ilyen körülmények közt sem feledkezik meg, hogy olyan helyet válasszon ki magának tanyahelyül, ahol rejtve maradhat az ember elől. Indiában leginkább - erre a vidékre oly jellemző - sziklás dombvidéket lakja, mert itt jó rejtekhelyek mellett széles kilátás is nyílik számára. Az ilyen jó fekvésű tanyahely rögtön új lakót kap, amint az eddigi elpusztul. Forsyth közli, hogy egy sikori egy ilyen dombon néhány év alatt egymásután 52 párducot ejtett el.

Nagyságát nem is tekintve, a párduc igazán félelmetes ellensége minden állatnak, sőt az embernek is, bár utóbbit - míg csak teheti - kerüli. Bámulatos ügyességével és valamennyi ragadozóét felülmúló ravaszságával még a leggyorsabb lábú és legfélénkebb vadat is hatalmába tudja keríteni. Kúszás tekintetében alig marad el más macskafaj mögött. Ezért éppoly gyakran bukkanunk rá a fa lombjai közt, mint a bozót sűrűjében. Ha üldözik, szinte mindig a fára menekül. Ha kell, elég széles folyókat is átúszik.

Teljes szépségében mozgás közben bontakozik ki a párduc. Minden mozdulata oly hajlékony, ügyes és gyors, hogy bármennyire is üldözzük a rablót, örömünk telik a látásában. Egyetlen mozdulatán sem venni észre, hogy erőlködik. Teste minden irányban játszi könnyedséggel hajlik, lépése pedig oly halk, mintha a legkönnyebb testet hordaná. Minden mozdulata kecses, hajlékony és puha; egyszóval úgy a futó, mint a sompolygó párduc oly elragadóan szép képet nyujt, hogy ebben a tekintetben csak egy - bár nálánál jóval kisebb - állat kelhet vele versenyre: a cibetmacska.

De nemcsak testalkatában, szellemében is a ragadozó mintaképe a párduc. Rosszindulatú, vad, vérengző, e mellett pedig gyáva. Minden legyőzhető élőt megöl, akár kicsi az, akár nagy, akár védekezik, akár nem. Főtáplálékát antilopok, sakálok és aprójószág képezik, felkúszik a fára a majmok után, felkutatja a sziklák közt a szirti borzot (Hyrax), tuzoktól gyöngytyúkon át a kis madarakig minden szárnyasra ráles, de a hüllőket sem veti meg. Minden állat jó zsákmány a számára, de Pechuel-Loesche szerint az olajpálma érett bogyóit is jóízűen fogyasztja. A páviánnak állandóan a sarkában van és megakadályozza azok veszedelmes elszaporodását; hogy milyen eredménnyel, azt láthatjuk ott, ahova már nem jut fel. A cserénybe zárt nyájban állítólag valóságos vérfürdőket szokott rendezni, ilyenkor egy éj leforgása alatt egy tucat juhot is megöl. Ezért az állattenyésztő jobban fél tőle, mint bármely más ragadozótól, mert azok egy állattal beérik és nem ölnek meg több állatot. A tyúkokat fáradhatatlanul vadássza a párduc.

A párduc vakmerősége és vérszomja a leghatártalanabb szemtelenséggel párosul. Merészen és arcátlanul betolakodik a falvakig és városokig, sőt a lakóházakig is.

Blanford jegyzi fel, hogy a párduc különösen kedveli a kutyákat és sakálokat; Sanderson csak a kutyákat említi. Ettől eltekintve mindent felfal, ami csak útjába akad: szarvasmarhát, lovat, szamarat, juhot, kecskét, disznót, antilopot, majmot, pávát, tyúkot és mindenféle apró állatot, egeret és gyíkot; sőt megeszi a dögöt is. Az utazók és vadászok lovait a táborhelyen megtámadja, de arra nincs példa, hogy e kíséretből valakit elrabolt volna. Nagyobb állatnál állítólag, akárcsak az oroszlán, vagy a tigris, a nyakcsigolyát töri ki, - Baker ezt Ceylonból említi egy erős bikával kapcsolatban - de igen gyakran csak a torkát tépi fel, mint a kisebb vadnál. Zsákmányát igyekszik elhurcolni és elrejteni. Forsyth állítja, hogy néha fára viszi fel és ott az ágvillák közé helyezi; ő maga akadt rá ilyen helyzetben egy frissen rabolt gyermek holttestére. Blanford szerint is, "amit meg nem eszik, igen gyakran fákon rejti el".

Ahol csak előfordul a párduc, mindenütt irtóháború folyik ellene. Vadászata igen sokféle, mert a lőfegyver csak elszórtan játszik szerepet; pedig általában ez az egyetlen fegyver, mely a vadászt biztosítja és sikert is ígér. Egyébként, mint más nagymacskákat is, csapdában fogják és méreggel is pusztítják a párducot.

Ragadozó állatnak talán egyetlen részét sem használják fel oly gyakran, mint a párduc tarka bőrét, melyet szépsége miatt az egész világon nagy becsben tartanak. Európában nyeregtakarónak, szobadísznek használják. Szudánban különösen sokra becsülik, éspedig inkább a négerek, mint a mohamedánok, mert míg ezek csak lábszőnyegeknek használják, addig a négereknél sóvárgott győzelmi jelvény. A bantu népek is becsben tartják, nagyobb méltóságok - a karmokon kívül - szívesen hordanak párducbőrből készült homlokpántot is; általában királyi dísznek tekintik, közönséges halandó nem viselheti. A keletafrikai törzsfők az elejtett párducok koponyáját falujuk kapujába akasztják ki póznákon.

A párduc párzási ideje az illető vidék tavaszára esik (tehát a déli féltekén ősszel). Ilyenkor több hím jön össze egy helyen, ezek szerelmes macskák módjára utálatosan nyávognak, csakhogy sokkal mélyebben és erősebben. Rendesen vad civakodás folyik köztük. A nőstény - a fogságban tartott állatokon szerzett tapasztalatok szerint - kölykeit 87-99 napos terhesség után szüli, még pedig 2-5-öt, melyek 10 napos korukig vakok. Indiában február és március a kölykezés hónapja. A fiatalok elragadóan kedves teremtések, nemcsak gyönyörű bundájuk, de kedvességük miatt is. Mint a kis cicák, vígan játszadoznak egymás közt és anyjukkal, mely bátran megvédelmezi őket. A szabadban valami sziklaüregben rejti el kicsinyeit, esetleg valami erős fa gyökerei közt, vagy a járhatatlan bozótban; mikor ezek macskanagyságúakká lettek, ők is elkísérik anyjukat éjszakai portyázására és a jó tanítás mellett csakhamar képesek maguk is megszerezni táplálékukat. Egy szoptató párduc az egész vidékre csapássá válhat. A legnagyobb merészséggel rabol és gyilkol, ezzel szemben azonban óvatosabb, mint bármikor, ezért van az, hogy csak a legritkább esetben akadhatunk az ő, vagy fiai nyomára.

A fogságban a párduc éppúgy viselkedik, mint a többi nagymacska: azok, melyek öregen kerülnek emberkézre és a mellett a fogságbaesés és az ezt követő, rendszerint komisz bánásmóddal kapcsolatos minden viszontagságon keresztülmentek, sohasem válnak egészen szelídekké. A fiatalon befogott és állandóan jó bánásmódban részesülő párduc azonban könnyen megszelídül, már t. i. amennyire egy párducnál megszelídítésről egyáltalában beszélhetünk. Ketrecük rácsához jönnek és hagyják magukat simogatni, miközben macskamódra dorombolnak. Odáig azonban nem mennek el, hogy ápolójukat, vagy a velük jól bánó személyt a többi embertől megkülönböztessék.

A régiek már igen régtől fogva ismerik a párducot vagy leopárdot. Azon egyáltalában nem csodálkozhatunk, hogy a kisázsiai őskultúrákban és Egyiptomban már a legrégibb időktől ismeretes, mert hiszen ezeken a vidékeken élt maga az állat is. Tőlük származott át a párduc ismerete a görögökhöz, akik KelIer O. szerint ("Tiere des klassischen Altertums") már a mükenei kultúra idején ismerték és ábrázolták. Az Ilias-ban oly élethűen ecsetelt párducvadászat a bizonysága, hogy az eposz költője jól ismerte az állatot. Ezt az ismeretét természetesen csakis Kis-Ázsiából szerezhette, mert Európában a Jégkorszak óta nem él a párduc. A görögöktől jutott át a Dionysios, vagy Bacchus szent állatának ismerete a rómaiakhoz, akik állatviadalaikon gyakran szerepeltették, sőt már a legelső római állatviadalon (Kr. e 186-ban) is látható volt a párduc.

A totemállat

A párduc totemállatnak erős és védelmező jelenléte van. Ha ez a teremtmény a te totemállatod, akkor egy heves és agresszív védelmező áll melletted. A párduc a bátorság, erő és hősiesség szimbóluma. A párducot gyakran a Nappal is összekötik, szoláris rezgései vannak egyes kultúrákban (Dél és Közép-Amerikában).

A párduc totemmel rendelkező egyének általában olyan emberek, akik spirituális tudással jöttek erre a világra – egy mélyebb megértéssel a spirituális dolgok iránt. Ezek az emberek gyakran nagyon intuitívak, látók és sokan művészileg is teljesek.

Minden párduc közül a fekete párducnak van a legnagyobb misztériuma. Az anya szimbóluma, a sötét újholdé és az éjszaka erejét jelképezi. A fekete párduc bátorít minket, hogy megérthessük magunkban a sötét erőket, hogy megismerjük ezeket és hogy elűzzük a sötétség elleni félelmünket. Amikor a fekete párduc megjelenik az életedben, az a szenvedélyeid elengedését is szimbolizálja, egy új fázis kezdete az életedben. Egy olyan korszak, amikor felfedezed a vágyaid és megéled az álmaid.

A párduc totem az árnyék énünket hozza elő. Felteszi a kérdést, hogy mit is akar nekünk mondani a sötétebbik felünk? A szenvedélyeim segítenek vagy hátráltatnak ebben az időszakban? A helyes spirituális úton járok? Elnyomom a vágyaimat? Mások szükségét helyezem előtérbe? Jól átgondolom a cselekedeteimet? Védekező vagyok? Kit vagy mit akarok megvédeni?

Ha a párduc totem eljön hozzánk, figyelnünk kell belsőnk erejére, a belső állhatatosságunkra, a spirituális erőnk és bátorságunk állapotára. A párducok odahívnak, hogy megismerjük sötétebbik felünk, analizáljuk ezt az oldalunkat és meghatározzuk hajtóerejét.