Halál és Túlvilág a pogány vallásokban

Régen és most

Az egyik talán legtöbbet feltett kérdés, hogy mi is van a halál után. Számos kultúra másképpen áll a folyamathoz, s az idők során is változtak a vélemények, szokások a halál és rítusaival kapcsolatban. Ebben a cikkben áttekintjük a múlt és jelen történelmét, a pogány vallások szokásait és legendáit, illetve a nehezebb kérdéseket is, mint például az öngyilkosság.

Mitológia és történelem

Görögök

Az Odüsszeiában, Homérosz leírja Hádészt, az alvilágot, melyet isteni névadója, Hádész ural feleségével, Perszephonéval. A műben nem a legfényesebb és boldogabb helyként van ábrázolva. A túlvilágot öt nagy folyó veszi körbe. Sztüx a legnagyobb, a gyűlölet folyója és egy istennő után kapta a nevét. Ez a folyó hétszer kerüli meg a túlvilágot. Akherón a fájdalom folyója. Itt viszi át a holtakat Kharón, a révész (néhány forrás szerint a Sztüxön, vagy mindkettőn). Léthé a feledés folyója; az istennőhöz, Léthéhez is a feledés és feledékenység tartozik. Phlegetón a tűz folyója, ez vezet a Tartarosz mélységeibe. Tartarosz az a hely ahol az elvetemültek szenvednek és kínlódnak, s persze a Titánok börtöne. Tartarosz, mint isten pedig az ősi istenek közé tartozik. Az elvetemülteket, nem a klasszikus bűnösök megfelelőjével kell nézni. A „lakók” olyanok, mint Sziszüphosz király, aki vendégeket és utazókat ölt meg, akik kastélyába léptek; elcsábította unokahúgát; Aszóposznak pedig elmondta, hol találja lányát, Aiginát, akit Zeusz vitt el; önmagát pedig egyenrangúnak gondolta az istenekkel. Büntetésül egy követ görget fel a hegyen, s éppen hogy elérné a tetejét, a kő visszagurul. Tantalosz még szörnyűbb tette miatt foglal helyet itt. Feldarabolta fiát, Pélopszot, megfőzte és feltálalta az isteneknek. Ellopta az ambróziát és elmondta az embereknek titkát. Tantalosz büntetése az, hogy egy tóban álljon, feje felett egy bőségesen termő gyümölcsfával. Mikor a gyümölcsért nyúl, az ág elhúzódik, nem éri el. Ha lehajol a vízért, az elapad. A legutolsó folyó a Kókütosz, a jajgatás folyója. Ez a folyó az Akherónba folyik.

A túlvilág kapuja előtt él a Gyász, a Szorongás, Betegségek és Öregkor. De itt lakik még a Félelem, Éhség, Halál, Szenvedés és az Álom is, a Bűnös örömökkel együtt. Az ellentétes küszöbön a Háború, Erinnüszök (avagy a Fúriák, a bosszú istennői) és Erisz (a káosz, a zavar és csapás istennője). Az ajtónál számos szörny lakik; gorgonok, kentaurok, hárpiák, a kiméra és mások. Ezek között egy szilfa áll, ami alatt hamis álmok rejtőznek minden levél alatt.

A lelkek, akik belépnek az alvilágba, egy érmét hordoznak a nyelvük alatt hogy Kharónnak fizetve, az átvigye őket a folyón. Kharón kivételt is tesz néha azokkal a látogatókkal, akik egy bizonyos aranyágat visznek hozzá. Kharón kinézete sem feltétlenül bizalomgerjesztő. Borzas szakálla és tüzes szemei, nem mindennapi látvány. Akik pedig nem kaptak rendes temetést, a parton maradnak.

Továbbhaladva Hádészt Kerberosz őrzi. Kerberosz egy többfejű (általában három, néha egy vagy akár száz) kutya, kígyófarokkal és sörénnyel, oroszlán karmokkal. Kerberosz Tüphón és Ekhidna gyermeke. Ekhidna félig nő, félig kígyó alakú szörny, aki egy barlangban élt. Családfájáról keveset tudni, a források más-mást mondanak, ám a tengeristenek és tengeri lények elég gyakoriak köztük. Társa Tüphón, Gaia utolsó gyermeke (máshol Héráé). Tüphon az Etna alatt van eltemetve, miután csatát vesztett Zeusz ellen.

A Gyász Völgye az a hely Hádészban, ahová azok kerülnek akiket a boldogtalan szerelmek emésztettek fel.

Elízium vagy Élüszion, az ahová az isteni származással rendelkező halandók és hősök kerültek, majd később az istenek kiválasztottjai, akik jó, igazságos és hősi életet éltek. Itt boldog és békés életet élhettek az elhunytak.

Homérosz szerint az elíziumi mezők a Föld nyugati szélén foglal helyet.

… az istenek Élüszion mezejére, s a földnek

végire küldenek el, hol a szőkehajú Rhadamanthüsz

úr, s hol a legkönnyebb lét várja a földilakókat:

hó nem esik, viharok sose dúlnak, nincs soha zápor,

éleshangu Zephír szele fú csak folyton e tájon,

Ókeanosztól jő, hogy az embereket felüdítse.

Homérosz – Odüsszeia /Negyedik ének/

Ide került Szókratész is, aki bizonyította érdemeit és értékét a filozófia által.

Az Áldottak szigetei egy terület Elíziumban. Amikor a lélek elérte Elíziumot, választhat, hogy újjászülessen, vagy ott maradjon. Ha háromszor újjászületett és elérte Elíziumot is háromszor, elküldik az Áldottak szigeteire és várja őket az örök paradicsom.

Megemlítettem párat a számos istenből, akit a túlvilágon találunk. Hádész tehát a túlvilág istene. Amikor a világot elosztották, Zeusz kapta a mennyeket, Poszeidón a tengert és Hádész az alvilágot. A föld maga el lett osztva a három testvér között. Noha Hádész tehát járhat a földön is, nem teszi túl gyakran, szándéka és személyisége igen rejtélyes. Hádész szigorú, de nem ördögi vagy szadista, mégis minden élet ellenségének tekintik, akit se az emberek, sem az istenek nem kedveltek. Az áldozatok többsége is akkor történt irányába, ha az emberek bosszúra szomjaztak. A rossz híre ellenére Hádész vendégszeretően viselkedik és igazságos. Perszephoné, Démétér és Zeusz lánya. Mikor Perszephoné virágot gyűjtött, egy nárcisz megtetszett neki. A virágot Gaia ültette, hogy elcsábítsa az alvilágba, s mikor letépte, a föld megnyílt alatta. Hádész aranyszekerében megjelent és elcsábította, majd az alvilágba vitte Perszephonét. Amikor Démétér rájött, hogy Zeusz adott engedélyt az egészre, dühös lett és megállította a növekvő terményeket a földön. Hogy lenyugtassa, Zeusz elküldte Hermészt a lányáért, ám Perszephoné addigra megevett hat gránátalma magot az alvilágban, így örökre odakötötte magát, mivel a gránátalma mag szent az alvilág számára. Perszephoné így csak akkor hagyhatja el az alvilágot, mikor a föld virágzik. Perszephoné tökéletes párja Hádésznek. Hekaté is itt lakik. Számos terület hozzákötődik, a Holdtól kezdve, a kutyákon át, a mágián keresztül, a növények ismeretén túl a nekromanciáig. Hekaté egyedüli gyermeke Perszésznek és Asztériának. Nagy istennő, szentélyeit ajtókhoz és otthonokhoz is tették, ám városoknál és keresztutaknál se volt ritka. Hekaté segített Démétérnek Perszephoné keresésében, s Perszephoné nagy barátja. A görögök és rómaiak is egyaránt tisztelték, mindketten saját fesztivált tartottak neki szentelve. Erinnüszök, avagy a fúriák a három istennő, Alektó, Megaera és Tiszifóné. Gaia lányai, akik apagyilkosság során születtek, mikor Kronosz kasztrálta Oranoszt/Uranoszt és a kiserkent vér a földre ömlött. Alektó („nem szűnő harag”) az erkölcsi bűnökért büntet (pl. düh), főleg ha mások ellen irányul. Hasonló a szerepe mint Nemeszisznek, azzal a különbséggel, hogy Nemeszisz az istenek ellen elkövetett bűnök miatt büntet. Megaera („a féltékeny”) a féltékenység és irigység forrása, bosszút áll a bűnösökön, főleg a házasságtörőkön. Tiszifóné („bosszúállás” / „bosszúszomjas gyilkosság”) bünteti meg a gyilkosságokat, főként a szülők ellen elkövetetteket.

Hermész nem teljesen alvilági isten, de ő vezette a lelkeket az alvilágba. Őt hívták a haldoklóhoz, hogy megkönnyítse útját.

Az alvilág bírái, Minósz, Rhadamanthüsz, Aiakosz. Döntöttek az elhunytak felett, s törvényeket alkottak az alvilágban. Aiakosz életében Éjina szigetének királya volt, Zeusz és Aigina fia. Az alvilágban a kulcsok őrzője, az európai emberek bírája. Rhadamanthüsz bölcs király volt, Zeusz és Európa fia. Alvilágban Elízium ura, az ázsiai emberek bírája. Minósz Kréta királya volt, Zeusz és Európa fia. A végső döntés bírája.

Thanatosz, a halál megszemélyesítése. A halál ajtait őrzi. Nüx és Erebosz fia, Hüpnosz ikre.

karján a Halál testvérét hozza, az Alvást,

Nüx, a veszélyes, szürke, ködös felhőbe takarva.

Mert ez a két fia is Nüxnek vele lakja a házat,

Hüpnosz meg Thanatosz, félelmetes istenek, őket

fényes napsugarak sosem érik, sem, ha az égre

megy fel Héliosz, akkor sem, mikor este lenyugszik.

Ám békésen járja az egyik a földet, a tengert,

s megközelíti az embert mézédes nyugalommal,

míg vasból van a másik szíve, a lelke kegyetlen

rézből, és embert ha utolér, el nem ereszti

többé, gyűlölik őt a haláltalan istenek is mind.

Hésziodosz: Istenek születése

Melinoé nimfa a rémálmok és őrület hozója, kapcsolatba hozzák Perszephonéval.

Nüx az éjszaka istennője. Mikor Heméra a nap [idő] istennője belép Tartaroszba, Nüx kilép. Így váltakozik a nappal és az éjszaka.

Tartarosz, mint isten, az ősi istenek egyike.

Aklüsz, a bánat és szomorúság megtestesítője, néha Nüx lánya, néha pedig ősi lény, aki még a káosznál is idősebb.

Sztüx, mint istennő az ugyanazon nevű folyó felett uralkodik, nem sokat tudni róla, ám Zeusz szövetségese.

A halottak az alvilágban a legtöbbször cél nélkül vándoroltak. Nincs erejük így nem hatnak a földi dolgokra és nincsenek tisztában azzal, hogy mi történik körülöttük. A rangok se jelentenek semmit ezen szférában.

Nem öregszenek, ugyanolyanok, mint életükben voltak, tehát aki csatában halt meg, akár véresen jár-kel az alvilágban, de aki békésen, az is hasonlóan marad. A holtakat könnyű felingerelni, ám nem gonoszak vagy veszélyesek, de mégis italáldozatokat tettek a sírjaiknál, hogy megbékítsék őket. A véráldozatok csak akkor történtek, ha beszélni akartak velük, mert szükségük volt az élet esszenciájára.

Temetés

A görögök úgy hitték, hogy a halál pillanatában a psziché, vagy az elhunyt szelleme, úgy hagyja el a testet, mint egy könnyed lehelet vagy szellő. A temetés elmulasztása vagy késése sértés volt az elhunyt méltósága iránt.

Az elhunytat a rokonok, főleg nők temették el, a rítus három részből állt: Prothesis (a test kiterítése), Ekphora (körmenet) és a test temetése vagy hamvasztása. Miután a testet lemosták és olajjal felkenték, a halottat felöltöztették és egy magas ágyra fektették a házon belül. A prothesis alatt a rokonok és a barátok látogatták meg, hogy tiszteletüket tegyék és elgyászolják a halottat. A prothesis után egy körmenetben (ekphora) vitték az elhunytat a temetőbe, ez általában napnyugta idején történt. Nagyon kevés tárgyat helyeztek a sírba, de gyakran megjelölték a sírt, hogy az elhunyt ne merüljön feledésbe. A sírhelyet látogatták, felajánlásokat, süteményeket és italáldozatokat hagyva hátra.

Vikingek

Az északi mitológia három fő helyet jelöl meg, ahová a holtak juthatnak: Helheim (Helheimr, Hél istennő otthona), Valhalla (Valhöll, „az elesettek csarnoka”) és Folkvang (Fólkvangr, „az emberek mezeje”, Freyja uralma alatt). Noha e három, minden valószínűség szerint kettő, de erről később.

Helheim, ahogy a Grímnir-ének is írja az Eddában, Yggdraszill három gyökerének egyike alatt van.

Három gyökér gyürkőzik

három irányba

Yggdraszill kőrise alól:

egyik Hél honára dől,

másik a déróriásokéra,

harmadik az emberfiakra.

Edda, Grímnir-ének, 31. stanza

Snorri munkái, amiből a mai északi mitológiát tanulmányozzuk, erősen keresztény hatás alatt vannak. Helheim az ottani leírások alapján az a hely, ahová a betegek és öregek kerülnek. Ha jobban megnézzük, a három világ nem sokkal különbözik egymástól, igyekezzünk elvonatkoztatni a pokol és mennyország fogalmaitól, itt a világok ennél sokkal árnyaltabbak. Helheim sem „pokoli” vagy rossz, mert az idősek és betegségben elhunytak jutnak ide.

Helheimet hatalmas falak veszik körbe, még az istenek is kilenc éjszakán át lovagolnak, hogy elérjék az alvilágot. A világot elérve a Gjöll („zajos”) folyó felett Gjallabrú (szó szerint „Gjöll híd”) nyújt utat. Móðguðr őrzi a hidat és a kaput.

Hél birodalmában kastélyok, kúriák vannak, magas falakkal és erős kapukkal.

Fólkvangr Freyja mezeje. A csatában elesettek fele jut ide. Ugyancsak nem rosszabb vagy kevésbé „férfias”, csak azért mert lényegében egy mezőről van szó. Fólkvangron belül található Sessrúmnir, Freyja csarnoka.

Fólkvangr a kilencedik,

itt Freyja kegye határoz,

ki hol ül, ő mondja meg,

a hősi halottak felét

maga választja nap mint nap,

másik felét Ódin.

Edda, Grímnir-ének, 14. stanza

Háncshántó, a szarvas,

a Had Atyjának kapujánál

legeli Lérad lombját,

agancsáról hulldogál

Hvergelmir forrásvize,

megannyi folyam fut onnét.

Edda, Grímnir ének, 26. stanza

A szarvas mellett egy kecske, Heiðrún is legeli „Lérád” (Læraðr) lombjait. A hősöknek ő termel mézsört (vagy „méztejjel”).

Heidrún, a kecske

a Had Atyjának kapujánál

legeli Lérad lombját,

megtölti a kancsót

világos méztejjel,

ízletes itala végtelen.

Edda, Grímnir ének, 25. stanza

Valhalla előtt a Valgrind kapu áll; a csarnokban ötszáznegyven ajtó van, amelyen egyszerre nyolcszáz ember léphet ki. Valhallán belül van Thor csarnoka, Bilskirnir.

Röviden, az egyedüli régebbi forrás, ami különbséget tesz Helheim és Valhalla közt, az Snorri Sturluson Prózai Eddája. Snorri, egy tizenharmadik századi keresztény tudós volt, ennek megfelelően is írta munkáját. A betegek és öregek Helheimbe mennek, míg a csatában elhunytak Valhallába, írja. Ám mégis ellentmondásba ütközik később a saját munkájában, mikor Baldur (Baldr) haláláról ír. Ódin fiát, Baldurt megölik és Helheimbe kerül. Egy forrás se tesz különbséget Helheim és Valhalla közt, ráadásul számos meg is cáfolja.

Temetés 

Egyik legjobb forrásunk a temetésről az a tizedik századi arab muszlim író és utazó, Ahmad ibn Fadlan, akit a többség a 13. harcos c. filmből ismerhet (noha az inkább a képzelet műve). Ibn Fadlan egy skandináv, feltehetőleg svéd törzsfő temetését írja le. A törzsfőt egy ideiglenes sírba helyezték és otthagyták tíz napig lefedve, míg új ruhákat varrtak neki. Egyik szolganője önkéntesen jelentkezett, hogy csatlakozzon hozzá a túlvilágon. A nőt éjjel-nappal őrizték és rengeteg mámorító italt kapott, míg boldogan énekelt. Amikor a hamvasztás ideje eljött, a hajóját partra húzták és egy fa platformot, ahol ágyat készítettek a törzsfőnek. Ezután egy öreg nő, akit a „halál angyalának” nevez, párnákat tett az ágyra. Ő felelt a rítusért. A törzsfőt kiemelték és új ruhákba öltöztették. Sírjánál italt, gyümölcsöt és egy húros hangszert kapott. A testet a hajóágyra fektették, elhelyezték köré a síráldozatokat és fegyvereit. Két lovat izzadásig futattak, majd feldarabolták és a húst a hajóra dobták. Végül egy kakast és egy tyúkot áldoztak fel. Eközben a szolganő sátorról sátorra járt és közösült a férfiakkal. Minden férfi elmondta neki: „Mondd el uradnak, hogy ezt az érte érzett szeretetem miatt tettem.” Délután a szolganőt elvitték valamihez, ami úgy nézett ki, mint egy ajtókeret, a férfiak felkapták és háromszor felemelték a tenyerükkel. Miden egyes alkalommal a lány elmondta, hogy mit látott. Első alkalommal az anyját és apját. Másodszor minden rokonát. Harmadszor pedig urát az alvilágban. Fiatal fiúkat és férfiakat látott mellette. Az ura meghajolt neki. A szolgalányt elvitték a hajóhoz, ahol levette karpereceit és az öreg nőnek adta. Majd a gyűrűit, amit az öreg nő lányainak adta, akik őrizték. Ekkor felszállították a hajóra, de itt nem engedték meg, hogy belépjen a sátorba, ahol a törzsfő feküdt. Alkoholt kapott és elbúcsúzott barátaitól.

Ekkor a lányt a sátorba húzták, a férfiak pedig a pajzsaikat kezdték verni, hogy sikolyát elnyomják. Hat férfi lépett be a sátorba, hogy közösüljön a lánnyal. Ezután a törzsfő ágyára tették, lefogták és az öreg nő leszúrta egy késsel. A halott rokonai fáklyákkal érkeztek és meggyújtották a hajót, hitük szerint a tűz megkönnyíti az utat a holtak birodalmába.

Ezután egy kis dombot építettek a hamvak felett, a közepén pedig egy nyírfabotot szúrtak, ahová belevésték az elhunyt törzsfő nevét és királyát. Végül mindenki elment a hajójával.

A szolgák feláldozása nem egyedülálló a kultúráknál, általában azért történt, hogy szolgálhassák urukat a másvilágon. A szexuális rítusok a szolgalánnyal szimbolizálják a szerepét, mint az életerő hordozóját, aki elviszi azt az elhunytnak. Természetesen ennél egyszerűbben is történtek temetések, de az alapokban nagyjából megegyeztek.

Az elhunyt halálának idejétől számított hetedik napon ünnepeltek, ezt sjaund néven nevezték. Sjaunda neve az ünnepnek is és a felszolgált temetési sörnek is, amit rituálisan elfogyasztottak. A rítus után beszélték meg az örökösödést. Nők és férfiak ugyanúgy örököltek.

Kelták

A kelták hitték, hogy a lélek örök és létezik halál utáni élet. A halál is csak egy szünet volt és hittek az újjászületésben. A La Téne vaskorban már többnyire temették a holtakat, míg előtte hamvasztás se volt ritka. Később jelent meg a hit, hogy a lélek bármikor uralhatja a testet a halál után is. Addig egy temetés inkább luxusnak számított, ahogy a legtöbb kultúrában akkoriban, tehát azért utána is előfordult a hamvasztás.

A szigeteken élő keltáknak a túlvilág többféle, változó helyszín, elíziumi táj, ahol férfiak és nők szüntelen boldogságban élnek. A túlvilágról adott leírásokban egyes sajátosságok rendre visszatérnek. Ez a Tír inna mBeo (Az élők földje), ahol ismeretlen a betegség és a romlás. Ez az ősi ártatlanság földje, ahol a szerelem gyönyöreit nem mocskolja be a bűntudat. A túlvilágon sok gyönyörű nő van, s egyes tájait kizárólag nők népesítik be, vagyis a szó szoros értelmében Tír inna mBan (A nők országa). Az eget díszes tollú madarakból, a túlvilági fa ringó ágaiból, maguktól megszólaló hangszerekből és kövekből áradó varázslatos muzsika tölti be, van ott mindenféle különbnél-különb enni- és innivaló, és bőség kimeríthetetlen forrásaként szolgáló varázsedény. Az az asszony, aki azért jön, hogy meghívja Bran mac Febhailt csodálatos utazására, először szigetként írja le a túlvilágot, de később egy Írországtól messzi nyugatra fekvő „háromszor ötven szigetként” beszél róla

Egy távoli sziget van ott,

Tengeri lovak háta csillog körülötte,

négy oszloptalpon nyugszik a pálya,

min a fürge habok tülekednek.

Szemet gyönyörködtető fényesség vidék

a sík, hol a vendéglátók játékokat rendeznek,

miken nádhajók kocsikkal vetekednek,

a Findargadtól délre eső síkságon.

Alant fehér bronzoszlopok ragyognak

a szépség aeonjain át,

a világ korszakain át,

szép ország, hova hull a virágeső.

Nem ismernek sirámot, ármányt

a boldog otthoni földön;

egy hang sincs ott, mi durva, érdes lenne

csak édes zene zsong a fülekben.

S ha az ember meglátja az Ezüstös Földet,

hova sárkánykő és kristály-eső hull,

a tenger üstöke kristály-fürtjeit ontja

ahogy hullámát a földre zúdítja…

A vendéglátó gazda a MAgh Mon-i síkon száguld féktelen

nem a gyöngéké ez a szép sport,

a mindenek felett álló szépség sokszínű földjén,

nem félnek a haláltól, sem a kortól.

Ez a világ túllép az emberi idő korlátain; a látogatásról hazatérő halandó, mihelyst kapcsolatba kerül az anyagi valósággal, hirtelen megöregszik és megbetegszik vagy egyszerűen elporlad. A túlvilág helye meghatározhatatlan. Lehet, hogy föld vagy tenger alatt van, lehet egy távoli szigeten, de megegyezhet a való világ terével és idejével is. Lehet ház vagy kastély, ami éppoly gyorsan foszlik semmivé, mint amilyen hirtelen felbukkant, de lehet fűvel benőtt dombocska is, amely egy hatalmas és változatos világot takar, tele emberekkel. Barlangon, tó vizén, vagy varázsködön át lehet eljutni oda – vagy hirtelen megvilágosodás által.

Bár a túlvilág a béke és a harmónia birodalma a köztudatban, lakóinak mégsem kell lemondaniuk a harcról. S ami talán még ennél is figyelemre méltóbb, vitáikat egy halandó, emberi lény beavatkozása dönti el egyik vagy másik fél javára. Ez a motívum a korai ír irodalomban és a mai népköltészetben is egyaránt kedvelt.

A holtak országa egy külön tartomány a kelta Túlvilágon belül, így nehéz a túlvilági isteneket felsorolni, mivel rengeteg van, de a halállal ők állnak kapcsolatban leginkább:

Manannán mac Lir, tengeristen. Sokszor feltűnik, mint a holtak vezetője, útmutatója. Nagy szerepe van az élet körforgásában. Tulajdonában van egy mágikus sertés, akinek húsából lakmároznak az istenek, majd minden nap megújul.

Donn, a holtak ura. Úgy tekintenek rá, mint az írek apjára.

Arawn, a walesi másvilág, Annwn ura és királya. Összebarátkozott Pwyll dyfedi uralkodóval, akinek megengedte, hogy némi hatalmat kapjon a túlvilág felett. A két uralkodó véletlenül találkozott. Az éppen vadászó Pwyll egyszer csak szembe került egy szarvast űző idegen kutyafalkával. Az idegen kutyákat elzavarta, és maga állatait hajtotta a zsákmány után. A zsákmány már-már összeroskadt, amikor egy talpig szürke alak tűnt fel üldözője előtt, és rendre utasította, mivel az ő vadászterületén vágott át. Ő volt Arawn. Hogy kiengesztelje a túlvilág urát és elnyerje a barátságát, Pwyll felajánlotta, hogy ha egy évre testet cserélnek, ő utána megöli Arawn ellenségét Havgant. Abban is megállapodtak, hogy Pwyll ez idő alatt Arawn ágyába is befekszik, de annak feleségével nem szerelmeskedik. Arawn figyelmeztette Pwyllt, hogy egyetlen csapással kell leterítenie Havgant, különben az új erővel támad. Pwyll legyőzte Havgant és szoros szövetségesek lettek Arawnnal.

Temetés

Caesar és Homérosz szerint a kontinens keltáit máglyán hamvasztották el a rómaiak előtti korban. Birkákat és ökröket öltek le, zsírjukat a testre tették, húsukat pedig köré. Mézet és olajat tettek köré tárolóedényekben. A szeretett lovakat, kutyákat, szolgákat megölték és az is a testhez került. A máglyát meggyújtották és elhangzott az utolsó halotthoz intézett szavak. Mikor a tűz elaludt, a csontokat kivették és arany urnába tették. Az urnát pedig eltemették, egy dombot alkotva rajta. Ennek a gyakorlatnak nincs nyoma a brit vagy ír legendákban.

Ám azt tudjuk, hogy a testet megmosták és egy halál ingbe burkolták, melyet Eslene néven neveznek. A test hét napig feküdt gyertyákkal körülvéve, s a gyászolók eljöhettek hozzá. Három nappal a kiterítés után, halotti tort rendeztek a tiszteletére. Egy tálat is helyeztek a mellkasára ahova az emberek érméket és ételt tettek, hogy azt a halott a következő életében használhassa.

A temetés reggelén egy druida egy bottal érkezett, melyet „fey” vagy „fe”-nek neveztek. A bot nyárfából készült és Ogham betűk és szimbólumok voltak rajta. Arra használták, hogy megmérjék a tested, hogy biztosítsák a végső nyughely megfelelő méretét. Néhány forrás azt is elmondja, hogy a druida suttogott a halotthoz, hogy elmondja neki, hogyan juthat a másvilágra. Ha egy embert megöltek vagy valahogy úgy halt meg, hogy nem volt druida, így is megpróbáltak beszélni a szellemével, hogy segítsék.

A római korban már átvetetek több szokást is. A városokon kívül voltak a temetések, fejfát, emlékkövet tettek, ami nem feltétlenül a szeretetről szólt, hanem figyelmeztetésként szolgált, hogy a másik városban járvány tombol.

A Rhode Islanden élő Narranganszett törzs úgy tekintett a halálra, mint egy utazást két világ közt: a halál pillanatában a lélek elhagyja a testet és csatlakozik rokonai, barátai lelkéhez a holtak világában, ami valahol délnyugaton van. Néhány törzs, mint a Beothuk és a Narranganszett, úgy gondolta, hogy lehetséges a kommunikáció az élők és holtak között. A narranganszettek szerint a holt lelkek képesek átjárni a két világ közt. A holtak üzeneteket hozhatnak.

Egy közös hit nagyjából megtalálható a legtöbb észak-amerikai törzseknél, mégpedig a reinkarnáció hite. A sziú író, Charles Eastman írja: „Számos indián hitte, hogy többször újra születhet valaki, és néhányan állították, hogy tudnak is az előző inkarnációjukról.”

A gitszan író, Shirley Muldon leírása szerint: „Hiszünk az emberek és állatok reinkarnációjában. Hisszük, hogy a a holtak meglátogathatják ezt a világot és hogy az élők beléphetnek a múltba. Hisszük, hogy az emlékezet túlél generációról generációra. Az idősebbek még emlékeznek a múltra, mert benne éltek.”

A Lenni Lanapé törzsnél, az idősebb nők megvizsgálták a babákat, hogy megtalálják a jeleket, amik a gyermek előző életére utalnak. Ezek a jelek többek közt azok is lehettek, hogy a gyermek miért nyúl vagy mihez közeledik szívesen.

Az állatok is reinkarnálódtak, így a vadász megköszönte a vadnak az áldozatát, s a lélek állatként újjászületve jó érzéssel legyen a vadász iránt.

Sok indián kultúra Észak-Amerikában, nem mondta ki az elhunyt nevét. Beszélhettek róla, de úgy hogy a nevét ki sem ejtik. A navahó indiánoknál, hagyományosan egy évig nem mondták ki a nevét. Ezután is csak ritkán említették. A holtak után elnevezni egy helyet is elképzelhetetlen volt, a lélek irányában is negatív következményekkel járt.

Számos istenség és szellem létezik a halál témakörében, s mivel rengeteg törzs van, így csak párat sorolnék fel.

Csibiabosz volt az algonkin család, a potawatomi törzs ég és farkas szelleme. A szellem világ ura, testvére Manabozho, a nagy nyúl.

Mászav, a gondoskodó. Nevezik még Csont(váz) embernek a hopi mitológiában. Gyakorta egy szelíd, humoros karakternek írják le. A hopiknál ő a holtak birodalmának ura, s a mezőgazdaság tanítója. Figyelmeztet a világ veszélyeire.

Mategvasz, a szellem nyúl. Könnyű szívű trükköző a vabanaki törzsnél, míg az abenakinál komoly mitológiai figura. Halála után az alvilág ura lett.

Szedna, Adlivun, az inuit alvilág úrnője. Emellett a tenger és minden tengeri állat istennője. Az inuit alvilág a tenger alatt található, a lelkek itt tisztulnak meg, hogy eljussanak a Hold földjére (Qudlivun, „akik felettünk vannak”), ahol örök nyugalomra találnak.

Temetés

Ahogy a mitológia, a temetési szertartások is törzsről törzsre változtak. A sarkvidéki törzsek például a halottakat a fagyott földön hagyták, hogy a vadállatok megegyék. A Hopewell kultúra ezzel ellentétben különösen feldíszített sírokban hagyta halottait. A délkeleti törzsek másodlagos csont rítust végeztek. Felásták halottaikat megtisztították a csontokat, majd újra eltemették őket. Az északkeleti irokézek a csontokat egy későbbi nagy tömeges temetésre tartogatták, ahol bőrt, bundát és díszeket adtak a holtaknak, hogy a túlvilágon használhassák. A kaliforniai törzsek hamvasztást alkalmaztak. A nyugati hegyek törzsei gyakran barlangokban vagy szakadékokban hagyták a holtakat. A préri régió nomád törzsei, ha a föld puha volt, eltemette a halottakat, más esetben fa állványon hagyták. A közép- és dél-atlanti törzsek bebalzsamozták és mumifikálták a holtakat. A himlőjárvány kitörésekor a túlélők pedig igyekeztek inkább a leggyorsabban megszabadulni tőlük, tömegsírba temetve vagy a folyóba dobva.

A rítusok a leginkább a halott túlvilágon való segítésére fókuszáltak. Néhány törzs ételt és a halott tulajdonát hagyták a sírban vagy annak közelében. Más csoportok, mint az északnyugati Nez Perce, feláldozta a feleségeket, szolgákat vagy a harcos kedvenc lovát. Néhány törzsnél a gyászolók, főleg az özvegyek, levágták hajukat. Megint mások eldobták ékszereiket és befestették arcukat feketére a halott tiszteletére. Vagy éppen megvágták karjukat, hogy kifejezzék gyászukat. A kaliforniai törzsek hosszú temetési ceremóniát tartottak, s évfordulós gyászrítust is rendeztek egy vagy két évvel később is.

A nomád apacsok gyorsan eltemették a holtakat és elégették az elhunyt tulajdonát és házát. A gyászoló család megtisztította magát és új helyre költözött. Sok délnyugati törzs félte az elhunytak kísérteteit, mivel azok elítélték az élőket.

Temetés 

A sintó több mint húsz rítust tart számon a temetés idején. A legérdekesebb a kicsu-fuda, kotszuagé és bunkotszu. Kicsu-fuda a gyászolás ideje, mely egy napig tart. A gyászolók feketébe öltöznek (mofuku), s pap vezeti az éneket, imákat. A gyászolók ilyenkor ajándékot, azaz kodent hagynak az elhunyt családjánál, hogy anyagilag segítsék őket.

Általában hamvasztás történik (kotszuagé: mikor a csontok nem égnek el, evőpálcikákkal kiveszik azokat és az urnába teszik), s eltemetik a hamvakat, ám nem minden esetben. A bunkotszu alatt a hamvakat a családnak adják és az otthoni szentélyhez teszik. Egy szentélynél több elhunyt is helyet foglalhat. Ha a hamvakat nincs aki örökölje, sírba helyezik őket.

Ahogy a halott lejut az alvilágba, számos őrzött kapunk megy át, ahol veszélyes szellemek, bogarak vagy éppen kések fenyegetik. Nevük se éppen túl barátságos, egyikük „Vérivó, aki a mészárszékről jött”, másik „Az, aki saját ürülékét eszi”. A szövegek barlangokról mesélnek és dombokról, ahol istenek vagy természetfölötti állatok laknak. Ha az elhunyt sikeresen átjutott az akadályokon, eléri azt a helyet, ahol Anubisz megméri a szívét. A mérleg egyik oldalán a szív, másikon a Ma’atot képviselő toll, ő az igazság és igazságosság istennője. Ha a szív nehezebb vagy könnyebb, mint a toll, elutasítják és azt Ammit, a lelkek falója eszi meg. Aki átmegy a próbán, tovább utazhat Aaru paradicsomába. Ozirisz uralma alatt, békében és örök boldogságban létezhet tovább. Aaru jelentése gyékény.

Temetés

Mindenki számára ismertek nagyjából az egyiptomi temetkezési szokások, a mumifikálástól kezdve a szarkofágokig.

Források sajnos nincsenek a korai dinasztia előtti időkből, amikor is fontosságát nyerte a testek megőrzése. Ez magyarázza a hamvasztás hiányát és a testek gyakori temetését. A korai időkben a testeket egyszerű, sekély sírokba temették néhány tárggyal együtt. Néha több embert és állatot temettek a sírba. Idővel bonyolultabb lett, s a testet egy fonott nád kosárba tették. Ez később fa vagy terrakotta koporsó lett. A későbbi sírokban már szarkofágokat használtak, itt már ékszerek, étel, játékok és fegyverek is helyet foglaltak.

A korai királyi sírokban emberáldozatokat is találtak, hogy segítsék fáraójuk túlvilági létét. Idővel szobrok és falfestmények vették át az emberi áldozatok szerepét.

Az első időkben, az egyszerű temetés volt a népszerű, aztán kialakultak a szokások. A testet összehúzódó, guggoló vagy magzati pózba állították. Az első dinasztiák idejében síremlékeket kezdtek el emelni az egyszerű sír helyett. A négyzet alakú földalatti kamrával rendelkező masztaba ekkor alakult ki.

A masztabák később már a fáraónak szánt piramisokat vették körbe. Mivel a főnemesek, akik masztabákat kaptak gyakran rokonok is voltak, így családi temetőnek is nevezhetjük azokat. A nemeseket mumifikálták, textillel bekötözték és kő szarkofágba vagy egyszerű fa koporsóba tették. A halotti maszkok is megjelentek. A kanopusz edények a szarkofág mellett tárolták a belső szerveket.

A tizenegyedik dinasztia korában a sírokat a hegyekbe vájták Théba mellett. A tizenkettedik dinasztia inkább a masztabákat részesítette előnyben. Az idő folyamán a hegyekbe vájt sírok többször előfordultak, majd templomszerű sírhelyek is emelkedtek. Az egyiptomi birodalom hanyatlásával már kevesebb sírt találhatunk, sőt a ptolemaioszi korból már csak alig ismerünk párat.

Simargl (ejtsd: szimargl) istenség vagy mitikus lény, szárnyas oroszlánként vagy kutyaként ábrázolják. Magok és új palánták védelmezője.

Mokoš (ejtsd: mokos) istennő, nők munkájának és sorsának védelmezője. Mat Zemlya kézilánya. Vándor és fonó. Férje nincs. Számos követője akad ma is, falvakat neveztek el róla. Október utolsó péntekén ünneplik.

Mat Zemlya (ejtsd: mat zemlja) a legidősebb isten a szláv mitológiában. Maga a földanya. Kezüket a földre téve tettek esküket és földbevájt üregekbe vallottak. Eredeti „formájában” követték, mint magát a földet, nem formálták meg emberire.

Svarog (ejtsd: szvarog) Dažbog apja. Kövács, az égi tűz és kovácsmesterség istene.

Radegast (ejtsd: radegaszt) a vendéglátás istene. Nagyszerű vezető és szónok, mellette istene a háborúnak, az éjszakának, tűznek és az esti égnek. Kedveli az ünnepélyeket, teljesen fekete, sisakot és dárdát visel.

Kresnik (ejtsd: kresznik) a tűz, a nyári napforduló és a viharok istene. Otthona a világ tetején van. Arany haja és arany keze vagy karjai vannak. Képes lóvá változni. Az égen utazik arany szekerével.

Jarilo a növényzet, termékenység és Tavasz istene. Perun fia.

Rajtuk kívül még számos istenség létezik a szláv mitológiában, ám ragaszkodva az eredeti témához, csak egy kis betekintésként írtam a szláv panteonról.

A szláv alvilág kifejezetten boldog hely volt. Tűz és ítélet helyett örök Tavasz. A szláv mitológiában is találunk világfát, méghozzá egy tölgyet. A lombján (Prav) az istenek, törzsén (Yav) a halandók, a gyökerei (Nav) pedig az alvilágba nyúlnak. Néhány feltételezés szerint a túlvilágot valamiféle vízen (tenger, folyó) át érték el.

A túlvilág ura Veles, aki mindenben Perun ellentéte volt. Veles a földi isten, vizek, nedvesség ura. Perun száraz és tüzes, viharok és villámlás istene, persze némi víz kapcsolattal, mert ő adja az esőt a parasztoknak.

Temetés

A korai szlávok hamvasztással temetkeztek. A máglya felszabadította a lelket a testből. A déli szlávok később átvették a földeléssel történő temetkezést. A túlvilági jólét biztosítása érdekében olyan tárgyakat helyeztek el a sírban, ami megkönnyítette az elhunyt másvilági létét.

A lélek eredendő jó és rossz oldala régi viták alapja, személy szerint hiszek abban, hogy valaki eleve gonosz lélekkel rendelkezik. Ők kerülnek a túlvilág sötét részeibe, ahová jobb, ha senki se merészkedik be. Természetesen ez még mindig nem a „pokol”, mert a túlvilág sokkal árnyaltabb, minden részén van jobb és rosszabb. Az új lélek valószínűleg még semleges, de tettei megronthatják és megváltozhat. Abban is hiszek, hogy meg lehet változtatni. Te vagy a hajód kapitánya, te felelsz a sorsodért.

Az újjászületés is eltérhet, sokan úgy gondolják, hogy csak emberként születünk újjá, míg mások hisznek abban, hogy lehetünk állatok, növények vagy éppen más is. Az állat-növényi oldalon állók szerint, büntetés vagy valaminek a megtanulása miatt/érdekében leszünk azzá. (Természetesen ez nem egyenlő azzal, hogy valaki sárkánynak, vagy valami hasonló lénynek érzi magát/lelkét.)

Az emberi oldalon állók viszont megkérdőjelezik, hogy egy állati létben milyen tanulságot vonhatunk le, ami a következő életünkben/lélekként hasznos lehet? Illetve a keresztény ideológiával azonosítják a büntetésszerű végkimenetelt, vagyis ha nem viselkedsz a normáknak megfelelően, nagy alázattal és szerénységgel, akkor bizony belőled tehén lesz.

Mindenesetre mindenki abban hisz, amiben szeretne.

Ha már állatok, akkor azt is megemlíteném, hogy az állatok is ugyanúgy reinkarnálódhatnak, illetve átjuthatnak a túlvilágra. Pontosabban ebben a pogányok nagy része egyetért.

Lényegében mindig van valami, ami vár a túlvilágon, csak az apró részletek térnek el, akármilyen ösvényt is választasz. Többségünk pedig úgy gondolja, hogy ugyanúgy létezhet egymás mellett többféle túlvilág is, akárcsak egymás mellett többféle isten ugyanazon a területen.

Praktikus okokból is nehéz manapság pogánynak lenni, bár szerencsére nem olyan bajaink vannak, mint őseinknek. A kívülállók kevésbé értik meg a komplex rendszert és komolytalannak gondolják. Nehéz pogány szertartást végezni, gyakran a hozzátartozók kérése ellenére is beleszól a kereszténység. És itt nem a keresztény vallás ellen szólnék, mielőtt bárki vasvillát ragadna és beállna mellém.

A temetkezéseknél ugyanúgy elmondhatsz te is pár szót, illetve végezhettek rítust, de egy halotti tor alkalmával is megemlékezhettek az elhunytról, ha a hosszabb temetési szertartás nem lehetséges a sírba helyezés vagy elszórás esetében. Ha a közvetlen család nem volt jó szívvel a szerettük vallása iránt, egy külön tor alkalmával ugyanúgy meg emlékezhetnek a barátok róla.

Sokan mondják, hogy a temetés inkább az élőknek szól, ez részben igaz is. Ám ahogy őseinket is láthatjuk, ők is biztosítani akarták a szerettük jólétét a túlvilágon, rítusaik ezt tükrözték. A szertartásoknak fontos szerepük van életünkben, halálunk idején miért változna meg?

Az élet ezen állomása sokaknak fájdalmas, de elkerülhetetlen. A rítus mindig tiszteletteljes, ahogy a halotti tor, ám a pogányok általában az elhunyt életére és nem a halálára reflektálnak a toron. Az öröm többet segít, mint a megváltoztathatatlanon elmélkedni.

Emlékezhetsz a halottra te is, magányos szertartás keretében is. Legtöbbünk pedig Samhain idején látogatja meg a sírokat illetve emlékezik meg róluk (erről bővebben olvashatsz az ünnepnél a oldalon).

Öngyilkosság

Egyik legnehezebb téma a halál kapcsán.

A történelem során azt láthatjuk, hogy a társadalmak sokkal elfogadóbbak voltak ilyen esetben, mint mi most vagyunk. A rituális öngyilkosság sem volt ismeretlen. Nem ünnepelték, de elfogadták és toleránsabbak voltak ilyen esetben. A görögöknél, függően a körülményektől, akár heroikusnak is ítélték azt.

A társadalomra később kétségtelenül hatott a keresztény eszme, ami az öngyilkosokat kárhozatra ítélte. Manapság akad kivétel, de az öngyilkosok nem is kapnak keresztény temetést.

Úgy gondolom, hogy akik öngyilkosságot követnek el, nyilvánvalóan fájdalomban éltek, legyen az akármilyen természetű. Miért lenne valakinek még több fájdalom a büntetése a halál után, ha az életében is az volt?

Nagyon sokan gyávaságnak titulálják, pedig ez összetettebb dolog. A depresszió és más mentális betegségek igen súlyos dolgok. Nem lehet úgy változtatni ezen, mint egy törött karon vagy megfázáson. Gyakran nem is tűnik el. Mégse veszik komolyan, mert ez persze nem látszik.

Az öngyilkosság oka számtalan lehet, van, mikor sosem derül ki. Igazán megnyugvás sosem lesz, de ha tudnád az okát, akkor legalább megértenél valamit belőle. Az öngyilkosok fájdalma nem tűnik el haláluk után, átadják az élőknek.

Az újjászületés ilyenkor se zajlik másképp. Az életben meg kell tanulnunk dolgokat, de a sorsunkat mi irányítjuk. Az öngyilkosság is ennek egy formája, ha hamarabb befejezzük, mint ahogy elértük volna a „tananyag” végét, azt újra kell tanulnunk, de más megközelítéssel fogjuk.

A legtöbb esetben van más kiút, de aki depresszióban szenved, az nem látja ennyire tisztán a dolgokat. Ne legyél dühös az elhunytra, hisz az istenek se azok. Miért lennél rá dühös, ha valójában egy betegség okozta a halálát?

Az öngyilkosságot is úgy kezelik a pogányok, mint a többi halált. Az életre kell emlékezni és a boldogságra. Igen, fogsz azon gondolkodni, hogy mit tehettél volna, ő miért tette, mi lett volna ha… ? Ezt senki se kerülheti el.

Kísértetek

Előfordul, ha valaki erőszakos vagy hirtelen halált halt, illetve ha valami még visszatartja, itt marad. Utóbbi lehet önön makacssága, ha erős személyiség volt, de egy elintézetlen ügy is. Nem ebben a cikkben írnám le a kísértetek sajátosságait, de el lehet űzni, erről az oldalon is olvashatsz. Segíteni is lehet, hogy átkeljen, de ez hosszabb folyamat és mivel nem ismerjük a kísértetet, így nem feltétlenül biztonságos hagyni, hogy az otthonunkban kószáljon.

Létezik még hátramaradott energia is, amit gyakorta vélnek kísértetnek, pedig az az elhunyt energiáit és cselekedeteit "játssza vissza újra és újra". Ezek az energiák ugyanazt cselekszik, minden egyes nap és órában. Nem mutatják intelligencia jelét, de meg lehet szabadulni tőlük egy egyszerűbb házi védelemmel és takarítással (lásd az oldalon).

A kísértetek is ugyanúgy folytatják útjukat távozásuk után, ahogy azt természetes módon tették volna haláluk után.

Összefoglalva tehát a pogány vallások többsége nyugalommal fogja fel az élet végső szakaszát. Természetesen fáj és jelen van a gyász, de a rítusok a halott élete körül forog, arra emlékeznek és ünneplik. A temetési szertartások ösvényekről ösvényre változnak és nehéz is lenne mindet leírni, de a történelmi összegzés talán segít megismerni. Persze azért modern változtatások is akadnak, hisz egy ember életét nem vesszük el, mert annak férje/felesége meghalt. Sem egy állatét.

A túlvilági létünk is az ösvényük alapján változik, hat rá az életünk milyensége, az összes életünk milyensége, de nem pokol vagy mennyország típusúak a túlvilágok. Vannak sötét helyek, nagyon sötét helyek, de vannak semleges illetve „paradicsomi” helyek, mind egy nagy túlvilági birodalomban.

A halál módszere és neme nem változtat semmin. A halál az mindig halál marad.