Történelem‎ > ‎

Atlantisz vizsgálata

Mentés
Atlantisz szigete, görögül Ἀτλαντὶς νῆσος, vagyis Atlasz szigete, az a legendás sziget, melyet először Platón említette meg a Timaiosz és Kritiász c. műveiben, amit körülbelül i.e. 360-ban írtak. Platón szerint Atlantisz egy hatalmas tengeri hatalom volt, amely Héraklész oszlopai előtt terült el. Héraklész oszlopai nagyjából a Gibraltári-szorost jelölik. Itt található ugyanis a két-két parton (európai és afrikai partok) két sziklafal, melyet nevezhetünk oszlopnak is. A története egyszerű, a görög mitológia szerint, amelyet az etruszkok és a rómaiak is átvettek, Héraklész tizenkét feladatot, vagy munkát kapott. Egyike volt (a tizedik), hogy Gérüón marháit el kellett hozni Erütheia szigetéről Mükénébe. Gérüón mellesleg egy óriási szörny, három feje, három teste volt, melyek derékban kapcsolódtak össze, majd lábaknál ismét szétváltak, így hat lába volt. A feladata közben építette fel az oszlopokat.

Bevezetésként Alan Cameron, ókortörténeti tudós mondatát idézném: „Csak a modern időkben veszik komolyan Atlantisz történetét; senki sem tette így az ókorban”.

Források

Az Atlantiszról származó írások valamennyien Platónt vallják vagy használják forrásul. Ezért nem is fontos az Atlantiszt említő többi ókori szerzővel (Arisztotelész, Poszeidóniusz, Sztrabón, Philo, Krantor, Diodórosz, Ammianus Marcellinus) külön foglalkoznunk.

A szerzők nagy része, csak valamilyen igaz történelmi magot tételeztek fel, s Atlantisz helyét, létezésének mikéntjét komoly tudományos munkával igyekeztek megközelíteni. Schulten, Henning és Bellido például Tartesszosz körül keresik Atlantiszt, Borchardt pedig Tripolitániában. Galanopoulosz, görög geofizikus pedig Atlantiszt Kréta szigetén vélte megtalálni.

Platón
Mentés
Platón két művében, a Kritiászban és a Timaioszban foglalkozik Atlantisszal. A Kritiász csak töredékesen ismert, a Timaiosz leírása befejezett, de rövidebb.

A Platón-féle Atlantisz legenda helyes értékeléséhez meg kell gondolnunk, hogy Platón nem volt természettudós, sem régész, sem történész. Ha mégis Atlantiszról írt, csaknem biztosak lehetünk benne, hogy a téma őt nem régészetileg, még csak nem is történelmileg érdekelte, hanem csupán alkalmas keretül és színhelyül kínálkozott olyan tények és társadalmi következtetések számára, amelyeket ideálisnak talált. Ha ő követendő példának találja a régi görögség vagy Atlantisz életét és társadalmi berendezkedését, akkor azt az ő képzelete tette olyanná. Magyarán: az Atlantisz legenda volt Platón Utópiája. Azt pedig tudjuk, hogy az utópiáknak mi volt a céljuk. A kor társadalmi visszásságait akarták bírálni oly módon, hogy bemutattak egy képzeletbeli államot, amelyben az „ideális” viszonyok uralkodtak. Ezt az ideális államot az utópiák szerzői hol a jövőben képzelték el, hol korukkal egy időben virágoztatták. Platón viszont messze a múltba helyezte.

A legenda történelmi magja, amely köré Platón társadalmi és etikai mondókáját építette, talán csak annyi lehetett, hogy volt egyszer valahol, valamelyik tengerben egy nagy sziget, amelyen gazdag és boldog emberek éltek. Ennek a szigetnek nem kellett szükségképpen az Atlanti-óceánban léteznie, talán még gazdag és boldog lakosainak sem kellett lennie. Elégséges volt, ha néhány részeg matróz fecsegett valamit kikötői kocsmákban ilyesmikről. A képzelet aztán szárnyra kapta, színezte, alakította, toldozgatta, és néhány évszázad múlva – hol volt még akkor az egzakt földrajztudomány? – már tényként járt szájról-szájra. A csodás elemek, a régmúlt virágzás, s az elpusztulás drámája is a nép képzeletéből adódhatott hozzá. Gondoljunk csak János pap országára vagy az Eldorádó kincsére.

Tény azonban, hogy Platónnak ez az atlantiszi híradása televény talajra lelt későbbi generációkban is. Gyakorlatilag mondhatjuk, hogy az ijesztően nagy Atlantisz irodalom közös ősforrása Platón. Éppen ezért szükséges, hogy két művének, a Timaiosznak és a Kritiásznak az Atlantiszra vonatkozó részleteit megismerjük.

Későbbiekben pedig részben Platón nyomán, részben pedig Platóntól függetlenül meg fogjuk vizsgálni mindazokat a tényezőket, amelyek a kérdés megítélésénél figyelembe jöhetnek.

Timaiosz

A Timaioszban Szókratésszel, a mesterrel három tanítványa: Timaiosz, Hermokratész és Kritiász tárgyal az elképzelhető legjobb állami berendezésről. Hálából a vendéglátásért és a kapott szellemi élvezetért az egyik tanítvány, Kritiász egy történetet mesél el, amely alkalmas, hogy az ideális államról folytatott elméleti beszélgetés anyagát gyakorlati példákkal illusztrálja.

Kritiász: Hallj hát, ó Szókratész, egy nagyon különös történetet, amely azonban teljesen igaz, minthogy a hetek legbölcsebbike, Szolón mondá egykor. Ő rokona s barátja volt dédapánknak, Dropidésznek, amint erről költeményeiben sok helyütt maga is megemlékezik; Kritiásznak az én nagyapámnak pedig elmondotta, hogy városunknak nagy és csodálatos régi tettei mentek feledésbe az idők folyamán s az emberek mulandósága folytán; mindezen tettek közt az volt a legnagyobb, amelyről most megemlékezem, hogy neked is kedvedre tegyünk, és az istennőt is – ünnepe lévén – méltón és igazán magasztaljuk, mintha csak himnuszt énekelnénk neki.

Szókratész: Jól mondod. De milyen hőstett az, amelyet Kritiász Szolóntól való hallomás után előadott, és amiről már nem beszélnek, de hajdan városunk tényleg megcselekedett?

Kritiász: El fogom nektek mondani a régi történetet, amit az akkor már nagyon öreg embertől hallottam. Hiszen Kritiász, akkor már közel volt a kilencvenedik évéhez, én pedig legfeljebb tíz éves voltam. Éppen az Apatúria-ünnep Kureótisz napja volt. A fiúk számára az ünnep akkor is az általában szokásos módon folyt le: az apák versenydíjakat tűztek ki költemények előadására. Sok költőnek sok verse hangzott el; sokan azonban – minthogy abban az időben újak voltak – Szolón költeményeit énekeltük. S akkor a phatria tagjai közül valaki – már akár, mert ez volt a véleménye, akár, mert kedveskedni akart az öreg Kritiásznak - azt mondta, hogy szemében Szolón más tekintetben is a legbölcsebb, a költészetben pedig az összes költők közül a legnemesebb.

Az öreg Kritiász erre – jól emlékszem – nagyon megörült, és elmosolyodva így szólt: „Ó Amynandrósz, bizony, ha Szolón nem mellékesen foglalkozott volna költészettel, hanem komolyan, mint mások, s ha azt a történetet, amit Egyiptomból hozott magával, befejezte volna, s a lázadások s egyéb bajok miatt, amiket hazajövet talált, nem kényszerült volna elhanyagolni, véleményem szerint sem Hésziodosz, sem Homérosz, sem egyetlen más költő sem lett volna híresebb soha őnála.” „Mi volt az a történet, Kritiász?” - kérdezte Amynandrósz. „A legnagyobb és méltán legnevezetesebb tettről szólott mindazok között, amiket ez a város valaha véghezvitt, de az idő, s a benne szereplők elmúlása folytán nem szállt át ránk a történet.” - „Mondd el elölről” – szólt ő -, „mi volt az a nagy tett, hogyan és kiktől hallván mondta el Szolón, mint igaz történetet?”

„Van Egyiptomban” – kezdett beszélni az öreg Kritiász – „a Deltában, melynek csúcsánál a Nílus folyása ágakra szakad egy tartomány, amelyet Szaiszinak neveznek. E tartomány legnagyobb városa Szaisz. Alapítója – lakói szerint – egy istennő, akinek neve egyiptomi nyelven Neith, görögül pedig – mint az ottaniak mondják – Athéné; emiatt a szaisziak nagyon szeretik az athénieket, sőt azt mondják, hogy valamiképpen rokonságban vannak velük. Szolón elmondta, hogy ide utazván nagy tiszteletnek örvendett közöttük, s mikor a régi dolgokat tudakolta az ezekben legjártasabb papoktól, úgy találta, hogy sem ő, sem más hellén nem tud úgyszólván semmit ezekről.

Egyszer szóra akarva bírni őket a régi dolgok felől, Hellász legrégibb történeteit kezdte elbeszélni nekik. Erre megszólalt a papok közül egy nagyon öreg: >>Ej, Szolón, Szolón, ti hellének mind gyermekek vagytok, öreg hellén pedig nincs is.<< Hallván ezt Szolón így szolt: >>Hogy érted ezt?<<

Erre ő: >>Mindnyájan ifjak vagytok szellemileg, mert nincs a fejetekben ősi hagyományon alapuló régi képzet, sem az idők folyamán megérett ismeret. Ennek oka pedig a következő. Sok és sokféle pusztulása volt már az embereknek, és még lesz is; tűztől és víztől a legsúlyosabbak, de ezer más okból enyhébbek is. Mert az, amiről nálatok is beszélnek, hogy egyszer Phaethon, Héliosz fia, atyja kocsiját befogva, minthogy képtelen volt atyja útján hajtani, a földön is felperzselt mindent, s maga is villámsújtottan pusztult el, - így mítosszerűen hangzik, de igaz benne a Föld körül keringő égitesteknek pályájukról való letérése, amely nagy időközönként következik be, s tűzzel pusztítja el a földi dolgokat.

(Lám, milyen szépen tudja Platón a mítoszt természeti folyamattal magyarázni, ha akarja. Persze, ez a magyarázat sem helytálló, viszont egyik „bizonyítékul” szolgált Hörbigernek fantasztikus kozmogóniai elméletéhez.)

Ilyenkor azok, akik hegyekben, magas, száraz helyeken laknak, inkább elpusztulnak, mint a folyam és tengermellék lakói; minket pedig a Nílus, amely különben is megmentőnk, áradásával ebből a szorultságból is kiment. Ha viszont az istenek a földet vízzel elárasztva tisztítják meg, a hegylakó pásztorok megmenekülnek, de városaitok lakóit a folyamok a tengerbe sodorják.

Valóság az, hogy minden olyan vidéken, ahol nincsen rendkívül hideg vagy túlságos hőség, mindig él hol több, hol kevesebb az emberi nemből. S ami szép, nagy vagy bármi tekintetben érdekes csak történt akár nálatok, akár itt, akár más vidéken amiről csak hallottunk, - mindaz régtől fogva felírva és megőrizve itt van templomainkban. Ellenben nálatok és a többi népeknél az írás és minden egyéb, amit a városi élet megkövetel, csak most fog kifejlődni, hacsak a szokásos idő leteltével mint valami betegség rátok nem zúdul újból az égi özön, és csupán az analfabétákat és műveletleneket hagyva meg közületek, úgyhogy ismét újból ifjúvá lesztek, nem tudva semmit sem az itteni, sem az ottani dolgokról, mi minden történt a régi időkben. Legalábbis az, amit te, Szolón, a ti nemzetségi feljegyzéseitekről elbeszéltél, alig különbözik a gyermekmeséktől, hiszen először is ti csak egyetlenegy özönvízre emlékeztek, noha előzőleg már sok volt, továbbá nem tudjátok, hogy a legszebb és legkiválóbb emberi faj a ti földeteken élt, s abból származol te is és mostani városotok lakói, minthogy az elpusztultnak egy kis írmagja megmaradt. Előttetek azonban mindez rejtve van, mert az életben maradottak sok nemzedéken át mind úgy hunytak el, hogy írásban megszólalni sem tudtak.

Valaha tehát, ó Szolón, a legnagyobb özönvíz előtt az a város, amely most az athénieké, a legkiválóbb volt háborúban is, és minden tekintetben a legkitűnőbb törvények uralkodtak benne. Azt mondják, itt születtek meg a legszebb tettek és a legszebb állami berendezkedések mindazok közül, amelyekről csak hallottunk az ég alatt.<<

Szolón ennek hallatára elcsodálkozott, és sürgetve kérte a papopat, hogy pontosan és sorban mindent mondjanak el neki hajdani polgártársaira vonatkozólag.

A pap pedig így válaszolt: >>Nem gátol semmi irigység, óh Szolón, ezért elmondom mind a te, mind a városotok kedvéért, de leginkább az istennőre való tekintettel, aki mind a ti, mind a mi városunkat osztályrészül kapta, táplálta és nevelte ezer évvel előbb a tiéteket – a magból amelyet a Földanyától és Héphaisztosztól kapott -, később pedig – ezer év múlva – a mienket. A mi állami berendezkedésünk pedig szent irataink szerint nyolcezer esztendős. Kilencezer év előtti polgártársaidnak a törvényeit tárom fel tehát előtted röviden, s tetteik közül a legszebbet: részletesen mindezekről majd máskor, ha ráérünk, s magukat az iratokat elővéve fogunk róluk beszélgetni. Az ő törvényeiket hasonlítsd össze a mienkkel. A ti akkori intézményeiteknek sok példáját fogod most nálunk megtalálni; először is azt, hogy a papok osztálya teljesen el van különítve a többiekétől; azután a testi munkát végzőké is mindegyik külön, a másikkal nem keveredve végzi a maga munkáját: külön-külön a pásztorok, vadászok, végül a földművesek osztálya. És a harcosok osztálya is, észrevetted talán, nálunk minden más osztálytól el van különítve, s a törvény azt rendeli, hogy a hadi dolgokon kívül semmi mással ne törődjenek; továbbá fegyverzetük módja: a pajzs és a dárda, melyeket mi használtunk először a Kisázsia körül lakó népek közül, éppúgy az istennő útmutatására, miként ti a ti vidéketeken.

Ami pedig a tudományt illeti, látod, hogy törvényünk mekkora gondot fordított erre mindjárt kezdettől fogva, felkutatva mindent a világrendre vonatkozóan egészen a jóslásig és az orvostudományig, megszerezve minden ismeretet, ami csak ezekkel összefügg. Ezt az egész berendezést és szervezetet előbb nálatok alkalmazta az istennő, azt a helyet választva, ahol ő is született , felismerve, hogy az évszakok ottani helyes aránya majd igen értékes embereket hoz létre; harc- és bölcsesség-kedvelő népének az istennő azt a helyet szemelte ki először, hogy a hozzá leghasonlóbb embereket hozza létre. Ott laktatok tehát ilyen és még jobb törvényekkel élve, és érdemeitekkel minden téren túltéve az embereken, amint ez természetes is az istenek szülötteinél és növendékeinél. Városotoknak sok csodálatos nagy tette van itt nálunk feljegyezve, de nagyságával és hősiességével egy kiemelkedik valamennyi közül: feljegyzéseink ugyanis elmondják, mekkora hatalmat szüntetett meg egykor a ti városotok, mikor az fennhéjázva vonult egész Európa és Kisázsia ellen, kívülről, az Atlanti-tengerből kelve útra.

Akkor még be lehetett járni az ottani tengerbe; azzal a szorossal szemben, amelyet ti Heraklész oszlopainak hívtok, volt egy sziget, amely nagyobb volt, mint Líbia és Kisázsia együttvéve. Innen az akkori utazók átkelhettek a többi szigetekre, e szigetekről pedig az egész szembenlevő szárazföldre, mely amaz igazi tenger körül terül el. Mert mindaz, ami az említett szoroson belül van, keskeny bejáratú öbölnek tűnik fel; azt ellenben tényleg tengernek lehet nevezni, amint az őt körülvevő földet is teljes joggal igazi szárazföldnek.

Atlantisz szigetén tehát nagy és csodálatra méltó királyi hatalom keletkezett, mely nemcsak az egész szigeten, hanem sok más szigeten, sőt ama külső szárazföld egyes részein is uralkodott. Ezenkívül az erre befelé eső földek közül Líbián is uralkodott egész Egyiptomig, s Európán is Tyrrhéniáig. Nos, ez az egész egy kézbe tömörült hatalom egyetlen rohammal próbálta egykor leigázni a ti és a mi földünket, s mindent, ami a szoroson belül fekszik. Ekkor tárult fel városotok hatalma minden ember előtt hősiességében és erejében. Mert felülmúlva mindenkit lelkierőben és haditechnikában, először a hellének élére került, majd a többiek elpártolása folytán kényszerűségből magára maradva, végveszélybe jutott; azonban legyőzve támadóit, diadalmi jelvényt állított fel; azokat, akik még nem voltak leigázva, megóvta szolgaságtól, minket többieket pedig, akik Heraklész oszlopain belül lakunk, önzetlenül feszabadított. Idővel azonban rendkívüli földrengések és özönvizek támadtak, eljött egy súlyos nap és éjjel, amikor a ti egész haderőtöket is egyszerre elnyelte a föld, és Atlantisz szigete is a tengerbe merülve eltűnt. Ezért nem hajózható és nem kutatható át az ottani tenger még ma sem, mert akadályoz a nagyon sekélyes iszap, amelyet a süllyedő sziget halmozott fel.<<

Íme, rövidre fogva meghallottad mindazt, amit az öreg Kritiász Szolóntól való hallomás után mondott. S mikor te, Szókratész, tegnap az államról és polgárairól beszéltél, ahogyan őket leírtad, elcsodálkoztam, visszaemlékezve azokra, amiket most beszéltem el. Mert észrevettem, hogy a sors démoni játéka folytán sok mindenben összetalálkoztál azzal, amit Szolón mondott.

Most tehát – hiszen ezért mondtam el mindezt – kész vagyok elmondani e történetet, Szókratész, nemcsak főbb vonásaiban, hanem részletesen, úgy ahogy hallottam: a polgárokat s a várost, amelyet tegnap mítosz gyanánt fejtegettél előttünk, most áttesszük valóságba. Feltételezzük, hogy ez a mi városunk az, s a polgárok, akiket kigondoltál, azok a valóságos őseink, akikről a pap beszélt. Teljes összhang lesz közöttük, és nem lesz hamis az az állításunk, hogy ők azok a polgárok, kik akkor hajdan éltek ……. Meg kell tehát fontolni, ó Szókratész, vajon megfelel-e szándékunknak ez a történet, vagy másikat kell keresni helyette?

Szókratész: Ugyan mi jobbat tehetnék, ó Kritiász, ennek a helyébe? Hiszen ez rokon tárgyánál fogva az istennő mostani ünnepéhez is kitűnően illik, s az is nagy dolog, hogy nem költött mítosz, hanem igaz történet. Honnan és hogyan találhatnánk másikat, ha erről lemondanánk? Nincs rá eset; hanem jó szerencsével rajtatok a sor beszélni; az én dolgom pedig tegnapi beszédeim fejében most az, hogy nyugodtan meghallgassalak.

(Nos, lám! Kezdetben az ideális államról folyt a társalgás, de Szókratész halott dolognak találta az ideális állam puszta elvi alapvetését. Legyen tehát egy ideális állam, amely az elvet mozgásában szemlélteti. Ez az ideális állam voltaképpen nem Atlantisz, hanem az az ősi görög állam, amelyet Atlantisz megtámadott és amelytől vereséget szenvedett. Atlantisz nagy volt és hatalmas és hát még az az állam, amely legyőzte, milyen nagy és hatalmas lehetett! Miért volt nagy és hatalmas? Mert nem rontotta meg a demokrácia „mételye”, hanem vonzó katonai nemesi kasztot alakított ki, amely védte a polgárokat, kézműveseket, de azok ennek fejében örömmel mondtak le olyan csekélységről, aminő a politikai jog, - hogy a rabszolgákról ne is beszéljünk, akiknek a görög poliszban egyáltalán nem voltak jogaik. Később ez az Atlantisz elpusztult, mert erkölcsei megromlottak. Tény, hogy ma már nem létezik, Platón idejében sem létezett, tehát valamikor és valahogyan el kellett pusztulnia, ha létezett.

Kritiász

Platón a Kritiász című dialógusában részletesen írja le Atlantisz szigetét és a birodalom történetét. Ezt Kritiász szájába adja, aki nagyatyjának elbeszélése alapján behatóan ismerte a szolóni hagyományt.

Egy külön oldalon elolvashatjátok a Kritiász ezen részét, de inkább a lényeget emelném ki, hisz még a felénél sem tartunk.

Platón a Kritiászban világosan leszögezi, hogy az a régi társadalmi rend, amely a régi Athént oly hatalmassá tette, és őket Atlantisz legyőzéséhez is hozzásegítette, az istenektől származik. S levezeti, hogy miért is volt ez az állam ideális, amelyet megint csak kiemelnék, hogy nem Atlantisz társadalmi szerkezete volt, hanem az akkori Athéné. Bemutatott egy katonai szervezetet, mint a Szókratész felállította posztulátum. Mit akart Platón? Nyilvánvalóan ezt a szervezetet akarta létrehozni. A lényeg ez. A többi csak keret, dekoráció volt leírásában.

Platón nagyobb leírást is ad Atlantisz szigetéről, mely hosszabb leírás után félbe is szakad. Ám megtudjuk belőle, hogy kb. 12 ezer évvel ezelőtt egy fejlett kultúrájú nép élt az Atlanti-óceánnak egy eredetileg természetes, de művi beavatkozással később geometriai szabályosságúvá alakított szigetén, illetve szigetvilágán.

Ha az Atlantisz problémáját vizsgáljuk, két út kínálkozik. Az egyik: mereven ragaszkodni Platón adataihoz, a 12 ezer évhez, a helyhez, a természeti és települési viszonyokhoz stb. A másik út az, hogy munkahipotézisként elfogadjuk Atlantisz létezését, de nem azon a helyen és nem abban az időpontban, ahogyan Platón leírja. Az első úton nagyon könnyen eljutunk a cáfolathoz. A másik út nehezebben járható, mert át kell vizsgálni a 12 ezer év óta történt eseményeket, s földtani vizsgálatainkat is nagyobb területre kell kiterjesztenünk, mint a Platón megadta terület.

Nem vitás, hogy ez az utóbbi fárasztóbb út, de ez ígér több sikert is. Így lehetünk biztosabbak, hogy semmi sem kerülte el a figyelmünket, s így vezethetünk a jelenségek szélesebb tartományába. Mindamellett a Platón-féle adatokat is csak alapos kritika után fogjuk elvetni, ha azok nem állják meg a helyüket. Ami pedig a másik utat illeti, ki tudja, nem kerülünk-e a valódi Atlantisz közelébe.

A legenda fejlődése

Ha összevetjük Platón elbeszélését, a Timaiosz és Kritiász dialógusok szövegét az általában elterjedt Atlantisz-legendával, akkor lényeges különbségeket tapasztalunk.

A Larousse lexikon a következőt írja: „Atlantisz mesebeli sziget, amelyről különböző ókori szerzők, különösen Platón, legendás feljegyzéseket hagytak hátra. Egy régi időben – mondják – a görögök levertek egy népet, amely az Atlanti-óceán egy hatalmas szigetéről jött. Ez a sziget egy hatalmas kataklizmában elpusztult egy nap és egy éjszaka alatt.”

A Timaiosz eredeti szövege szerint nemcsak Atlantisz, hanem Tyrrhénia és Athén környéke is elsüllyedt. E vidékek földtani múltját igen pontosan ismerjük. Tudjuk, hogy sem 9 ezer évvel Platón előtt, sem ez időpont táján a Földközi-tenger nem öntötte el. Ezért a legenda elhagyta a platóni történetnek ezt a könnyen cáfolható elemét, és meghagyta az óceán távolába vesző, nehezebben ellenőrizhető táját. Jellemző ez az Atlantisz legenda fejlődésére is. Lassan elhagyták mindazokat az elemeket, amelyek tarthatatlansága bebizonyosodott. Ahogy tisztázódott a görögség kialakulásának kronológiája, és kitűnt, hogy nemhogy 2 ezer, de még 3-6 ezer évvel ezelőtt sem voltak görögök, így elhagyták a görögök és atalanták közti harcokat. Végül Platón történetéből csupán az atlanti-óceáni sziget maradt meg, amelyen a kultúra bölcsőjét keresték meg Atlantisz kutatói.

Az Atlantisz legenda feldolgozói, sajnos, gyakran nem megfelelő, sőt tudománytalan módszerekkel dolgoznak, néha a tények elferdítésétől sem riadnak vissza, csak hogy Atlantiszt „felfedezhessék”.

Ezért nem foglalkozom részletesen az ilyenfajta hatalmas irodalommal. Illetve – hogy a tények elhallgatásának vádját elkerüljem – egyet közlök. Ennek az Atlantisz-történetnek az az érdekessége, hogy egy tekintélynek, Heinrich Schliemannak – Trója feltárójának neve keveredett bele, ezenkívül izgalmasan érdekfeszítő. Úgy tűnik, hogy bizonyítékai eredetiek és megkapók. További előnye, hogy rövid. Sajnos, éppúgy nem igaz, mint Atlantisz „felfedezésének” többi históriája. Szerzője: Paul Schliemann, unokája Heinrich Schliemannak, a régészek egyik legnagyobbikának.

A történet úgy hangzik, hogy Paul elmeséli, nagyapja, Heinrich, néhány nappal 1890-ben Nápolyban bekövetkezett halála előtt átadott egy nagyon jó barátjának egy lepecsételt köteget. A köteg felirata: „Csak olyan családtagomnak szabad ezt eljuttatni, aki ünnepélyesen megesküszik, hogy életét a benne felvázolt feladatnak szenteli”. Paul folytatja, hogy nagyapja egy órával a halála előtt papírt és ceruzát kért: „Titkos toldalék a lepecsételt köteghez. Törd szét a bagolyfejű vázát. Figyelj a tartalmára. Atlantiszra vonatkozik. Áss a szaiszi templomromok keleti részén és a Chaucana-völgy sírmezején. Fontos! Meg fogod találni teóriám bizonyítékait. Az éjszaka közeleg – ég veled!”

Paul elmondja, hogy annak rendje és módja szerint ő tanulmányai után le is tette az esküt, majd felbontotta a köteget. Fényképek és számos dokumentum volt a kötegben. Leírások Atlantiszról, helyről, megemlítve az ugyancsak legendás Mu szigetét is.

A történet annak idején nagy port vert fel a szakirodalomban éppúgy, mint a napi sajtóban. Hogy Paul Schliemann utolsó mondatát idézzük a leírásából: nem rejtély többé az ő története sem.

Naiv és romantikus álmodozó ő, aki valószínűleg saját magát is becsapta a való és kitalált tények olyan csoportosításával, amely szükségképpen az általa felállított követelményhez, a rejtélyes Atlantisz létének bizonyításához vezetett. Nem tudhatjuk, hogy emellett mennyi volt a tevékenységében a szerepelni vágyás, az eredetieskedésre való törekvés, de tény, hogy nemcsak saját magát csapta be, hanem azokat az olvasóit is, akik adataid nem tudták ellenőrizni, vagy más hasonló ismeretek birtokában nem tudták állításait egészséges kétellyel fogadni. Valljuk be, hogy leírása rendkívül szuggesztív, és az olvasóban többször is felmerül a gondolat, hogy vajon miért nem történhetett volna minden úgy, hogy Paul Schliemann leírja.

Ezért is van ez a cikk, hogy megvizsgáljuk Atlantisz létezését egyrészt régészeti, másrészt földtani szempontból. Paul Schliemann nyilvánvalóan nagyapja árnyékából akart kilépni a saját maga által komponált köteggel. Némileg meg is lehet érteni, de azt már nem, hogy még manapság is sokan tényként és bizonyítékként kezelik a munkáját.
A képen a 2. pont a Moho-felület

Mentés

A Moho

Az ún. Mohorovičić-felület kutatását már évekkel ezelőtt megkezdték. A földkéreg és földköpeny között réteget hívják így. Az átlagosan mintegy 30 kilométer mélységben terjeszkedő Moho-szint, pontosabban Mohorovičić-féle felület választja el a Föld legkülső részét, a kérget, az alatta húzódó övtől, a köpenytől.

A földrengési obszervatóriumok szeizmográfjainak feljegyzéseiből kimutatható, hogy mintegy 30 kilométer mélységben ugrásszerűen megnövekszik a rengési (szeizmikus) hullámok terjedési sebessége, tehát ott nyilvánvalóan valami olyan felület terjeszkedik el, amelyik különböző fizikai tulajdonságú (főleg – rugalmasságú) kőzetek övezetét választja el egymástól. Ezt a tényt Mohorovičić zágrábi egyetemi tanár ismerte fel először (1909), és az ő tiszteletére nevezték el ezt a határfelületet Mohorovičić-felületnek.

A Moho-felület mélységének meghatározása a Föld egyes pontjain fontos geofizikai feladat lett, mert ettől várták számos földtani probléma – hegységképződés, medenceképződés, óceánok és tengerek felépítettsége – tanulmányozását. Ezért nem elégednek meg a természetes földrengések tanulmányozásával, mert ezek szerencsére nem mindig állnak rendelkezésre, hanem nagy tömegű robbanóanyag felrobbantásával mesterséges rengéseket idéznek elő.

A földkérget az alatta levő földköpenytől elválasztó felület, a Moho, az egész földön mind az óceánok, mind pedig a kontinensek alatt kimutatható. Van azonban egy lényeges különbség: míg a kontinensek alatt a kéreg vastagsága, tehát a Moho átlagos mélysége 30-35 kilométer, addig az óceánok alatt jóval kisebb, mindössze 3-8 kilométer. A kontinensek tehát 30-35 kilométer vastag kőzettömbök. Fő építőkövük a tűzi eredetű gránit, eltekintve a gránittalpazatot takaró esetleg szintén több kilométer vastag üledékes kőzetektől. A gránit alatt kvarcban szegényebb, gabbro- vagy bazaltszerű kőzet van, amely mintegy 10 kilométer vastagságban nyúlik le a Moho-szintig, vagyis a „kontinenslemez” alsó határáig.

Mentés
A felsorolt kőzetek tűzi eredetűek, azaz izzón folyó magmából vagy nyomás alatt a mélyben szilárdultak meg, ennek folytán kristályos-szemcsés szövetűek. Kutatások folynak a Moho-felületre, ám a fúrások igen költségesek. Egy tény már jelenleg is egészen biztos: más az óceánok talpazatának és más a kontinensek felépítése. Ebből következik, hogy az óceánok nem válhatnak kontinensekké – és viszont: a kontinensek nem alakulhatnak óceánfenékké. Atlantisz tehát vagy nem létezett, vagy nem volt kontinens (ahogy azt Platón írja).

Az előbbi állítás ellen vethetné valaki, hogy a kontinenseken szép számmal található tengeri eredetű üledékes kőzetek arról tanúskodnak, hogy a tenger időnként mégis elöntötte a szárazföldeket. Ez igaz. Számos kőzet tengeri eredetű kagyló- és csigahéjtartalma utal erre. Sőt, azt is megállapíthatjuk, hogy milyen mély volt a tenger. Ám ezek soha nem voltak igazi mélytengeri – óceáni – fenekek.

Tehát, ha Atlantisz nem volt kontinens, sziget vagy szigetcsoport lehetett. Ismerünk olyan vulkáni szigeteket, amelyek mind a kontinentális sekély tengerekben, mind pedig a mély és nyílt óceánokban „nőnek ki” a tenger színe fölé. Hol kibukkannak, hol eltűnnek, s mindez történeti mércével mérve rendkívül rövid idő alatt zajlik le.

Hazánkat is többször borította a tenger a földtörténet folyamán. Korallzátony is képződött hazánk földjén. A Gellért-hegy a maga úgynevezett diploporás dolomit főtömegével hatalmas korallzátony volt, ha nem is vulkánhoz kapcsolódott. A földtörténeti középkor (triász) Tethysnek elnevezett tengerében keletkezett, ezelőtt mintegy 250 millió évvel. Sőt a követő jura, kréta, eocén, oligocén, miocén korszakoknak is legalább valamelyik „emeletében” valahol mindig volt tengervíz hazánk területén.

Földtörténeti mércével mérve nem is olyan régi korszakban a miocén-pliocén határán, mintegy 10 millió évvel ezelőtt ért véget hazánk földjének „tengeri” korszaka, amikor az úgynevezett pannóniai tenger egyre édesebb lett, majd édesvizű tavakra szakadozott, és végül eltűnt.

Akármilyen furcsán hangzik is, de a hegységek is tengerben képződtek. Különben hogyan kerülne tengeri állat kövülete 8 ezer méter magasba például a Himalájába? Ám részletekbe nem bocsátkoznék, hisz az meghaladta volna az Atlantisz kutatásunkban végzett feladatunkat.

A lényeg, hogy Atlantisz semmiképpen nem lehetett kontinens. S az utolsó egymillió évben az óceánok és kontinensek jelenlegi elrendezése nem változott lényegesen, így ez is cáfolja Atlantisz létezését.
Mentés

Az Atlanti-óceán

Óriási vízfelület, akkor mint Európa, Ázsia és Afrika együttvéve. Régen a legmarkánsabb elválasztó vízfelület, az ókor „Mare tenebrosum”-a amelyre nem merészkedtek ki a part menti hajózást űző földközi-tengeri hajósnépek. Ma a legforgalmasabb kék országút. Felület – melléktengereivel együtt- 106 200 000 négyzetkilométer. A Csendes-óceán 178 766 000, az Indiai 75 804 000 négyzetkilométer.

A méréseket nem szorgalmazták igazán az első transzatlanti kábel lerakásáig, mely 1858-ban történt meg Újfundland és Írország között. Ám sok-sok mérés alapján jelenleg már meglehetős részletességgel ismerjük a tengerfenék morfológiáját. A méréseket különféle hadi és kereskedelmi hajók végezték, és csak kisebb részben az oceanográfiai kutatóhajók. A tengerek átlagos mélysége 3790 méter. Ha a mellék-tengerektől eltekintünk, akkor az átlagos mélység 4100 méterre növekszik.

Ha részleteiben tanulmányozzuk az Atlanti-óceán fenekének térképét, azt a meglepő dolgot tapasztaljuk, hogy a tenger nem a közepén a legmélyebb, ahogy azt várná az ember, sőt. Az Atlanti Hátság húzódik végig az óceán közepén. Ez a hátság felfedezése óta izgatja az Atlantisz kutatókat, s sokan ebben keresik Atlantisz megoldásának kulcsát.

A hátság átlagosan 2 ezer méter magas hegység, de helyenként, vulkanikus szigetek formájában, a tenger felszíne fölé is felnyúlik, mintegy 5 ezer méterrel emelkedvén az óceán talpazata fölé.

Az Atlanti Hátság felfedezés óta sokan, köztük kiváló geológusok, az Atlanti Hátságban, főleg annak az Azori-szigetek körül kiszélesedő részén vélték megtalálni Atlantiszt. Az Azoroktól északra, mintegy 500 tengeri mérföldre körülbelül 3 ezer méter mélységből sikerült mintát venni, s a kőzet üvegszerű struktúrája azt a gondolatot ébresztette, hogy ilyen szerkezetet csupán levegőn bekövetkező gyors kihűlés eredményezhet. Ezért Termier itt, az Azori-szigetek környékén vélte Atlantiszt felfedezni, noha később Wilckens kimutatta, hogy hasonló szerkezet víz alatti kihűlésben még inkább kialakulhat.

A tengeri hátság pedig, nem pusztuló, hanem születő, nem süllyedő, hanem emelkedő alakulatok. Ettől függetlenül persze az egyes vulkáni kúpok, szigetek süllyedhetnek, ám ez csak lokális jelenség. A tengeri hátságok tehát nem elsüllyedt nagy szárazföldek maradványai, tehát Az Atlanti hátságnak sincs köze Atlantiszhoz.

Az Atlanti-óceán nyugati medencéjének talpazatát vörös iszap, többi részét globigerinás iszap takarja. Mármost ismeretes, hogy az egyes globigerina-fajták milyen hőmérsékleti határok között életképesek és mi az optimális tenyészési hőmérsékletük. A vett minta részeit mikroszkópon vizsgálják, s meghatározzák a különféle hideg- és meleg tűrő állatkák százalékos arányát. A szakemberek foknyi pontossággal képesek megmondani, hogy az iszapképződés idején a tengerfelszín közelében mekkora volt az évi középhőmérséklet. A minták radiokarbonos vizsgálata, melyeket a tengerfenékről vettek, sőt annál sokkal mélyebbről is, kiderítette az üledékképződés ütemét is.

A minták alapján pedig kijelenthetjük, hogy az 550 minta, amit a Lamont intézet vett, nem tartalmazott homokot, tehát szárazföldi eredetű üledéket. Így a tengerfenék az tíz ezer évvel ezelőtt is, mikor Atlantisznak elviekben léteznie kellett, de még előtte is százezer, sőt egymillió évvel ezelőtt is tengerfenék volt.

Persze sokan 550 mintát kevésnek találhatnak, ám a Woods Hole-i, sőt a Brit Oceanográfiai Intézet is tiszta tengeri üledéket találtak.

A tárgyilagosság kedvéért meg kell jegyezni, hogy az Atlanti-óceán fenekén és az Atlanti Hátságon is vannak olyan területek, amelyeken nincsenek üledékek. A tengerfenékkotrásokból már régebben tudják, hogy az óceánfeneket egyes területeken magas mangántartalmú gumócskák borítják, s a mangán mellett még sok kobalt és nikkel is van bennük. Ezek a göbök a tengervízből biológiai hatásra válnak ki és állnak össze konkréciókká. A konkréciók váltakozó nagyságúak, általában 3-30 centiméter átmérőjűek; a legnagyobbat 1955-ben emelte ki egy angol hajó, ez 1700 font súlyú volt. Az üledékmentes tengerfenéknél pedig a vulkáni tevékenység illetve a tengeráramok jelenléte tette lehetetlenné az üledék lerakódását. S a kutatások a fenéken, a mintákban egyetlen helyen sem akat tégla, cserép, vagy bármi nyom, amely valaha virágzott életre és kultúrára mutatna. Ez aztán a totális pusztulás!

A lassan pusztító erők

Bármilyen csodálatos és megrázó is Atlantisz pusztulása, kétségtelen, hogy a legenda valamennyi válfaja szerint a szigetországot földtani erők pusztították el. A földkéreg építésén és pusztításán munkálkodó erők vagy magából a Föld belsejéből származnak, vagy pedig a kérgen kívül lelik eredetüket, ami azt jelenti, hogy központi forrásuk a Nap melege.

A földfelszín alakításának, építésének folyamatát orogenezisnek (orosz = hegy, genezis = keletkezés, teremtés), hegységképződésnek nevezik. Nyilvánvaló, hogy amikor az orogenezis zajlik, az erőt közlő tábla sem marad érintetlen. Repedések, hasadékok, törések keletkeznek rajta, és ezek mentén tábladarabok hajlamosak elmozdulni, megbillenni.

A merev táblákon belül lezajló kéregmozgások még lassúbbak, mint az imént vázolt hegységképző mozgások, hiszem már a feszültségnek az orogenezist megelőző felhalmozódása alatt is zajlanak. A kéregalakulásnak ezt a válfaját kontinensképződésnek, epirogenezisnek (epeirosz = szárazföld) nevezik.

Végül, hegyeket emel a magasba a belső erők működésének egy másik módja, a vulkánosság is. A vulkáni hegységek is tekintélyes, olykor több ezer méteres magasságot érhetnek el. És a vulkáni hegységekre még az sem áll, hogy rendkívül hosszú ideig tart a képződésük, mert néhány hónap alatt szántóföldből hegy is emelkedhet, ahogy ez Paricutinnál is láthattuk.

Ezek az erők építik a Föld kérgét. A vulkáni képződményeknél láthatjuk, hogy nem igényelnek hosszú időtartamot még emberi mértékkel sem. Más azonban a helyzet az orogenezisnél és főleg az epirogenezisnél. Az orogenezis időtartalma például az Alpoknál, ahol a legidősebb üledékes kőzetei triász korúak, a legfiatalabbak pedig oligocén korúak, s ma is gyűrődik még, tehát nagyjából jó 10 millió éve épül. Földtörténetileg pedig ez még így is egy rövid idő.

Mentés
A pusztító erőket vizsgáljuk meg, hogy Atlantiszhoz közelebb jussunk. A jég munkája az első. A mozgó jégnek két fajtáját különböztethetjük meg: a nagy területet borító úgynevezett belföldi jégárakat, és a keskeny mederben mozgó gleccsereket, jégfolyókat.

A belföldi jég napjainkban az Antarktiszon és Grönlandon van nagyobb tömegben. Vastagsága 2-3 kilométert is eléri. Belőle, mint apró szigetek emelkednek ki a magasabb hegyek csúcsai. Ezeket eszkimó szóval nunatakoknak nevezik. A belföldi jég mozog. Mozgását a gravitáció vezérli, tehát a táj mélyebb részeit keresi és végső fokon eléri a tenger szintjét. Itt a hatalmas jégár túlcsordul, a jégár „borjadzik”. A leborjadzott jégtömbök veszedelmes úszó jéghegyekként indulnak útnak a tengerárammal.

Gleccsert a Föld minden hőmérsékleti övezetében találunk olyan területen, amely az örök hó határa fölé emelkedik. Mind a gleccser, mind pedig a belföldi jégár képződéséhez az szükséges, hogy a jég ne olvadjon el évről évre, hanem az újra és újra hulló hő firnné (plasztikus, szemcsés, jeges hó) fagyjon és szaporodó tömegénél fogva keresse az utat. A gleccser pedig nem csak csiszol, hanem le is nyomja a földet. Emberi mértékkel mérve is, a jég nagyon lassan pusztít, így Atlantisz pusztítójaként nem vehetjük számba.

A víz. Nagy erő rejtőzik benne, ám nem csak a mozgó víznek van ereje. A folyók pusztító munkájáról az éles meredek falú völgyek tanúskodnak, legszebb példa a Grand Canyon, de akár a Duna-kanyar is kiváló példa lehetne. De nem csak pusztít a víz hanem épít is ezen a helyeken, s mindez a mozgás sebességétől függ. Ám a víz ilyen pusztítása és építése ismét nem valami gyors folyamat, nemzedékek során alig észrevehetően változtatja a táj arculatát. A víz ilyen természetű romboló munkája Atlantisz gyors pusztulását nem okozhatta.

A szél. Csak a mozgó levegő, vagyis szél tud erőt kifejteni és munkát végezni. Szállítóképessége a sebességétől függ. Sivatagokban a levegő mindig tartalmaz finom kvarchomok törmeléket. Minél gyorsabban mozog a levegő, annál durvább homokot szállít, s annál erőteljesebben csiszolja a sziklákat, amelyek a hő változása, az egyenlőtlen felmelegedés következtében is hajlamosak mállani. Amit a szél elpusztít, azt igyekszik mindjárt el is szállítani és máshol újra felhalmozni. Ennek a munkának földtani méreteit és jelentőségét a hatalmas löszterületek, sivatagok, továbbá a homokos, dűnés tengerpartok mutatják. De a szél is nagyon lassan pusztít. Ezt is kizárhatjuk oknak.

Vannak azonban olyan földtani folyamatok, olyan úgynevezett gyorsan pusztító földtani erők, amelyek forradalmi hirtelenséggel zajlanak le, és Földünk egyes részein katasztrofális változásokat okoznak. Ilyenek a földrengések, a vulkanizmus, a pusztító tengerárak. Ezenkívül a felszínre csapódó meteorok, az atomi reakciók is okozhatnak pusztításokat.

Földrengések

A szeizmikus zónák igazi területe a Csendes-óceán partvidéke. Itt pattannak ki a legerősebb rengések. Minthogy Atlantisz – a legenda szerint – nemcsak elpusztult, hanem el is süllyedt, pusztulását még leginkább földrengésnek tulajdoníthatnánk. Az Atlanti Hátság, az Atlanti-óceán közepe nyugtalan, vulkáni kitörésekben és földrengésekben gazdag terület. Ezek a földrengések azonban nem oly mélyrehatók és nem oly erősek, mint a Csendes-óceán szeizmikus övének rengései. Ezért nem valószínű, hogy az Atlanti Hátságon országnyi területet katasztrofálisan elpusztító földrengés az utóbbi 100 millió évben előfordulhatott volna, és az sem valószínű, hogy egy ilyen rengés több száz vagy több ezer méterrel a tenger színe alá süllyesztette volna azt. Főleg nem nyom nélkül, ahogy azt az üledékes vizsgálatok is igazolják fentebb.

Tengerárak

A tengerrengéseket, vagy japán szóval tsunami/cunaminak hívjuk. Ezeket többfajta természeti erő válthatja ki. Tenger alatti földrengések, tengeri szigetek vulkánjainak kitörése, hatalmas viharok, bár az Atlanti-óceán partvidékeit kevesebb ilyen katasztrófa éri, mint a Csendes-óceánit, hisz partmelléke kevéssé földrengéses terület. Atlantisz hipotetikus vidéke azonban, az Atlanti Hátság, földrengésekben viszonylag gazdag, vulkánokkal tarkított terület. E geofizikai tények tehát nem gyengítik annak a lehetőségét, hogy valamikor ezen a területen egy nagy földet pusztíthatott el a tengerár. De a tengerár és Atlantisz elsüllyedése között nem lehet kapcsolat, hisz a tenger visszahúzódik.

Ilyenkor merül fel a kérdés, hogy van-e olyan tengerár, amelynél a tenger – ha lassan is – állandóan emelkedik és nem tér vissza eredeti szintjére? Egy ilyen emelkedés nyilván elönthette Atlantiszt is. A válasz: van ilyen mozgása a tengernek, ám ez rendkívül lassú, földtörténeti korszakokon át történik, s csak kivételesen zajlik le gyorsabban. Azonban még ez a „gyorsabb” folyamat is végtelenül hosszú az emberi élethez viszonyítva, és nem hogy kényelmesen menekülni lehet előle, hanem akár védekezni is lehet ellene.

A tenger szintje, a mareográfok (ármérő, vízmagasságot önműködően feljegyző készülék) jelenlegi adatai, továbbá földtani és egyéb tények múltbéli adatai szerint változik. Skandinávia állandóan emelkedik, évente átlag 1-2 centimétert vonul vissza a tenger. Új-Zéland az utolsó 4 ezer év alatt körülbelül 7 lábbal emelkedett. Ám mivel a tenger és a szárazföld is mozog, így a mozgásoknak még az iránya sem egyezik meg.

A világtengerek vize is állandóan emelkedik, ám akármilyen okból is emelkedik (például a jégolvadás), ez a 12 ezer éve alatt végbement 40-50 méteres tengerszint emelkedés nem rejthetné el Atlantiszt a kutató tekintete elől.

Ciklonok, hurrikánok, tájfunok és tornádók

A forróégöv nagy erejű ciklonjait az Atlanti-óceán vidékén a karaib indiánok viharistenéről hurrikánnak, a Távol-Keleten tájfunnak nevezik. Sokat szenved tőle a két óceán nyugati partvidék. A ciklontól méretben különbözik a tornádó. A ciklon nagyobb területen pusztít, a tornádó sokkal kisebb területen, de ott alaposabban.

Bármilyen nagy is a hurrikánok, tájfunok és tornádók ereje, nyilván nem semmisíthetnek meg nagy földrészeket. Sokkal veszélyesebb a viharok keltette tengerárak pusztítása. Ám a hurrikánok területe inkább a Karib-tenger. Szeptember környékén dúlnak a legnagyobb viharok. Az ősi mondák meg is őrizték a vízözön mondákban.

Leszögezhetjük tehát, hogy Atlantiszt még ez se pusztíthatta el úgy, hogy még nyoma se maradjon a szigetnek.
Mentés

Meteorok

1954-ben Otto H. Muck vastag könyvet írt Atlantis Gefunden címmel. E könyvben – mint a címe is mutatja – megtalálja Atlantiszt az Atlanti-óceán közepén, de agyon is csapatja egy óriási meteorral. Ez a katasztrófa i.e. 8948. június 5-én, greenwichi időnk szerint 13 órakor játszódott le, amint ezt Muck névrokonához, a mesék kis Muckjákhoz méltó ügyességgel a maja időszámításból kispekulálta. Szerinte ugyanis ez a nap a maja naptár nullpontja, s az Atlantisz katasztrófáját túlélő ivadékai, a maják, ettől az időponttól számítják az időt.

A maják mindenesetre igen nyugodt idegzetűek lehettek. Ahelyett, hogy elkezdtek volna sápítozni, óbégatni a nagy katasztrófa láttán, amely körülöttük az egész világot felrobbantotta, nekiültek, feltalálták a naptárt, és elkezdték számítani az időt, de nem csak az éveket és a hónapokat, hanem a napokat és az órákat is.

Bár sem a történelmi, sem a történelem előtti időkből nem ismeretesek olyan óriási méretű becsapódások, amelyek kontinensek nagyságával felérő területeket pusztítottak volna el, mégis – Atlantisz pusztulásától függetlenül – akadnak olyan feltevések, amelyek egyes földtörténeti jelenségek magyarázatára óriásmeteorok becsapódását tételezik fel. Ha nem is egész kontinenseket elpusztító, de azért elég hatalmas meteor-becsapódások ismeretesek. A kontinenseken ez ideig mintegy 20 nagyobb méretű becsapódási krátert ismertek fel. Egyik legnagyobb a québeci Chubb-kráter a 2 mérföld átmérőjével, a leghíresebb pedig az arizonai Barringer-kráter, amelyet a nép ördögkanyonnak nevez, átmérője körülbelül 1200 méter.

A meteorok pusztító hatása nagyobb környékre tud kiterjedni, ezért Atlantisz elpusztítójaként feltételezhetünk meteort is. De ez ellen szól, hogy az óriásmeteor a Földünkön rendkívül ritka jelenség.

A Föld légköre bizonyos védelmet nyújt a kisebb meteorokkal szemben. A Hold felszínén, mivel hogy nincs légköre, már a kisebbek is mély sebet vágnak. Továbbá nagyon valószínű, hogy a Föld tovább volt izzónfolyós állapotban, mint a kisebb tömegű Hold. Ezért a Földre csapó meteorok évmilliókon át nyomtalanul merültek el az izzónfolyós magmában, míg a Holdra zuhanók már nyomot hagytak, s ezek a nyomok megmaradtak. Végül a Holdon történő robbanás a Hold kisebb gravitációs tere miatt sokkal nagyobb hatású. Illetve egyes kráterei vulkanikus eredetűek is lehetnek.

A 20-30 mérföld átmérőjű Atlantiszt akár egy meteor is elpusztíthatta, de elsüllyedésre ez sem ad magyarázatot. Ugyanakkor azt is le kell szögeznünk, hogy amiképpen a Föld felszínén 500 millió évvel ezelőtt történt meteor-becsapódásokat is ki lehetett mutatni, még sokkal könnyebben tudnánk kimutatni egy jóval fiatalabb 10-15 ezer éves óriáskrátert a tenger fenekén. Itt ugyanis nincs erózió, ami a nyomokat eltüntetné. A topográfiai elemzések pedig már feltárták az Atlanti-óceánt. Voltaképpen semmilyen óriásmeteor nem pusztíthatta el több ezer méteres mélységig a szárazföldet, már pedig az Atlanti Hátság ilyen mélységben van. De sem a mélyben húzódó hátság, sem pedig kisebb területen magasabban fekvő részei (Azori-szigetek, Szent Pál-sziklák) nem mutatnak olyan alakzatot, amelyben meteor-robbanásra ismerhetnénk.

Visszatérve Muck könyvére, néhány szót kell mondanom a maja időszámításról. A majáknak kétségtelenül igen fejlett naptáruk volt. Naptárrendszerük olyan bonyolult, hogy naptárunkkal való egyeztetés sok fejtörést okozott a kutatóknak, és még ma sem oldották meg minden részletében megnyugtató módon. Tikalban (Guatemala), a késői klasszikus maja kultúra lelőhelyén találtak három szemöldökfát, amelybe 9. 15. 10. 0. 0 maja dátum volt belevésve. Ezekből a fákból radiokarbon meghatározást végeztek. Ez 1470 ± 120 és 1503 ± 110 évet eredményezett.

Jelenleg tehát a maja dátumokat nagy megközelítéssel, csupán néhány százalékos bizonytalansággal tudjuk átszámítani a Gergely naptárra. Az átszámítás a maja naptár kezdő évéül az i.e. 3113 körüli időt jelöli meg! Atlantisz pusztulásának időpontját tehát a maja naptárral nem lehet azonosítani.
Mentés

Nukleáris robbanás

Igen bizony ilyen teóriák is felmerültek, ezért kell ezzel foglalkoznunk.

A Fukuryu Maru (Szerencsés Sárkány) japán halászhajó a 23 főnyi legénységgel békésen hajózott 1954. március elsején a Csendes-óceánon, mintegy 90 mérföldre a Bikini-atolltól. Egyszerre a keleti égbolton egy tűzgömb lángolt fel, amely aztán nagy gomba alakú felhővé alakult. Három órával később hamuesőt észleltek, amely vékony réteggel vonta be a hajót.

Már aznap délutánra betegség ütött ki a halászok között; mind a huszonhárman – mint később kiderült – súlyos radioaktív fertőzést kaptak, és többen közülük bele is pusztultak. A Bikini-atollnál hidrogénbombát robbantottak.

Nagy szenzáció kerekedett az 1908-ban leesett tunguz-meteor körül. Ez különösképpen nem ütött olyan nagy krátert, minőt az óriásmeteorok szoktak. Csupán az erdőt tarolta le nagy területen a légnyomás. Ez és még egyéb jelenségek arra indították Kazancev szovjet írót, hogy nukleáris robbanásra gondoljon, amelyet földöntúli lények hajtottak végre. Egy másik író, M. M. Agreszt feltételezi, hogy nemcsak Földünkön élnek értelmes lények, egyedülálló és különleges kivételként, hanem más égitesteken is. Szerinte már a múltban megjelentek idegen égitestekről űrhajósok a Földünkön, és a tunguz-meteor egy általuk kioldott atomrobbanás.

Agreszt bizonyos rejtélyes tárgyakra és mondákra hivatkozik. A líbiai sivatagban fellelhető üvegszerű „tektitek” radioaktív alumíniumot és berilliumot tartalmaznak. Ez arra utal, hogy legfeljebb egymillió éve keletkeztek, nagy hő és erős radioaktív sugárzás közepette. A tektitek Agreszt elmélete szerint a kozmikus úrhajósok rakétalövedékei lehettek, amelyekkel a Föld atmoszféráját vizsgálták.

Az ősidőkben emelt építmények közül egyik legrejtélyesebbnek tartják a baalbeki (ismertebb nevén a héliopoliszi) úgynevezett verandát, amely kolosszális kőtömbökből összerótt kisméretű plató az Anti-Libanon hegyeiben. Eddig még senki sem adott pontos magyarázatot arra, mikor, hogyan és milyen céllal építették ezt a fantasztikus sziklaverandát.

A szovjet író feltételezi, hogy a baalbeki veranda az úrhajósok által épített kilövőpálya maradványa. Baalbekhez is, a líbiai sivataghoz is közel van a Holt-tenger. Ezen a vidéken találtak holttengeri kéziratokat, amelyek – többek között – leírják Szodoma és Gomorra pusztulását. Szodomának és Gomorrának a Bibliából ismert története a mai értelmezésben úgy is felfogható, hogy a lakosságot figyelmeztették: hagyja el a hamarosan bekövetkező robbanás helyszínét. Ne álljanak meg nyílt terepen, ne figyeljék a robbanás fejleményeit. A figyelmeztető angyal szerepét a másvilágból érkező űrhajósok töltötték be Angreszt szerint.

Ha már ilyen jeleket és nyomokat ősi atomrobbantásokkal hoztak kapcsolatba, vajon nem okozhatta-e Atlantisz pusztulását is egy atomrobbanás?

A fenti tények azonban egyáltalán nem bizonyítottak, ezért nem is bizonyító erejűek régi időkben lejátszódott atomrobbanások mellett. A tunguz-meteor becsapódása egy üstökösnek a találkozása volt a Földünkkel, az üstökös magja tunguz-földön ütközött a Földbe. Ami Baalbeket illeti, Agresztnek elkerülhette a figyelmét, hogy ez Héliopolisz néven nagy jelentőségű, Antoninus Pius császár jóvoltából nagy mértékben fejlesztett városa volt a római birodalomnak, de már az asszír és egyiptomi hadijelentések is emlegetik. „Marslakók” segítsége nélkül is létrehozhattak Héliopoliszban olyan ragyogó épületeket, mint a Jupiter-templom, a Bacchus-templom vagy a Kör-templom. Nyilván nem okozott nekik technikai nehézséget egy hatalmas kőveranda összeeszkábálása sem.

Szodoma és Gomorra legendája pedig annyira elképesztő, hogy akárcsak Lót felesége, mi is sóbálvánnyá válunk.

MentésMentés
A tektitek kérdése már régóta foglalkoztatja a kutatók fantáziáját. Mik ezek a tektitek? A görög tektoszból eredő nevük megolvadtat jelent. A Föld bizonyos területein találták őket. Kisebb-nagyobb, legfeljebb öklömnyi megolvad, kőhöz hasonló darabok vagy inkább üvegszerűek, fényben áttetszőek, sárgásbarna színűek, feketés szürkék vagy tiszta zöld színűek. Az alakjuk is különös: tárcsa, gömb, súlyzó vagy csepp alakúak. Keletkezésük sokáig rejtélyes volt. Teljesen szokatlan külsejük, szerkezetük működésbe hozta az emberek fantáziáját, és tényleg összefüggésbe hozhatóak Atlantisszal is, ha nem is olyan módon, ahogy Agreszt elképzelte.

Sok primitív nép körében fellelhető az a hit, hogy a tektitek égből hullott kövek, és ezért mágikus tiszteletben részesítették őket. A tudomány is különféle elképzeléseket alakított a tektitek eredetére vonatkozóan. Vulkáni eredetű különleges üvegeknek tartották őket, sőt kialakult olyan vélemény is, hogy a történelem előtti népek üvegiparának maradványai. Felmerül a villámcsapás által keletkezett formák elmélete is. Amikor azonban megismerték a tektitek előfordulási területeit, eloszlásukat, mennyiségüket, egyik felfogás sem volt tartható.

H. C. Ureynek az a nézete, hogy a tektitek aszteroidák vagy üstökösök, nem sokáig állta meg a helyét. A kémiai elemzések kimutatták, hogy a tektitek összetétele nem hasonlít a meteoritok kémiai összetételéhez. Annál inkább hasonlít azonban a Föld kérgét alkotó szilikátok összetételéhez, még pedig leginkább a kontinensek legnagyobb részét borító üledékes kőzetek átlagos összetételéhez. Ez ellene szól a tektitek holdbeli eredetének is, mert a Hold nem tartalmaz annyi szilikátot, nem annyira szilíciumdús, mint a földkéreg. A jóval nagyobb tömegű Föld erősebb gravitációs terében ugyanis sokkal inkább elkülönültek s kerültek a szilárd kéregbe a könnyebb, szilikátdús kőzetek, mint a Holdon.

Ha azonban a tektit sem meteoritikus eredetű, sem a Holdból nem származik, honnan került a Földre? L. Y. Spencer, a British Museum munkatársa vetette fel azt a gondolatot, hogy a tektitek a Földünket időnként ért óriásmeteor-becsapódás termékei. A kutatások, mint már említettem, számos óriásmeteor-becsapódást ismertek fel. A robbanáskor fejlődő hő megolvasztja, és robbanás kontinensnyi területre szétszórhatja a környezet szilárd kőzetanyagát. Egyes ausztráliai tektiteken kétséget kizáró módon megállapították a kétszeri megolvadást. Feltételezik, hogy miután a becsapódott óriásmeteor detonációja megolvasztotta a kőzetanyagot, a robbanás olyan sebességet kölcsönzött az olvadék cseppeknek, hogy azok elérték az első kozmikus sebességet, és műholdként a Föld körül keringtek, majd ismét a Föld légkörébe jutva, másodszor is megolvadtak, s lezuhantak. Emlékeznünk kell, hogy egy óriás meteor megteheti ezt, hisz egy kilogrammnyi tömeg egy tíz kilogramm dinamitnak megfelelő energiával is rendelkezhet. Az óriásmeteor pedig nem véletlenül óriási.

A tektitek keletkezésének ezen elméletét a tények alátámasztják. A földrajzi eloszlásuk nem egyenletes. Egyes helyeken, mint Ausztrália déli részén, Indonézia északi részén, a líbiai sivatagban számos tektit található, viszont Földünk túlnyomó területéről nem ismeretesek tektitek. Úgy látszik hogy az előfordulási helyek a becsapódási helyek köré csoportosulnak. A kormeghatározás pedig változó kort állapított meg a tektiteknél, a szolvákiaiak miocénkoriak, vagyis mintegy 20 millió évesek, az indochinitek 100 ezer, az Elefántcsontpart tektitjei 12 ezer, a líbiai sivatag üvegtestjei 10 ezer évesek, míg az ausztralitok mindössze 6 ezer éve képződtek.

Van-e összefüggés a tektitek keletkezése és Atlantisz pusztulása között? Az időbeli egyezés alapján a három utolsó csoport, az elefántcsontparti, a líbiai és az ausztráliai jöhet szóba. Az elefántcsontparti tektitek okozója az Ashanti-krátert képző óriásmeteor, a líbiai tektitek csak kisebb területre terjednek ki, az őket szülő meteor is valahol a közelben csapódhatott le. Az ausztalitok eredete már inkább felgyújtja a fantáziát; ezek az ausztralitok nagy területre terjednek ki, eredetük ismeretlen. Felteszik, hogy egy Ausztráliától délre az óceánba csapódó óriásmeteortól származnak. Persze jöhetnénk azzal, hogy ez a meteor-becsapódás még özönvizet és létrehozott, holott éppen azon a területen, Ausztrália földjén, ahol leginkább kellene jelentkeznie, nincs nyoma ennek a nagy özönvíznek. Így inkább úgy vélik az óriásmeteor az Antarktiszon a Wilkes-földre zuhant.

A tektitek ugyan mementói lehetnek a régmúlt idők katasztrófáinak, Atlantisz pusztulását azonban nem jelzik számunkra.

Antianyag

Nem pazarolnám az időtöket, ugyanis immáron a tizenhatodik oldalon (pontosabban annak a felénél) jártok. E fantasztikus pusztulást azért kell megemlítenem, mert igen, még ezt is felhozzák. Ám ez idáig a természetben nem észleltek olyan jelenséget, amit antianyag-robbanással kellene magyarázni.

Mentés

A vulkánok pusztításai

Eltekintve a hirtelen katasztrófáktól, a vulkánok kitörése lassabb folyamat szokott lenni, és emberéletet nemigen olt ki. A mexikói Paricutin vulkán 1943. február 20-án még szántóföld volt, egyszerre elkezdett remegni a föld, megrepedt és dübörgő hangok hallatszottak a mélyből. Majd gőz tört fel. Ekkor erősebb földlökések következtek be, majd kődarabok, füst és hamu szállt az ég felé, a vulkán elkezdte kitörését és kúpjának építését. Két hónap múlva 800 láb magas volt a Paricutins, ma már egész vulkánóriás.

A Földünkön, körülbelül 800, többé vagy kevésbé aktív vulkán van. Azt is láthatjuk, hogy az Atlanti-óceán területe vulkanológiai szempontból nem túlságosan aktív. A Földközi-tenger vidékének 28 vulkáni centruma nagyobb vulkáni sűrűséget jelent, mint a sokszorosan nagyobb területű Atlanti-óceánon eloszló 61 vulkán. Ám a szigetek így sem tűntek el nyomtalanul, ahogy Atlantisznál.

Churchward angol „tudós”, azt a következtetést vonta le szanszkrit iratok tanulmányozása alapján, hogy 12-13 ezer éve egy nagy vulkanikus katasztrófa a tenger mélyébe süllyesztett egy művelt néppel lakott szigetet. Amennyire ismerjük a népek ősi hagyományainak keletkezését, elterjedését és megszűnését, bátran mondhatjuk, hogy sem szóbeli, sem írásos hagyományok nem nyúlnak vissza a jelenkor elé 12-13 ezer évre. A ma emberét már semmilyen eszme, hagyomány nem fűzi a capsien vadászhoz, vagy a franciaországi Grotte de la Garonne 9500 éves, középmagdalenien, felső paleolitikus ősemberéhez. Ezért nem lehet hinni Churchwarnak. Azért nem süllyedhetett el 12-13 ezer évvel, mert még nyoma sem volt nagy műveltségű népnek akkortájt.

Tehát ott ahol Platón leírja, természettudományos módszerekkel nem igazolható Atlantisz jelenléte. S mivel a földrengés nem lehet egy adott pontnál nagyobb, mert a feszültség csak egy adott darabig halmozódik, majd a legjobban igénybe vett helyeken törés következik be, s mint minden anyagnak, így a Föld anyagának is van rugalmassági határa. Ennél nagyobb feszültség így nem halmozódhat fel, s 10-20 ezer éve sem voltak nagyobb földrengések mint most, így bár a házakat romhalmazzá változtatja, nem képes az emberi élet, s a kultúra elpusztítására.

Az a terület, amelyen Atlantiszt elképzelik – az Atlanti óceán, esetleg a Földközi-tenger vidéke -, bár szeizmikus területek, a legerősebb rengések azonban nem itt, hanem a Csendes-óceán partvidékein pattannak ki.

S végül az emberi építményeket el is pusztíthatja a földrengés, arra már nem képes, hogy el is süllyessze, mélységekbe rántsa a megrázott földrészt.

Ha pedig özönvizet képzelünk el, akkor a kultúrát egy szörnyű szökőár elpusztíthatja, de a földjét még most is ott kellene megtalálnunk ahol egykoron volt. A hurrikánok után is ugyanez a helyzet. A természettudományok segítségével így már nem lehet jobban megközelíteni a problémát. Térjünk át a kulturális részre.

A kultúra kialakulása


Platón elbeszélése szerint már tizenegyezer éve fejlett kultúrájú népek éltek. Ismerték a földművelést, az aranyat, ezüstöt, egy oreikalchosz nevű fémet, voltak háziállataik, építettek „templomokat, királyi palotákat, kikötőket, hajógyárakat”. Városukat mindenféle tekervényes csatornákkal vették körül, hogy a hajózást és védelmet biztosítsák, és ezeket a csatornákat hidakkal ívelték át. Platón sokáig részletezi a szigetet, most ne is mélyedjünk el benne.

Hogy keletkezett és hogyan terjed az emberi kultúra?

Meghaladná célunkat az ember evolucionista fejlődésének részletes tárgyalása, de feltételezem, hogy ismeritek az ősembertől kezdve a fejlődésünket. Hatvan millió év pergett le addig, míg a tupajaszerű rovarevő emlősökből leszármazó fajok egyik ágán a késő pliocén korban megjelent az előember, a pithecanthropus. A fejlődés üteme ezután meggyorsult.

A pithecanthropust, az összekötő láncszemet a darwini leszármazási láncban a Haeckel elméleti úton megjósolta és Dubois holland orvos meg is találta Jáva szigetén. Mint érdekességet egyébként megemlíteném, hogy a pekingi ősember használhatta először a tüzet.

Az őscentrumot pedig valószínűleg Afrikába helyezhetjük, itt alakultak ki az egyes kultúrák, és terjedtek szét a legvégső periférikus vidékekig, míg azok másod vagy harmadlagos centrumokat nem hoztak létre. A terjedő kultúra összetalálkozott egyes népek kultúrájával, és azzal változatos kapcsolatokba keveredett, rendszerint kipusztította azt, miközben a diadalmas új kultúrára a régi módosítólag hatott. Ezt nevezzük szubsztrátum reakciójának. Szubsztrátumon egyébként a régészetben olyan kultúrréteget értenek, amelyre egy másik rátelepült.

Gyakori jelenség, hogy különböző időben vagy különböző területeken azonos kulturális, vagy akár etnikai bélyegekkel találkozunk. Mégsem kell minden esetben genetikus kapcsolatokra gondolnunk. Ezeket a parallelizmusokat hasonló körülmények is létrehozhatják. A sztyeppék és szavannák a hosszú végtagú (leptoszom) testtípus kialakulásának kedveznek. Ilyen hosszú végtagú emberek – hogy két jó távoli példát említsek, amelyek közt biztosan nincs genetikai kapcsolat – a Szudánban élő nilotok és az argentínai patagonok. Viszont a homályos trópusi őserdő a törpe emberek kifejlődésének kedvez. Ilyenek az indiai veddák és az afrikai pigmeusok, akik a hasonlóság ellenére sem rokonok. A trópusi klíma hozza létre a kiálló pofacsontot (prognathia), a szélesajkúságot és a széles orrot, úgyszintén a melanodermiát, a sötétbőrűséget.

Az arktikus klíma bőr depigmentációját, vagyis a szervezet színes anyagokban való elszegényedését s a keskeny orrot okozza. Ezek az etnikai bélyegek tehát nem közös eredetet, hanem egyező földrajzi környezethatásokat jelentenek. A kulturális megegyezések is igen gyakoriak. Dél-Amerika, Délkelet- és Kelet-Afrika partjain, Portugáliában, Dániában és Japánban már a történelem előtti időkben is kifejlett állattenyésztésben bajos volna mást látni, mint parallelizmust. Az arktikus és szubarktikus népek feltalálták a hótalpat és a mókaszínt, hasonló szerkezetet használnak az afrikai sivatagok berberjei is a homokban való közlekedésre, de ezt nyilván nem az arktikus népektől vették át. A földbe vájt kunyhók, amelyekben Közép-Európa és Ázsia paleolitikus vadászai húzódtak meg, használatosak voltak a neolitikus Egyiptomban, Cipruson, sőt jelenleg is néhány helyén a világnak (Alaszka, Balkán), mert jól védenek a hideg és meleg ellen.

Mentés
Az athéni Akropolisz Parthenonja, Iktinosz, Kallikrátész és Pheidiasz isteni műve és a Celebesz-szigeti cölöpházak hasonló formát mutatnak. Mégis e formaegyezésben senki sem keres genetikai összefüggést, hanem fizikai alaptörvények érvényességét kifejező parallelizmust lát. Azonos földrajzi, társadalmi, termelési körülmények, azonosan ható törvényszerűségeket hoznak létre, anélkül, hogy a kultúrák bármilyen genetikai összefüggésben legyenek. Ez a konvergenciák lévén létrejövő parallelizmus.

Átugorva a neander-völgyi ember, majd a többi vadászó ős leírását, hisz napi létfenntartásuk mellett nem volt már tartalékuk komolyabb kultúrát létrehozni, így térjünk rá arra a részre, mikor a földművelés megkönnyítette az emberek életét.

Csak a földművelés nagy forradalmi győzelme után tudott az ember a haladásra tartalékot gyűjteni. Ez a forradalom körülbelül 7-8 ezer éve Mezopotámia déli szegélyén, Babilon-Elam vidékén következhetett be. Itt alakult ki a presumér földműves kultúra a maga paraszti életformájával, és rövid idő alatt ragyogó felfedezéseket tett. A földművelés lehetővé tette az állattartás; a Tigris és az Eufrátesz közötti elami magasfennsík kiválóan alkalmas a marhatenyésztésre, de a disznó, kecske, birkatenyésztés is hamarosan megkezdődött. A vándorló életmód megszűnte nagymértékben kifejlesztette a cserépedények használatát. Majd megindult a szövés-fonás is. S végül ilyenkor gondolhatott az ember arra, hogy időtálló anyagokból készítsen házat, vagy lakógödröket.

A kultúra nagyon szépen fejlődött, ahogy azok a tárgyakon is megjelentek. Keramikus ábrázolások bizonyítják, hogy a Közel-Keleten már a presumér, demokratikus időkben ismeretes volt a kocsi. Susa kerámiájának ikonográfiája alapján egy lószerű állatot már lovagoltak, de a lovasharcosok sokkal későbbiek.

Kialakul az isten, illetve az istenek fogalma. A földművelés a termékenységi isteneket hozza előtérbe, Babilóniában Istár (vagy Isztár), Szíriában Asztarté, Bybloban, Főníciában Baalat Gebal, Elamban Kiririsha, az achemenida Iránban Anahita, Egyiptomban az Amrah-fázisban jelenik meg Hathor, a mediterrán vidéken Magna Mater a földistennő. Dsemet-Nasrban már a zigguratos nagytemplom az élet központja.

Megjelenik az írás. Ezt már szinte a paleolitikus alperra művészet is igényli, amidőn a sziklarajzban epizódokat igyekszik kifejezni. A predinasztikus Egyiptomban kialakulnak az írás kifejlődésének társadalmi előfeltételei. Már egész korán kialakult a képírásos anyag logikus és dinamikus felfogása, amely 24 konvencionális jelet (mai szóval: betűt) állított fel, fonetikus értékkel. Ez annyira hirtelen, meglepő fejlődés, hogy egyetlen ó- és középkori szerző sem gondolt arra, hogy az ó-egyiptiomiak hangírással írtak, hanem a hieroglifákat képírásnak vélték. Míg nem Champollion megtalálta a helyes megoldást.

S bár fantasztikusnak hangzik Egyiptom és Mezopotámia virágzása, mégis az előző paraszti-demokratikus kultúrában már benne gyökereztek; az eke, ló, szövet, ház, fazekasság már ebben megvolt, amaz inkább csak kiterjesztette és magas fokra emelte a találmányokat.

A radiokarbon datálások azt mutatják, hogy a földműves kultúra a Tigris mellékfolyóinak vidékén, Kurdisztán magasföldjén alakultak ki. Még Eridu kultúráját is 500-1000 év késéssel követi csak Egyiptom. A kimondottan városi, arisztokratikus kultúra is hasonlóan 5-600 évvel később jelenik meg Egyiptomban.

Az azték és kecsua (inka) kultúrák még fiatalabbak, ezek a maja kultúra leányai. A tleplani preklasszikus kókultúra 1925, a panamai monagrillói preagrikultúra 4090 éves, a venezuelai prekerámikus kultúra 3400 éves. Tiahuanaco (Bolívia) magasföldi kultúrája a Titicaca-tónál mindössze 1700, a perui Huaca prieta prekerámikus kultúra 3800 éves. Így ezek a kultúrák sokkal fiatalabbak mint a közel-keletiek.

A közép-amerikai kulturális centrumok nem primer, elsődleges jellegűek, hanem másod-, harmadrendű ágcentrumok. Úgy jöttek létre, hogy a Bering-szoroson át bevándorló eurázsiaiak terjeszkedtek dél felé. Némi beszivárgást a Csendes-óceánon keresztül, közvetlenül Dél-Ázsiából is feltételezhetünk. Így a közép-amerikai kultúrák az eredeti centrumokról igen régen, még a felső paleolitikumban lefűződtek. Ezzel magyarázható specializálódásuk. A maják nem ismerték az ekét, a kocsit, ugyanakkor ragyogó eredményeket értek el például az építészetben és a naptár-készítésben.

A közel-keleti és közép-amerikai kultúrák közötti nagy időköz bizonyítja, hogy nem vezethetők vissza közvetlen közös ősre, ahogy azt egyes Atlantisz kutató próbálja tenni.

Az emberi rasszok és keletkezésük

A rassz – nem állandó; a rassz – történeti fogalom, kifejezi egy bizonyos időben az alaktani és morfológiai sajátosságok meghatározott összességének egy bizonyos területhez történt alkalmazkodását. A rasszok kialakulnak – mégpedig nem egyidejűleg és sohasem egy helyen -, élnek és elmúlnak, mint minden a Földön.

Négy fő rasszt ismerünk, amelyek néhány bélyeg, elsősorban depigmentáció alapján különíthető el: a trópusi (negroid), a déli (ausztraloid), a mérsékelt övi (mongolid) és az europid rasszt. Ezek a fő rasszok vagy rassz-csoportok, vagy egyszerűen csak rasszok.

Hogy az emberré válás hol ment végbe, pontosan nem tudjuk, azonban bizonyos, hogy Afrika vagy Eurázsia területén. A két másik kontinens betelepülése sokkal később történt.

A nagyrasszok antropológiai kialakulása nem túl régen, 5-20 ezer éve történt. Az indoeurópai nyelv kialakulása 4, legfeljebb 6 ezer évre becsülik. A görögség kialakulása az achájok, dórok stb. ősi törzseiből mindegy 3-4 eze éve játszódott le.

Szóval kivel harcoltak a görögök 11 ezer évvel ezelőtt? Senkivel. Minthogy akkor még görögök se voltak.

Az indoeurópaiak

A nyelvészet minket rávezet arra, hogy az indoeurópaiak bizony sokkal fiatalabbak, mint az atlantidák. Egyrészt az indoeurópai nyelvcsaládok az egyik legfeltérképezettebb, s bizonyossággal állíthatunk tényeket.

Másrészt, ha az indoeurópaiak az atlantidák leszármazottai, és ugyanazoknak az atlantidáknak leszármazottai a közép-amerikai, és andi kultúrákat hordozó azték, maja, kecsua népek, akkor ezek nyelvének rokonságban kell lenniük az indoeurópaival. Mit mond a nyelvészet?

Történtek próbálkozások az azonosításra. Ahogy a magyar nyelvet is valami szenzációs népnél eredeztetik manapság, tudományos alapot nélkülözve, így többen kíséreltek meg korrelációt az európai és az amerikai nyelvek között. Legfőbb, sokszor egyetlen bizonyítékuk éppen az atl-szó, amely Közép-Amerika egyes nyelvjárásaiban és az észak-afrikai berbereknél vizet jelent. Valami ilyesmit jelenthetett európai nyelven is – mondják -, mivel a régi európaiak a régi legnagyobb ismert víztömeget is Atlanti-óceánnak nevezték el. A komoly összehasonlító nyelvészet azonban nem mutatott ki semmiféle közelebbi, az Atlantisz-hipotézist alátámasztó rokonságot az ó- vagy az új európai nyelvek és az amerikai nyelvek között.

Ám az természetes, hogy konvergenciák útján a parallelizmusok előfordulhatnak. Ha valahol valakik primitív technikával magas építményt akarnak alkotni, akkor azt nagyjából gúla alakúra építik, mert a fizika törvényei mindenkor és mindenhol érvényesülnek. De azért bizonyos, hogy a közép-amerikai Cholula piramis építői, a tatár kurgánok építői és az egyiptomi piramisok építői nem tartottak tapasztalatcserét. Ugyanezt mondhatjuk az egyes nyelvekben esetleg felbukkanó parallelizmusokról. A kakas a világ sok-sok nyelvén „kukorékol”, azaz hasonló hangutánzó igék fejezik ki hangtani erőfeszítéseit. A macskát sokfelé sicc szócskával hessegetik el. A meglepetés felkiáltása sok nyelvben „ah!”. Az érzelmet, indulatokat kifejező szavak tehát sok nyelvben szinonimok. Egy-egy szó egyezése vagy hasonlósága nem tudományos érv nyelvek rokonságának megállapítására.

Így aztán rendkívül meggyengül az Atlantisz mellett felhozott nyelvészeti érvelés. A süllyedő Atlantisznak kultúráját, nyelvét a menekülőknek Keletre és Nyugatra egyaránt ki kellett volna terjeszteniük. A katasztrófa túlélői nyilvánvalóan minden irányba menekültek volna, aszerint, hogy területük a szélrózsa melyik irányába esett.

Mentés

Dolmenek és menhirek

Nyugat-Európában már régóta ismeretesek az emberi erővel megfaragott és felállított hatalmas kövek, a menhirek és az ilyen kövekből összerótt építmények, a dolmenek. Mindkét szó breton eredetű: men = kő, hír = hosszú, dol = asztal.

Nagyon sok, szebbnél szebb, monumentálisnál monumentálisabb emlékét tartjuk számon ennek az óriáskövekkel dolgozó, ún. megalitikus (megalit = nagy kő) kultúrának. Még az építéstechnika fejlettségének mai korszakában is elképesztő ezeknek a kőóriásoknak mozgatása, felállítása.

A legnagyobb menhir, a bretagne-i Locmariaquer melletti „Mené er Groah” nevű, 23,5 méter magas, súlya pedig meghaladja az 500 tonnát. A 8-10-12 méteres menhirek nem ritkák. Ezek együtt pedig valóságos kőrengeteget alkotnak.

A kromlechek még csodálatosabb alkotások: hatalmas kövekből álló, kör alakú vagy szögletes alaprajzú építmények. Cornwallban 16, Devonshire-ben 29 kromlech ismeretes, de számos van Yorkshireben, Derbyshireben és más grófságokban is. Franciaországban Bretagne morbihani öblének egy kis szigetén van az Er-Lanic kromlech. A legismertebb ám a Stonehenge kromlech, Salisbury grófságban.

A miért mindig is foglalkoztatta az embereket. A szerencsétlen véget ért I. Károly király J. Aubreyt bízta meg az eredet kutatással. Aubrey tanulmányozta az angliai és franciaországi kőemlékeket, és elméletét a király kivégzésének esztendejében, 1694-ben publikálta. Szerinte a kelta druidáknak kultikus építményei a dolmenek és a kromlechek.

A XVIII. században a régészek újból nagy buzgalommal foglalkoztak ezzel a kérdéssel és még sokáig a druidáknak tulajdonították az építményeket. Valóságos druidaláz tört ki. A druidizmus apostola, W. Stukeley angol festőművész, aki régészettel is foglalkozott – druida rendet alapított, amolyan szabadkőművességre emlékeztető szervezetet, amely szertartásait a stonehenge-i kromlechben tartotta.

Később azonban Észak-Afrikában, a Pireneusi-félszigeten, majd Peruban, Coloradóban és sok más helyen is hasonló hatalmas alkotásokat találtak. Ezek a tények, de még egyéb okok is megrendítették a druidákkal kapcsolatos elméletet. A druidák nyilvánvalóan nem járták be a világot, hogy szanaszét kőemlékeket állítsanak fel. Az is kiderült, hogy ezek az építmények jóval a kelták feltűnése előtt készültek. Minthogy az építmények nagy része az Atlanti-óceán partvidékén fordul elő, sokan azt hitték, hogy a megalit kultúra atlanti-óceáni eredetű, talán éppen az elsüllyedt Atlantisz volt kisugárzó centruma.

Ám egyre-másra tártak fel megalitikus emlékeket olyan helyeken, amelyek nincsenek az Atlanti-óceán vonzókörében, például Indiában, Parinhaeben, Óceániában. Indiában a dekkán fennsíkon 2200 dolment ismerünk. Ezt még magyarázni lehet az indoeurópai népek közös eredetével. De már az 1930-ban Tibetben felfedezett Do-Ring-i kromlechet, amelyet a La-chung-i síkságon, 6000 méter magasságban építettek, valamint a koreai 60 tonna súlyú Ha-heun dolment (Szöultól északra), az arab, a palesztin, abesszíniai, kaukázusi megalitikus építményeket éppenséggel nem lehet az Atlanti-óceánnal kapcsolatba hozni. Még kevésbé lehet a polinéziai (például a Húsvét-szigeti) emlékeket.

De vajon mi volt a cél? Ma már a régészet elég biztonsággal meg tudja határozni a megalitikus emlékek korát. Ezek általában 1500-2500 évvel készültek, az újabb kőkorszak, a neolitikum utáni időben. Ezt a korszakot eneolitikumnak hívják, a latin aeneus – érces, bronzos szó után. Az európai megalitikus építmények hasonló időben születtek, az indiai jóval fiatalabb, kora egyelőre vitás, talán 2200-2300 éves csupán. Az észak-afrikai idősebb, körülbelül 2500-3000 éves. Legidősebb a palesztin, ezt 4500-5000 évesnek becsülik.

Az emberek is teljesen mások voltak, így nem gondolhatunk atlantiszi eredetre. A megalitikummal kapcsolatos csontváz-leletek arra utalnak, hogy a megalitikus ember koponyaalkatilag nem egységes, sőt igen változatos.

A céljuk is változatos, míg egyes helyek valószínűleg vallási célt szolgáltak, mások temetkezési helyek voltak. A calvadosi Fontenay-le-Marmion-i dolmen például több tíz sírt tartalmazott.

S mivel az Egyiptomiak akkor már a piramisokat építették, így nem valószínű, hogy Atlantiszig kellene mennünk a technikák átvételéhez, ha nagyon keresni akarnánk. De önállóan is képesek voltak a kultúrák a fejlődésre.
Mentés

Szfinx és a piramisok

A Sivatag Őre, Memphisztől északra található a szakkarai piramisok mellett. Főleg A. Brunton munkásságának „köszönhetően” hozzák kapcsolatba Atlantisszal, pedig említett emberünk nem riadt vissza a hamis adatok használatától. Az igazság az, hogy a Szfinx jóval fiatalabb, mint a piramisok. A piramisok a IV. dinasztia szülöttei, a Szfinx pedig valószínűleg a XII. dinasztiabeli (középbirodalom) III. Amenemhat fáraó építette. Feltehetően az ő arcvonásait is viseli a szobor; ez szokásos volt a középbirodalom uralkodóinál. Ez a Szfinx ugyanis nem az egyetlen Szfinx az egyiptomiaknál, de kétségtelen a legnagyobb. A királyi hatalom megtestesülését faraghatták kőbe a Szfinx alakban. A Szfinx szó fojtogatót jelent. Nomen est omen, különösen, ha a nép szemszögéből nézzük.

A meglepő és ugyancsak fantasztikus számmisztikája a megalitikus építészetnek, a piramisoknak ugyancsak ismeretes. Mindezekre ugyanaz vonatkozik, mint a Stonehenge-ről mondhatunk, ahol nem pontos a napforduló Napjának iránya sem. Még ha még meg is lenne az eredeti csiszolt mészkő burkolólap (amit leloptak), még ha nem is kellene bizonyos süllyedéssel számolnunk, akkor is jogosan kételkedhetünk e számok tudatos kőbeépítése iránt. Mai durva, romlott formájukban ezek a kövek semmiképpen sem alkalmasak pontos számításra, s az ezekből levont messzemenő következtetések a csapongó fantázia termékei.

A piramisok sírkamrául, temetkezési helyiségül szolgáltak. Hogy milyen sikerrel, azt bizony már ismerjük. Monumentális voltukkal a halott fontosságát, masszív építésmódjukkal, rejtett szerkezetükkel a halott nyugalmát szolgálták.

Ám nem csak három piramis van. Távolban Szakkara, Dahshur, Abuszir piramistömegeit láthatjuk. Csupán a meroéi sírmezőn 41 piramis van. Legelőször mezopotámiaiak építettek piramist. Az uri ziggurat, az egyiptomi piramisok és a maja-azték piramisok (Cholula) között sok az építészeti hasonlóság. De ebben megint nem kell genetikai összefüggést keresnünk. Figyeljünk meg egy játszó gyereket, az is leginkább kúp alakú várat épít. Ebben a statikai törvények érvényesülnek.

Mivel nemcsak korban különböznek a közép-amerikai kultúrák az egyiptomitól, hanem a piramisaik céljában is így nem támasztható alá kapcsolatuk. Az amerikai piramisok ugyanis vallási jellegűek, templomul szolgáltak. Az egyiptomi piramisok viszont halott-kultuszt célozták.

Ősi mondák

Sokan keresték a mondákban Atlantiszt. Olyan helyeken is, ahol aztán végképp nem fordulhatott elő egy atlantida sem. Ám a legelterjedtebb mondakeresés a közép-amerikai térségben folyt.

Névazonosításon alapul például az ősrégi tolték városhoz, Tollanhoz vagy Tulához fűződő legenda. A konkviszta (vagy konquista, a spanyolok közép- és dél-amerikai hódító hadjárata) egyik indiánvérű történetírója, Fernando de Alva Ixtilxochitl, az aztékokkal ellenséges és ezért a spanyolokkal szövetkezett tezcocoi törzs hercege a harcok múltával megírta a közép-amerikai indiánok történetét. Ez a történet azzal kezdődik, hogy a toltékok megalapították Közép-Amerika első városát, Tulát. Ezt a mondabeli várost azonosították később a klasszikus kor Thuléjével. Ultima Thule volt az a regebeli sziget, amely valahol az Atlanti-óceán északi medencéjében, a lakható föld végső szegélyén feküdhetett. Pütheász massziliai (a mai Marseille helyén állott ógörög kolónia) hajós számolt be róla elsőnek, aki i.e. 330 körül indult messzi északi útjára. Sokáig vitatkoztak azon, hogy ezt az Ultima Thulét hol kell keresni, Izlandban vagy az Északi-tenger valamelyik szigetcsoportjában. Végül Fr. Nansen mutatta ki, hogy Pütheász északi Norvégiában, Bergen és Trondhjem között járhatott.

A toltékok Tula városával kapcsolatban merült fel az a gondolat, hogy talán valamelyik ősi európai kultúrnép hajója tévedt messze nyugatra, Amerikába, és ez alapította és nevezte el a világ nyugati végén fekvő vidéken Tulát.

Ebben a legendában nyilvánvalóan az egyébként is rendkívül gyakori névhasonlósággal, névazonossággal állunk szemben. Ugyanezen alapon a régi Szovjetunió vasipari városát, Tulát is kapcsolatba hozhatjuk a toltékokkal.

Sokan hivatkoznak a spanyol krónikában gyakran emlegetett legendára, amely az aztékok hitéről szól, a visszatérő „fehér istenek”-ről. Vizsgáljuk meg ezt a kérdést behatóbban, mert egyik főérve az Atlantisz-rajongóknak és általában a közép-amerikai kultúrák egy forrásból származását hirdetőknek.

Spanyol krónikások szerint Montezuma, az aztékok utolsó uralkodója, kapitulációja előtt ezekkel a szavakkal fordult népéhez: „Mindezek alapján szilárd hitem, hogy ő (ti. Cortez) az a nagy Úr, akit mi mindnyájan régidők óta várunk… Amit őseink nem cselekedtek meg, hogy leróják urukkal szemben fennálló tartozásukat, nekünk ezt most annál inkább meg kell cselekednünk, és isteneinknek hálát kell mondanunk, hogy az, akit oly hőn vártunk, végre megjelent. Kérlek tehát titeket, hogy hódoljatok neki, mint ősi uratoknak és parancsolótoknak.”

Valóban mondotta-e Montezuma ezeket népének? Valóban várták-e az aztékok és az inkák a „fehér isteneket”, akik egy napon nagy hatalommal térnek vissza, és birtokukba veszik, ami régtől megilleti őket? Indián forrásokból erre nem tudunk feleletet adni, mert az amerikai kultúrnépek hagyatékát olyan alaposan szétrombolták, hogy az párját ritkítja az egész földkerekségen. És az inkák, maják és aztékok ivadékai szánalomra méltó páriákká süllyedtek, akikben csak egész homályos, kusza hagyomány-töredékek élnek a régi, nagy időkről.

A csaknem vak amerikai magántudós, W.H. Prescott elsötétített szobájában felolvastatott minden hozzáférhető dokumentumot a konquista korszakából. Egy számára készített különleges írószerkezettel jegyzeteket készített Mexikó és Peru meghódításának körülményeiről. A történelmi kritika szigorú szabályai szerint igyekezett a valóságot a kitalált históriáktól elválasztani. Munkásságával kezdődik az amerikai ősnépek történetének és kultúrájának kutatása. Halála után egymás után (1859) egymás után lepték meg a tudományos világot a nagy régészeti felfedezések. E.H. Thompson amerikai konzul egy mexikói áldozati kutat tárt fel, hogy bebizonyítsa: a maják azonosak az elsüllyed Atlantisz lakóival. A világ jelentős múzeumai megteltek a Közép-Amerikából és andi országokból származó régészeti emlékekkel. Agyagálarcok, vázák, koponyából készült serlegek, szerszámok, fegyverek, plasztikák stb. töltenek meg hatalmas termeket.

Mindenkit egy kérdés foglalkoztatott: Honnan erednek? A hajózás története az Atlanti-óceán sok régi áthajózásáról számol be. Th. Heyerdahlnak és régésztársainak expedíciója a Galápagos-szigeteken bebizonyította, hogy Peru ősi kultúrnépei igen gyakran nagy távolságokra hatolhattak a Csendes-óceán déli medencéjében, és huzamosabban időztek az amerikai partoktól igen nagy távolságban fekvő Galápagos-szigetcsoporton.

A punok üzleti érdekből titkolták gyarmataikat, hajózási ismereteiket, elzárták a Gibraltár-szorost, a Földközi-tenger medencéjéből az Atlanti-óceánra nyíló kaput, rémmeséket terjesztettek az Atlanti-óceánon való hajózás veszedelmeiről. Ők maguk pedig nagy tetteket hajtottak végre a nyílt óceánon. Hitelt érdemlő feljegyzések szerint már i. e. 470-500 körül Hanno vezetésével nagy expedíciós hajóhaduk a Guineai-öböl partvidékéig jutott, észak irányában pedig Himilko hajói Bretagneig hatoltak. Ma már általánosan elfogadott tény Hérodotosz negyedik könyvének elbeszélése, hogy II. Nékó fáraó föníciai hajósai i. e. 600 körül körülhajózták Afrikát is.

A konvergenciák alapján, azt lehet levonni, hogy az óamerikai kultúrák autochtonok, amerikai talajban gyökereznek, indiánok alkották meg azokat, akik kívülről semmiféle impulzust nem kaptak. Az óamerikaik nem ismerték az ekét, holott 3 ezer évvel ezelőtt nemigen volt Európában olyan ember, aki ne ismerte volna ezt az igen hasznos és egyszerű munkaeszközt. Nem ismerték a vasat, a gördülő kereket, az agyagkorongot, az üveget, a húros hangszereket. Amerikában nem termesztettek óvilági gabonákat, viszont kultiváltak kukoricát, paradicsomot, chilit, kakaót és burgonyát.

A fehérbőrű istenek pedig a Nap kultusszal függenek össze, hisz Quetzalcoatl világosbőrű volt, Montezuma ugyan nem tarthatta a visszatérő istennek a napbarnított, sötéthajú spanyolt, aki külső megjelenésében alig különbözött egy világosabb bőrű, feketehajú azték alattvalójától. Quetzalcoatl és Huiracocha indián istenségek tehát csupán annyiban fehér istenek, amennyiben a sugárzó, életet adó napot testesítik meg, miképpen Héliosz és Apolló Hellászban, Ré, Aton és Ozirisz Egyiptomban, Samas és Nergal Babilonban, Mithrasz Perzsiában és Amateraszu Japánban.

A vízözön-monda

Ez a mondatípus számos népnél megtalálható. Eurázsiában a legősibb, sumér forrásból kiindulva elterjedt a sémi, görög és egyéb mediterrán népe mítoszában, de ismeretes egyes észak-ázsiai népek körében is. A különböző mondák sok változattal, új és sajátos helyi elemekkel bővültek. Így az indiai változatban nem madár jelenik meg az özönvíz apadtával a menekülés jeléül, hanem egy hal. De mivel a hal és a madár, tehát az indiai és a bibliai legendák nem első kézből valóak, így nem ezeket vizsgáljuk.

A népek ősi mondavilágában szereplő vízözön-mondát gyakran nem vezethetjük vissza egyszerűen az ősi forrásra; vagy ez a visszavezetés csak elméleti értékű. Az igazság az, hogy a kultúrák – így a vizsgált vízözön mondák, több centrumban, autochton fejlődtek ki. Tehát helyben keletkeztek.

A vízözön-monda jelenléte a világon tehát megcáfolja a közép-amerikaiak atlantiszi eredetét, mivel hogy számos területen megtalálható a történet.

Összefoglalás

Megméretett tehát a legenda és könnyűnek találtatott. Bizonyos, hogy ezelőtt 11-12 ezer évvel, az Atlanti-óceán kontinensnyi szigetén nem éltek nagy műveltségű népek, - amelyek behatoltak Tírrheniába, majd harcba keveredtek a görögökkel, s végül egy természeti katasztrófa következtében szigetükkel és népükkel egyetemben elpusztultak.

Egy másik tudós Galanopoulosz felfedezni vélte szintén Atlantiszt, egyes görög szigeteken, főleg Szantorinin. A Platón előtti görögség még kezdetleges, kevésbé mozgékony volt, érdeklődése és ismeretei nem terjedtek ki távol területekre. Így legendáinak ihlető eseményeit a közelben kell keresnünk. A Földközi-tenger keleti medencéjének egyik vagy másik vulkanikus szigete, a krétai és mükénéi bika-kultusz, a primitív achájok és dórok összeütközése a krétai-mükénéi kultúrával – ezek lehettek azok az elemek, amelyekből Platón (idealisztikus államát „mozgásában óhajtja bemutatni”) Atlantisz ködbevesző legendáját költötte.

Platón szövegéből világos, hogy Platón Atlantisza Héraklész-oszlopain túl fekszik, mégpedig nem abban az értelemben, ahogy Galanopoulosz feltételezi, tudniillik a Malia- és Matapan-fokon túl, hanem a mai Gibraltári-szoroson túl. Erre utal az Atlanti-óceánnak már idézett, valósághű leírása a Timaioszban. Galanopoulosz tehát ebben és számtalan ponton is tévedett.

Ha a felsorolt tárgyi tényeket együttesen tekintjük, azt kell mondanunk, hogy Atlantisz nem létezett. A legenda szétfoszlott.

Források:

Stegena Lajos: Atlantisz, Gondolat Kiadó, 1963.
Platón: Timaiosz & Kritiász.
en.wikipedia.org (görög nevének helyes leírása)
http://tektites.co.uk/
http://en.wikipedia.org/wiki/Mohorovičić_discontinuity

Képek forrása:
Wikipédia & Tumblr, Sean P. King