Panteon‎ > ‎Kelta panteon‎ > ‎

Druidák - I. rész A kelta történelem

Hogy kibogozhassuk a kelta nép eredetének kusza szálait, mindenképpen a régészeti bizonyítékokra kell hagyatkoznunk.

Az a néhány forrás, ami túlélte az i.e. 400-as periódust nem sokat mond a földrajzi adataikról. Hekataiosz megemlíti a Masszilia (ma Marseille) görög kolóniát, amelyet „a liguriaiak földjén alapítottak közel a kelták területeihez”. Jegyzi Nyrax-ot is (amely valószínűleg Noricumot jelöli Ausztriában), mint kelta várost. Hérodotosz lejegyezte, hogy a Duna a kelták földjén emelkedik Pyrene városának közelében. Ha, és ahogy néhány tudós gondolja, Pyrene kapcsolatban áll a Pireneusokkal, akkor Hérodotosz valószínűleg egy kalap alá vett két eltérő információt. Vagyis azt, hogy úgy gondolta, a kelták letelepedtek Spanyolország részein, noha már tisztázott, hogy ezen törzsük inkább a legnyugatibb népei voltak Európának, akik Portugália Atlanti partvidékén éltek.

Noha túl nagy hangsúlyt nem kell helyeznünk e földrajzi anekdotákra, mégis bizonyítéka, hogy a kelták már a nagy történelmi vándorlások előtt léteztek, s Nyugat-Európától, Ibérián át egészen a Felső Dunavidékéig megtalálhatóak voltak.

A nézetet erősen támogatja a kelta nyelvcsoport tanulmányozása. Hogy a kelta, vagy pontosabban az „elő-kelta” nyelvek mikor váltak el más indoeurópai nyelvektől az kérdéses. Néhányan a neolitikus kor elejére teszik, de a legtöbb tudós későbbi időpontot preferál, mint például az i.e. második évezred vége vagy még később. Nehéz megmondani, hogy erre a kérdésre vajon vagy egyáltalán találunk-e választ.

Ami széles körben elfogadott, hogy a kelta nyelveket már beszélték Ibériában, Írországban és az olasz tavak környékén az i.e. 6. században. Ezek a régiók megtartották az archaikus formájukat, míg a gall és a britanniai telepesek fejlődése egy még fejlettebb szerkezethez vezetett.

A nyelvi és történelmi bizonyítékok nem tudnak minket tovább vezetni. Hogy felfedezzük a rejtett korszakokat, mindenképpen a régészethez kell fordulnunk.

Hogy az európai fejlődés széles korszakát átláthassuk, fel kell osztanunk az i.e. 6000-től i.sz. 2000-ig tartó időszakot három részre. Az első i.e. 6000-től i.e. 1200-ig tart. A második i.e. 1200-tól i.u. 400-ig. A harmadik pedig i.u. 400-tól a jelenünkig.

Az első időszak az élelem termeléséhez szükséges módszerek bevezetésével kezdődött Európában és az első összetett társadalom (vagy civilizáció) megjelenésével az Égei-tenger területén, amelyet a minószi-mükénéi társadalomként ismerünk.

Az új rendszer gyors felemelkedése egy olyan kultúrát hozott létre, amely más volt az eddigiektől. A jellemző, amely a régészeket legjobban meglepte, az a temetési rítusok változása volt. A csaknem kizárólagos hamvasztás elterjedése. Az urnamezős kultúra, ahogy ismertté vált, az i.e. 13. századra datálható, és a Duna középszakaszán központosult, amelyet ma Magyarország és Románia területeiként ismerhetünk. A tizenkettedik századtól az urnás hamvasztás elterjedt Olaszországra is és egy nagyobb sávban Közép-Európa, Kelet-Franciaország, Svájc, Németország, Csehország és Dél-Lengyelországban is.

Ezen a széles területen a változások már úton voltak. Számos régióban a bizonyítékok népesség növekedést sugallnak. A mezőgazdasági fejlődés és a termények változatossága nagyobb területeket vett igénybe. A harcosok vértezetének fejlődése, leginkább a kardok és pajzsoknál, ritkábban a pajzsoknál és bronz sisakoknál, azt sugallják, hogy nagyobb hangsúly került a harcosok hatékonyságára, mely a háborúk, vagy legalábbis fosztogatások jelenlétét mutatja, mint a rendszer állandó tagját.

Az erősen védelmezett telepek megjelenése, főként dombokon, sarkokban vagy tavakon, indukálja, hogy a háború helyi szinten működött néhány régióban.

Wittnauer Horn urnamezős falmaradványa
Az urnamezős kultúra természetéről csak találgathatunk. A mérhetetlen mennyiségű emberi energia, amit belefektettek a faépítésű erődökbe, mint például a Montlingerberg és Wittnauer Horn erődeibe Svájcban, azt jelenti, hogy volt egy központi kényszerítő erő, amely összehozta az embereket, hogy megépítsék ezeket. A Wittnauer Horn erődjénél a környező település nagyjából 300 embert mutat. Ekkora közösségben már lehetett valamiféle társadalmi hierarchia.

Nem úgy, mint a bronzkori nemesek, az urnamezős társadalmak nem igényeltek kimunkált temetkezési helyeket, mint például drámai temetődombok, de nem is voltak változatos eszközök, tárgyak eltemetve a sírokba. Ám a státuszok mégis felismerhetőek voltak, például a lószerszám és a szekér jelenléte a sírokban, mely megkülönböztette gazdagabb halottakat a szegényebb társaiktól.

A nemesi réteg felemelkedése mutatta, hogy az urnamezős kultúra már felesleget is termelt, ami kereskedelemhez vezetett.

Az i. e. 8. század kezdetétől a mediterrán területeken nagyobb volt a mozgás és kereskedelem növekedése, de nem volt észrevehető hatása a közép-európai kelta közösségekre. Egyedül talán az ukrajnai sztyeppe régiójára hatott közvetve a kereskedelmi változások. Ahogy Hérodotosz leegyszerűsítve megírja, a sztyeppén élő népet, akiket ő kimmereknek hív, megtámadta és kiszorította egy csoport, akik keletről érkeztek. A támadók, ahogy ő nevezi őket, a szkíták voltak. A zavargásban kimmerek és szkíták is délre tartottak Kis-Ázsiába, ahol zsoldosokként szolgáltak az Uratu és Asszír birodalom háborújában. Számos agyagtábla szolgál nekünk pontos dátumokkal is ezekről az eseményekről (i. e. 707 és 652 között).

Néhány régészeti bizonyíték azt is sugallja, hogy ez a nagy vándorlás a sztyeppékről a magyar Alföldre sodorta őket. A sírok a Tisza vidékén és a Duna keleti részén hasonlatosak voltak az északi sztyeppei sírokhoz. A vándorlásokat, mint kimmer vagy szkítaként leírni túlzottan leegyszerűsített így a magyar régészek jobban kedvelik a korai szakaszt Mezőcsát kultúrának, míg a késői szakaszt Szentes-Vekerzug kultúrának nevezni, miután ez a két jelentősebb temetkezési helyszín.

Az egész jelentősége a kelta fejlődés számára annyi, hogy így a 8. században a keleti szomszédaik nagyban különböztek tőlük. A lovak központi figyelmet kaptak, mind az élő mind a halott harcost cipelte. Egyiket a csatába, míg másikat a sírjába. Néhány területen, a szkíták otthonában, a nagy temetési dombok tartós szimbólumai voltak a vérvonalnak.

Ahogy láthattuk, a kelta urnamezős nemesek használták a lovat és a szekeret, hogy megmutassák a státuszukat. Akár átvették a szomszédaiktól, akár nem, a nyolcadik századtól kezdve az ilyen temetkezések megnövekedtek a határvonalaiknál.

A kapcsolatok megmagyarázzák a változásokat, amely a 8. század érkeztek.

Az elterjedő vasművesség vezetett a Hallstatt kultúra felemelkedéséhez. Elnevezése az ausztriai Hallstatt településről kapta, amelynek közelében Johann Georg Ramsauer (1795-1847) hatalmas őskori temetőt talált 1846-ban. Az ásatás végül 1045 sírt tárt fel. A hallstatti kultúra volt az utolsó közös ismert őse a kelta nyelveknek.

Hogy megértsük a közép-európai kelták 6. és 5. századi fejlődését, rá kell tekintenünk a mediterrán területekre. A görög és föníciai telepesedése a nyugat mediterrán földeknek már folyamatban volt a nyolcadik században, de a hatodik században voltak jelentősebb hatással a környezetükre. A föníciaiak kolóniájukat délre tették, Szicília nyugati részén, Dél- Szardínián, Baleár-szigeteken, Észak-Afrikán át a dél-ibériai partokig, s az egész rendszer a tunéziai Karthágó körül összpontosult. Ezzel párhuzamosan a görögök felfedezték a déli partokat, Szardínia kikötőibe, Dél-Galliába és Kelet-Ibériába vándorolva.

A hatodik század első felében egyensúlyban működtek, de a közepére már érezni lehetett a feszültséget. Az okok összetettek és változatosak voltak. A babiloni növekedés elnyelte a levanitini part városait 573-ban, megváltoztatva Szidónia, Büblosz és Türosz közötti kapcsolatot. A vezetés Karthágóra helyeződött át. Pár évtizeddel később 544-ben a perzsák Kis-Ázsiában a görög kolóniákat vették uralmuk alá az Égei-tenger partjainál. A mediterrán területek feltöltődtek, a hatalmi harcok már mindennaposak voltak a népek között. Az etruszkok kezdtek kiszorulni a görög versenytársaik miatt. A régi etruszk városok a nyugat-itáliai partokon csökkentek, új városokat hoztak létre észak felé az Appenninek irányában.

I.e. 500 körül az etruszk kereskedelmi útvonalak a Pó-völgyébe és tovább rajzolódtak, s ezek már valamely mértékben hatással voltak már az Alpoknál élő kelta törzsekre is.

A települések fejlődésnek indultak a Duna vidékein, a temetések már gazdagabb formában jelentek meg.

A törzsfők uralta középnyugati területeken már láthatjuk a görög és római történetírók által leírt kelta társadalmakat. A törzsfőknek folyamatosan bizonyítaniuk kellett nemesi státuszukat, s ezt általában ajándékozás, lakomák és hasonló nyilvános eseményekkel történtek. A törzsfőknek szükségük volt a kereskedelemre, hogy fenntartsák ezeket, így biztosítaniuk kellett a saját részüket is, mint nyersanyagok vagy emberi erő, amelyet a déli árukért adhattak.

A Hallstatt-kultúrát a La Téne követte. A svájci Neuenburgersee északi részén található La Téne térségben gazdag lelet mennyiséget talált Hansli Kopp 1857-ben. A La Téne kultúrára minden bizonnyal hatással voltak a görögök és az etruszkok is. A kereskedelem virágzott, ahogy a sírok is mutatják.

Kép: Peter Northover
A Vix-kratér, görög importból származó tárolóedény. La Téne kultúra.
A leghíresebb sír Vix-ben, Franciaországban található. Egy nemes asszonyt temettek el itt, sírját szerencsére sosem rabolták ki. A sír gazdag volt ékszerekben, agyageszközökben, görög amforákban, etruszk tárgyakban, szobrokban és az ókori világ eddig megtalált legnagyobb fém tárolóedényével. A Vix kratér 163 cm magas volt.

A népesség növekedésnek indult, s a sírokban található fegyverek folyamatos jelenléte mutatja, hogy a háború nagy szerepet játszott az életükben.

Az ötödik század végén a népességben változások történtek, ezt mutatja a temetkezési helyek csökkent használata. A társadalmi feszültség és a fejlődés vándorlásokhoz vezetett.

A mediterrán népek megértették, hogy a kelták erősek, egyfajta egységérzettel, területeik jól behatárolhatóak és rettentő katonai erővel bírnak. Mint ellenséget a rómaiak és a görögök tisztelték és félték, mint szomszédaik kíváncsiak voltak.

A vas elterjedése megengedte a keltáknak, hogy formálják a tájat, új területet nyissanak meg a mezőgazdaságnak. A harcmodorukat is nagyban megváltoztatta az erősebb vasfegyverek használata. Később dombtetején épült településeik (oppidum; többes szám: oppida) fejlődésével a szervezettségük is fejlődött. A nyersanyagok nagyobb begyűjtése jobb kereskedelemhez és idővel a pénznemek megjelenéséhez vezetett. Ez hasonló volt a többi néppel.

Különböztek abban, hogy az írás művészetét nem fejlesztették, majd’ egészen a függetlenségük végéig. A múltjukat szájhagyomány útján őrizték meg, s mesélték el más népeknek. Elkerülhetetlen tehát, hogy a keltákat más népek szemén keresztül nézzük, hisz nem maradt fent egy feljegyzés sem önmagukról. A legkorábbi jegyzetek is görög és római forrástól erednek.

Az írás hiánya elég nagy akadályt jelentett a kommunikációban. Sem megőrizni nem tudták a megismert világ tudását, sem továbbadni. A kelták i.u. 5. századig nem is tulajdonították el. (Az oghamról a következő részekben olvashattok.)

A nyelv maga az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozik. A kelta dialektusok a következőkre oszthatók szét: gall, elhalt, kivéve a feliratok; goidel, mely magában foglalja az ír, skót gall és manx ágat, az utóbbi lényegében elhalt; briton, ami walesi, breton és cornwalli, utóbbi kihalt. A pikt nyelv úgy tűnik nagy mennyiségű gall és walesi elemet tartalmazott, de mivel korai típus, ma már nem hasonlatos a walesi nyelvhez. A legnagyobb különbségek a goidel és a briton közt, hogy az utóbbi jobban leegyszerűsítette önmagát a végződéseknél, és a semleges nem, kettős szám elhagyásával.

Noha nem tudtak írni, a szájhagyomány olyan fokokig fejlődött, hogy emlékezőtehetségük miatt a gallokat még Caesar is hasznosnak találta. A bárkája ezeknek a történeteknek, információknak általában művészeti formában jelent meg, mint például a költészet, másként hamar kihalt volna. Így a művészi beszéd magasan művelt volt és a választékosság, ékesszólás mérvadója volt az intelligenciának. A gallok választékossága lenyűgözte a rómaiakat a történelem folyamán.

Cato az Alpokon túli gallokat kiválónak tartotta a szónoklás, ékesszólás művészetében, nem kevésbé, mint a háború művészetében. Diodorus Siculus a beszédük tömör és figuratív természetét említi, a túlzások, fellengzés és a rejtett célzások használatát.

A gall szónokokat bármikor alkalmazták oktatóként a rómaiak. A negyedik századi Symmachus, korának legnagyobb szónokát is egy gall rétor (szónok, ékesszólás tanítója) tanította.

Ogmios, az ékesszólás istene
A kelta ékesszólás művészetének dicséretét akár napokig sorolhatnánk. Talán a legismertebb jegyzés Lukianosztól származik, aki Galliában utazgatva megpillantotta a következő képet: Egy öregember, oroszlánbőrben egy csoportnyi követőt vezetett, akik nagy figyelemmel követték beszédét („fülük nyelvére volt kötve a szépség és kellem arany és borostyán láncával”). Az embereket nem kényszerítették, izgatottan követték, dicsérték és nyilvánvaló volt, hogy bánnák, ha el kellene szabadulniuk. A mellette álló görögül beszélő gall elmondta, hogy az öregember az ékesszólást jelképezi és Héraklészként ábrázolják az oroszlánbőrében, mert, ahogy a gall elmondta, a kelták úgy gondolták az ékesszólás nagyobb hatalom, mint a fizikai erő, és hogy a választékosság a csúcspontját az időskorban éri el. Lukianosz elmondja, hogy Héraklészt a kelták saját nyelvükön Ogmiosnak nevezték, itt láthatjuk, hogy a kelta mitológia Ogmiosa istene az ékesszólásnak.

Az ékesszólás fontos volt a törzsfőknél is, hisz törzsüket inspirálni kell, meg kell győzni, hűségüket biztosítani.

A fiatalok tanítását két osztály vállalta, a druidák és a váteszek/látók. Tudásukat a költészet által adták át, s a versek ritmusára szükség is volt, mert állítólag húsz évig is eltarthatott egy kurzus. A könyvek hiánya nem okozott gondot, a tanítás nyitott térben zajlott, a témák a csillagok és mozgásuktól, a természet és a föld nagyszerűségén át, a halhatatlan istenek hatalmáig bármi lehetett. Filozófia sem hiányzott a tanok közül. Egyik legfontosabb tanuk a lélek halhatatlansága volt.

Nagyon fontos megemlíteni az ékesszólást és választékosságukat, s hogy szellemileg mennyire aktívak voltak, hisz ellenségeik jegyzeteikben nagyon sokszor említették őket barbár, tudatlan népnek.

Ammianus Marcellinus, aki a 6. században írt Bizáncban, ám anyagait Timagenestől szerezte, aki Augustus uralma alatt írt, a következőt írta: „A gallok rendkívül figyelnek a tisztaságra és ápoltságra, senki a vidéken, legfőképpen nem Aquitaniában, férfi vagy nő, akár szegény, nem lehet koszos vagy ápolatlan.”

Plinius néhány helyen megemlíti a tisztálkodásukat, egy különleges szappant, amit ők találtak fel; egy különleges módszert az arcra, amit nők használtak; egy különleges parfümöt és más hasznos tisztálkodási eszközt.

Battersea pajzs, i.e. 350-50., British Museum. A bronz külső eredetileg egy fa pajzsot borított, de mára ez eltűnt. 77,7 cm magas és 3,4kg.
Öltözetükről is tudunk valamennyit, de főleg a vértezetről. Diodorus megemlíti a híres szarvakkal ellátott sisakot (ezek leginkább ceremoniális használatra) és a hosszú pajzsokat („oly magasak akár egy férfi”).

A gall életről ám nem sokat tudni. A rómaiak úgy írtak róluk, ahogy a legjobban ismerték őket, a mezőn táborozva. Lakomák a tűzkörül, középen az üst. Ám emlékeznünk kell, hogy ez nem a hétköznapi élete a galloknak, hanem a harcos élet velejárója. Erről a legjobban Poszeidóniosz írt, aki a gallokkal utazott i.e. második században.

A gallok fejvadászok voltak, és Poszeidóniosz, aki találkozott ezzel a szokással, Sztrabón a következőt kivonatolta az elbeszélésből:

Ott van az a szokás is, barbár és szokatlan, amelyet leginkább az északi törzsek követnek… mikor csatából hazaindulnak, felakasztják az ellenségeik fejét a lovaik nyakába és hazaviszik, hogy otthonaik bejáratához szögeljék.

Néhány tudós úgy gondolja a liguriaiaktól vették át, de emlékeznünk kell, hogy a fejvadászat elég univerzális szokás, nem csak a gallok, de az inzuláris (szigeteken élő) keltáknál is. Az ír sagák és a korai walesi költészet számos utalást hordozz, és nyomait megtaláljuk Math fab Mathonwy középkori walesi történetében is.

Ammanius Marcellinus a gallokról úgy ír, mint magas termetű nép, tiszta és pirospozsgás arccal. Civakodóak, de büszke és szemtelen nép. A gall nők is hasonlóak, kékszeműek, gyorsak és rendkívül erősek.

Dio Cassius is ír a harcos nőkről. Leírása Boudiccáról, az Iceni törzs királynőjéről a következő: „Termete hatalmas, félelmetes látvány, hangja erős. Vörös haja a térdéig ért. Egy arany csavart torcot viselt, tunikája színes volt, felette vastag köpenyt viselt, amit egy brossal kötött össze. Lándzsát szorított, hogy rémületet keltsen azokban, akik figyelik.”

Ilyen tehát a kelta nép, akik Közép- és Kelet-Európában fejlődtek, s nyomultak nyugat felé i.e. 7. században, akik elfoglalták Közép- és Dél-Európa részeit i.e. 500-tól egészen Julius Caesar római hódításáig.

Kelta harcosok gyakoriak voltak a görögöknél, mint zsoldosok. 270-ben Bithünia királya meghívott 20 ezer galatát (keltát) Kis-Ázsiába, csaknem felük harcos volt, akik mind le is telepedtek ott. „Államuk” ma is ismert Galatia néven Törökország területén.

A déli térhódításokat némileg az északról jövő nyomás eredményezte. Az i.e. 2. század későbbi felében a kimberek a teutonokkal egyesülve támadták őket, sikertelenül. A teuton szó mellesleg hasonlatos a kelta „tuath” (nép) szóval, ami a teutonok kelta kapcsolatát is jelentheti.

Caesar hódításai alatt a gallok már sokat veszítettek kelta gyökereikből. Julius Caesar három etnikumot azonosít a gallok csoportjánál. A belga törzseket, akik északon a Rajna és a Szajna közelében éltek, a kelta törzseket, akik középen és Armoricában (a Cotentin-félsziget egy része, Franciaország) és az Aquitániaiakat, akik délnyugaton éltek. A gallokhoz csatlakoztak görögök és föníciaiak, de a mediterrán partokon a liguriaiak is hozzácsapódtak a keltákhoz.

Caesar elmondja, hogy nyelvben, szokásokban és törvényekben is különböznek, de részletesebben nem tárgyalja. Későbbi műveiben a gallokról már együttesen beszél.

Szigeteken élő törzsek.
A gallok leigázása a nemzet végét jelentette a kontinensen, ám a szigeteken élő gallok még mindig fenyegetést jelentettek Caesar számára. Két fegyveres felderítést is végzett i.e. 55-ben és 54-ben, de nem lehet tudni mik voltak igazán a tervei. Később nem is derült ki, mert 44-ben meggyilkolták.

A rómaiak nem is haladtak a szigetek felé egészen a következő századig, amikor is i.u. 45-ben Claudius uralma alatt Britanniát megtámadták. Cél a hódítás volt, de motivációjuk más lehetett, mint Caesarnál. A föld gazdagsága mellett valószínűleg hozzáadott az okokhoz az, hogy a kelták rásegítettek az északi gallok folyamatos politikai zavargásaira.

A hódítás évében az ország több különálló királyságra osztódott szét, nem volt politikai egység. Ez nagyban segíthette a római hódítást is. A galloktól elvándorló belga törzsek a dél-keleti partoknál telepedtek le. A canti törzs Kentben, a trinovante Essexben, és az Iceni törzs Kelet-Angliában már részben így is romanizált volt, s készült, hogy egyezséget kössenek a rómaiakkal. A többi királyság természetesen nem akarta feladni függetlenségét.

A parisi törzs Yorkshire keleti részén, s a legnagyobb az ősi királyságokból a Brigantesek Észak-Angliából mindenképpen függetlenek akartak maradni. Walesben az egyik törzs látta a lehetőséget a függetlenség megtartásának, és délkeleten Caratacus (catuvellauni törzsfő) a veszteségei után egyezséget kötött az északkelet-walesi törzsekkel, s valószínűleg a brigantesekkel, akiket Venutius vezetett ekkor. Ámbár az igazi uralkodó Venutius felesége, Cartimandua volt. Cartimandua pedig kapcsolatban állta a rómaiakkal, akik átjárhattak földjein. Amikor Caratacus felkereste Cartimanduát, a királynő átadta őket a rómaiaknak.

Ám a walesi törzsek több bonyodalmat okoztak a rómaiaknak. Anglesey törzsei gazdagok voltak rézben, s erőteljesen védték partjaikat. Suetonius Paulinus i. u. 61-ben megsemmisítette a druida hatalom központját Angleseyben, mikor hallott az Iceni törzs lázadásáról, akiket Boudicca vezetett. Nagy nehézséggel lenyomta a lázadást, így erejüket északra helyezhették át. I.u. 71-ben megkezdték az északi hódításokat, amik kiterjesztették a római provincia területeit egészen Dél-Skóciáig.

Kép forrása: Atlas of the Celtic World, by John Haywood; London Thames & Hudson Ltd., 2001
XX A Hallstatt kultúra központja.
XX Kelta terjeszkedés i.e 270 körül
XX Luszitániai terület Ibériában, "keltasága" bizonytalan
XX A "hat kelta nemzet" határai, akik túlélték a középkort is (Britannia, Wales, Cornwall, Man-sziget, Írország és Skócia)
XX Területek, amik még ma is beszélik a kelta nyelvet
Agricola leigázta a brigantes törzset északon, s egészen a Felföldekig hatolt, majd keletre vette az irányt Strathmore és Kincardineshire felé. Ezen az úton találkoztak kaledóniaiakkal is, akik minden bizonnyal a piktek közvetlen ősei voltak. I.u. 100-ban vagy már előbb, Skócia római ellenőrzéséről letettek egy időre.

I.u. 117-ben egy lázadás Britanniába hozta Hadrianus császárt, aki úgy döntött, hogy teljesen lemond az északi területekről. Római fala biztosította a határt, s a védelmet a lázadó skót törzsek ellen. Későbbi lázadások a skót alföldeken és Anglia északi részén elpusztították a római védelmet. Az idők folyamán pedig jó néhány római elhagyta a harcmezőt és a falon túlra vándorolt. A vérvonalban vissza is követhető.

I.u. 360-ban a rómaiakat pikt, skót és szász törzsek támadták meg, később a római csapatok erősítést kaptak így a támadásokat vissza tudták verni. I.u. 388-400-ig a törzsek támadása erősödött és a római katonákat visszahívták Rómába.

I.u. 410-ben Honorious császár megüzente, hogy Britanniának és népének nincs többé kapcsolata Rómával, s innentől magukat kell megvédeni.

A rómaiak távozása után a Britannia keltái megújultak. Önmagukat uralták, de a csaták nem szűntek meg. A szászok keletről, a piktek északról, az írek pedig nyugatról támadták védelmüket.

A rómaiak előtt a törzsek külön harcoltak, nem volt meg az egység. A római harcok megtanították őket az egység erejére, s kormányzásukat is egységesítették. Ahogy az utolsó római uralkodó is elhagyta a partokat, a kelta herceg, Vortigern vette át az irányítást Kelet-Britanniában. A helyi tanács segítségével szász zsoldosokat hivatott a piktek ellen, akik északról támadtak.

Vortigernről nem sokat tudni, de néhány jegyzet utal arra, hogy valószínűleg romanizált brit törzsfő volt nyugatról, a Walesi határról.

Idővel a szászok megerősödtek, s Vortigernt gyűlölni kezdték, mert behívta őket. Nem beszéltek róla úgy, mint harcosról, talán már túl idős volt, hogy fegyvert viseljen. Ám biztonsággal elvethetjük a gonoszságáról szóló történeteket, amelyek három századdal később születtek.

A támadások alatt Britanniának nem volt esélye egyedül. Nem tudni hogyan vagy mikor kezdték meg a szászok a kelet-britanniai támadásokat, csak annyit tudni, hogy zsoldosok és szövetségeseik voltak a rómaiak ellen. Hogy mikor és hogyan terjedtek el az alföldeken, nem tudni részletesen. Feljegyzés nem maradt a korból, ám annyit tudni, hogy az utolsó bástya Aurelius Ambrosianus volt nyugaton, valószínűleg a walesi határnál. Későbbi hagyományokban Ambrosianus valószínűleg Artúr király képében maradt fenn. Nem maradtak korai feljegyzések Artúrról, de a hagyománya számtalan győzelmet tulajdonít neki, egyiket Mons Badonicusnál i.u. 500 körül, ami visszaszorította a szászokat körülbelül ötven évre.

A kontinensen maradt gallok, akár az angliai alföldek, teuton területek lettek. Nyugaton és északon – Wales és Skócia felföldjei – kelta maradt és nem foglalták el őket a teutonok. Együtt, Írországot is beleértve az utolsó kelta bástyát formálták.

Kormányzás és az élet

Írországból ered a legkorábbi részletes információ a korai kelta nép kormányzásáról és vezetéséről, mivel az ókori írók jegyzetei elégtelenek ebben a témában. Itt nem is zavarta semmi az eredeti rendszert egészen a vikingek koráig, noha a kereszténység természetesen hatással volt, mégis itt tudunk a legjobban visszakeresni az ősi törvények nyomait.

A legkorábbi időkig nyúlnak vissza, néhányuknál látható, hogy eredetileg költészetben őrződött meg, s adódott tovább a filid által.

A korai ír társadalom hierarchikus volt, az osztályok jól elválasztva. A törvények sokszor rangokat is meghatároztak az osztályokon belül. Az országot királyságokra osztották, talán még több mint százra is, különbséget téve méretben és fontosságban. Minden királyságot a tuath (nép, nemzet) lakta, a vezető a rí vagy király volt, aki esküt tett a rí ruirech számára, egy „felső-királynak”. Nehéz megmondani a király felelősségét és hatalmának határait, de mint minden más társadalomban, nyilvánvalóan itt is rituális funkciókat is betöltött. Ez a kereszténység előtti időszakra is igaz, ahogy a Dagdá rituáléja elmeséli. Hasonló rítusokat később is gyakoroltak a középkorban.

Valószínűleg fontos is megjegyezni, hogy a királyi területek, mint Cashel és Tara, fontos rituális központok voltak.

A király alatt három fő osztály volt, hasonlóan Caesar gall druides, equites és plebs osztályaihoz. Ott volt a harcos arisztokrácia, földbirtokosok, művészetek patrónusai – hasonlóan az equiteshez. A második osztály az értelmiség, aes dána, akik a kereszténység előtti időkben és később magába foglalta a druidákat, bárdokat, orvosokat, történészeket, művészeket, mesterembereket. A harmadik osztály a plebs megfelelője, a szabademberek, köznép, kisebb kézművesek, földművesek, a társadalom alapja. Voltak még szolgák is, de helyzetükről nem sokat tudni a társadalomban.

A család életéről keveset tudni. A házasság szoros kapcsolat volt, de a régebbi törvényeknél látni a házasság más-más fokait is és szeretők tartását. A nők pozíciója igen magas volt. Számos utalást találunk arra, hogy nők is uralkodtak a kelta világban. Maeve az egyik példa Írországban, míg Britanniában Cartimandua vagy Boudicca. A nők egyenlők voltak, a galloknál például a szexuális szabadság is elég nagy volt, szemben a római vagy a későbbi keresztény kultúrával.

A pikteknél anyai ágon örököltek, összesen csak két királyuk volt, akik az apjuk után örökölték a trónt. Noha a királyok házasodtak és családjuk volt, fiaik nem örökölték a trónt.

Arisztotelész szerint a keltáknál nagy szerepe volt a nőknek, Plutarkhosz szerint a nők nemcsak a harcokban, de mint a béke nagykövetei is tevékenykedtek.

A kelták tehát igen nagy szerepet játszottak Európa történelmében, ám leginkább a szigeteken élő kelta kultúra maradt fenn, s lettek őrzői a hagyatéknak. A 10. század végére ugyan a kelták már beleolvadtak más nemzetekbe.

Források:
Nora Chadwick: The Celts, Penguin Books, 1997.
Barry Cunliff: The Ancient Celts, Oxford: Oxford University Press, 1997.
Mitológiai ábécé, Gondolat Kiadó, 1970.
Proinsias Mac Cana: Kelta Mitológia, Corvina Kiadó, 1993.
Penny Billington: The Path of Druidry, Llewellyn Publications, 2013.
Mabinogion (szerk. Sioned Davies), General Press Kiadó, 2008.
John Collins: The Celts: Origins, Myths and Inventions, Tempus Publishing, 2003.