Áldozatok és felajánlások I. rész

Történelem és modernkor

Kötelesek vagyunk ősi szokás szerint tiszta szívvel, nem gondtalanul és nem közönyösen, esetenként ital- és égőáldozatot bemutatni és a termés zsengéjét felajánlani; ne legyünk ebben fösvények, de ne lépjük túl anyagi tehetségünket.

Epiktétosz kézikönyvecskéje, vagyis A sztoikus bölcs breviáriuma, Sárosi Gyula fordítása
Az áldozatok első részében az alapvető fogalmakkal ismerkedünk meg, s hogy ezeket hogyan, mikor és hol teheted meg.

Az áldozat étel, ital, tárgyak, állatok (és akár számos más dolog is szóba jöhet) felajánlása. A felajánlásokat többnyire szertartások, rítusok vezetik elő, mely lehet egy ima, kérés, de lehet komplett ceremónia.

Célja több is lehet. Kérés, kívánság miatt, de lehet tisztelgés az istenek előtt. Mindenképpen a kapcsolatkeresés egy formája. A felajánlás megelőzhetett egy eseményt (háború, harcok, születés, stb.), lehet és lehetett időpontra, időjáráshoz, holdjáráshoz igazítani.

Bár a közhiedelem szerint az istenek kegyét minél nagyobb áldozat nyeri el, illetve kizárólag a jóindulatáért áldozunk, ám ez nem igaz. Kisebb áldozatok is ugyanúgy számítanak, mert legfőbb szempont a felajánlóban lezajló érzés, szándék. Az áldozatok maguk is bírhatnak mágikus tulajdonságokkal, így igazíthatjuk kéréseinkhez a feláldozott ételt, italt, növényt, stb., illetve megjelenhet az istenség által uralt terület, szimbólum, hozzákötött növények, állatok is.

Ha az áldozatnak olyan formáját választod (lent tárgyalom a típusokat), akkor lehet hagyni az oltáron is, de ha kialakítottál szentélyt, akkor mindenképpen tedd oda. Továbbra is elmondom, hogy nem életbevágó szentélyt kialakítani. Sokan nem olyan szerencsések környezetükkel illetve szabad hely mennyiségével. Ha az áldozat kapcsolódik a varázslatodhoz, ceremóniádhoz, illetve a típusa is megengedi, akkor hagyhatod az oltárodon is.

Típusai

Állatáldozatok

Az állat felajánlása már nagyon régi szokás. A sumerok, héberek, görögök, rómaiak, germánok, kelták, maják, aztékok, egyiptomiak mind megtették. Tekintsük tehát át a történelmet egy kicsit.

Bár minden bizonnyal előbb kezdődött, de állatot még a monoteizmus ágaiban is áldoztak. A zsidó vallásban számos rítus mellett például a Kapparot rítusa is állatáldozatok egyike. A Yom Kippur előestéjén egy kakast vagy csirkét áldoznak ceremónia kíséretében. A szamaritánusok, akik történelmileg is kötődnek a zsidókhoz, szintén áldoztak.

A kereszténységben, az Új Testamentum szerint Jézus szülei két galambot áldoztak fel.

Elmentek tehát Jeruzsálembe, hogy az Örökkévaló Törvénye szerint egy pár gerlicét vagy galambfiókát áldozzanak a Templomban.

Lukács 2:24
De Jézus halálakor Pál is letette a nazireusok fogadalmát, hogy az Úrnak szentelje magát, mely több napos rítus volt.

A nyolcadik napon pedig vigyen két gerlét vagy két galambfiat a papnak a megnyilatkozás sátorának bejáratához.

A pap áldozza fel az egyiket engesztelő, a másikat égőáldozatul, hogy megtisztuljon attól a bűntől, amelybe a holttest miatt esett; ugyanazon a napon a fejét újra fölszenteltnek kell nyilvánítani.

Fogadalma idejének minden napját ajánlja föl újra az Úrnak, s jóvátételi áldozatul mutasson be egy egyesztendős bárányt. A korábbi napok azonban nem számítanak, mert fogadalma tisztátalanná vált.


Számok könyve 6: 10-12

Az iszlámban bárány, kecske, tehén vagy éppen teve áldozatok is voltak/vannak. Természetesen nem minden ága tartja, ahogy ez minden vallásnál előfordul.

A hinduizmusban jelen volt az állatáldozat, manapság már nem annyira jelentős, hisz a legtöbb hindu számára kellemetlen élmény. Inkább a saktizmus, a hinduizmus egyik iskolája, mely tartja az állatáldozatokat. Asszámban, Indiában, Nepálban kecskéket és szárnyasokat áldoznak.

A buddhizmusban tiltott az állat áldozat. Főleg, mert minden formája tilos az ölésnek. Bár megérthetjük Buddhát, mert a feljegyzések szerint ő egy masszívabb állatáldozaton vett részt, ahol ötszáz bikát, ötszáz tinót és számos üszőt, kecskéket, kosokat áldoztak fel.

A távol keleten is megjelent az áldozat, bár a buddhizmus és taoizmus megjelenésével kiszorult, de egyes taoista ágak és hitek elfogadják a kínai népi szokást, s disznó, kecske, hal vagy egyéb állat áldozattá válik.

Az afrikai vallások, s az onnan eredő ágak is meglehetősen gyakran áldoznak állatot. A legtöbbet hallott állat a tyúk és a kakas, de kecskék is helyet kapnak a rítusokban. Nehéz is lenne minden afrikai vallást felsorolni, s minden állatot, de vallásonként és területenként változnak a szokások. A legtöbb szentély elfogad birkát, kecskét, szarvasmarhát, szamarat, macskát, kutyát, galambot, néhány még kacsát és teknőst is. Az afrikai vallások többségében az állatvér az életerőt, az achét tartalmazza, s e szerint is használják.

A görögöknél sem volt ritka akár a több állat feláldozása egyszerre. A hekatomb (ἑκατόμβη) kifejezés is arra utal, hogy az isteneknek 100 szarvasmarhát áldoztak (hekaton = száz). A hekatombot Apollónak, Athénénak, Hérának áldozták.
Megmosakodtak mind, szennyük tengerbe vetették:
és áldoztak Apollónnak gyönyörű hekatombát,
ökröket és kecskéket a meddő víz közelében:
áldozatillat szállt, égig kanyarogva a füsttel.



És miután könyörögtek, hintvén árpadarát is,
hátrafeszítve nyakát elvágták áldozatuknak,
megnyúzták, combját szétszelték, hájba takarták,
kétrét hajtva előbb és nyershúst rakva fölébe.
Fán pörkölte az agg, rőt bort loccsantva a lángra,
körben ötágú villákat tartottak az ifjak.
És hogy elégtek a combok; a belsőrészt meg is ették,
fölszelték maradékait, és fölhúzva a nyársra,
mesterien kisütötték mind, majd újra lehúzták.
És, hogy a munkát szűntették, s kész volt lakomájuk,
lelkük nem maradott híjával a dús lakomának.
Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,
minden borkeverőt peremig töltöttek az ifjak,
s osztották az italt, áldozva előbb a pohárból.
És az egész napon át kérlelte dalokkal az istent,
fennen zengte a szép paiánt az akháj fiatalság,
zengte a Messzehatót: s ő ezt hallgatta örömmel.


Homérosz: Iliász (Devecseri Gábor fordítása)


Létezik egy kifejezés, melyet számos görög-római istenségnél meg találsz, az epitheton ornans. Ez nagyjából annyit tesz, hogy „díszítő jelző”. Például „istenfélő Aeneas”, „rózsásujjú Hajnal”.

A görög-római területeken persze nem feltétlenül ilyen, hanem pl. Artemis Agrotera, vagyis Artemisz a vadász. A díszítő jelző utal területére, tulajdonságára, jellemére, külsejére, ebben az esetben azért is említem meg, mert Artemiszt ebben a formában az attikai vadászok legfontosabb istennője volt. Athén közelében lévő területen (tulajdonképpen ma már Athénban) úgy hitték, hogy miután Déloszból megérkezett, itt vadászott először, majd itt kapott templomot i.e. az ötödik században. Szobra íjat tartott a kezében. Artemisz tiszteletére itt 600 kecskét áldoztak a Boedromia ünnepén. A templomát az ottomán hadak lerombolták 1778-ban (számos ókori hellyel egyetemben).

Ogügész, az ókori Görögország egyik, ha nem első királya volt. Lánya, Alalkomeniát és két testvérét Thelksziónoé és Auliszt, természetfeletti lénynek gondolták, akik az eskük felett őrködtek, s felügyelték, hogy ne minden gondolat nélkül vagy hirtelen felindulásból tegyék azt. Együtt a nevük Prakszidikai, s Boiótiában templomuk is volt. Néhány forrás egy istennővé formálta őket, Prakszidiké néven. Az ábrázolásaik mindig test nélküliek voltak, csak fejek. S mint más görög isteneknek, nekik is áldoztak állatokat, de csak a fejeiket.

Buphónia avagy ökör-mészárlás, egy lejegyzett áldozati esemény volt, amelyen Athénban, a Dipolieia ünnep keretében tartottak. Ezen a napon az ökröt Zeusznak, Zeusz Polieusznak (Zeusz a városvédő) áldozták. Az oltáron ekkor gabona foglalt helyet, s odavezették az ökröt. Mikor az állat el kezdett enni, fejszével levágták azt.

Laphria is egy régi görög ünnep volt, ahol Patraszban Artemisz tiszteletére tartottak. Egyik napján élő állatot áldoztak, ehető madarakat, vaddisznót, szarvast, medvét, farkast, de akár gyümölcsöket is. A ceremónia tűzáldozattal volt összekötve, vagyis tűzzel ölték meg az állatokat.

Érdemes megemlíteni Müiagroszt, vagy Müakoriszt („Ő, aki elkergeti a legyeket”). Istenként tekintettek rá, de néhol egyszerűbb hősként is megjelenik. A legyek betegségeket okoztak, s Müiagrosz elűzte őket, ha a számára felajánlott áldozatot elfogadta, a legyek azonnal megdöglöttek. A későbbi keresztény irodalom Be(e)lzebubbal is összeköti, mint a „Legyek ura”.

A rómaiaknál a Criobolium egy rituális áldozat, melyen kost ölnek le Attis és hitvese, Kübelé tiszteletére.

Ismeretes egy eszköz is a rómaiaknál, a Secéspita, egy hosszú vas áldozati kés. Róma papjai és papnői, szüzek és pontifexek használták. Suetonius is megemlíti a Császárok Élete c. munkájában, Tiberius császár életénél:

Egyszer, mikor a többi pappal együtt Libo is az áldozati szertartásnál sürgölődött, az acélpengéjű áldozókés helyett bádogkést csempésztetett a kezébe; magánkihallgatáson is csak fia, Drusus jelenlétében fogadta, és beszélgetésük egész tartama alatt fel és alá sétálva, jobbját fogta, mintha járkálás közben rátámaszkodnék.

A rómaiaknál egyik legszentebb hagyomány a suovetaurilia vagy suovitaurilia, mely egy disznó (sus), birka (ovis) és egy bika (taurus) feláldozását jelentette Mars isten tiszteletére, hogy megáldja és tisztítsa meg a földet.

Plinius mesél a gallokról, s a fehérbe öltözött druidákról, akik megmászták a tölgyet, hogy levágják a fagyöngyöt róla, majd két fehér bikát áldoztak fel a fa alatt. Ezután a fagyöngyöt terméketlenség gyógyítására használták, illetve úgy hitték minden mérget gyógyít.

Bár Plinius „megfigyelését” néhány tudós elutasítja, mert túlzásnak tartja (nehéz fehér bikákat találni ennyi áldozathoz). Noha azért a tölgyet a kelták és a druidák is szentnek tartották.

A germán népeknél is jelen van. Az Álfablót, tulajdonképpen „elf áldozat”, melyet az aratás idején áldoztak. Ez inkább otthoni áldozat volt, s a házasszonya hajtotta végre. Nem sok ismert a rítusokból, hisz titokzatosság lengte körül, s az ünnepség alatt idegeneket nem szívesen láttak. Ám mivel az elfek kapcsolódnak az ősökhöz és a termékenységhez, valószínűleg az ősök tisztelete és a család ereje volt a központban. Néhány saga pedig szól az állatáldozatokról is. Végül pedig Yule idején is áldoznak, Sonargöltr a neve a vaddisznónak amelyet Yule napján felajánlanak, esetenként jóslásra is használják.

Modern időkben igencsak megosztó, de többségében ellenzik az állatáldozatokat. Míg az afrikai (és afrikai eredetű) vallásokban inkább elfogadott, addig a legtöbb vallás inkább elhagyta a szokást.

Abban egyetérthetünk, hogy állatot megölni nem egy szépdolog. Magam ellenzem is, hogy élő állatot áldozzatok, nem is javaslom, felesleges is ekkorát áldozni. Nem egy város vagy birodalom jólétéért áldozol, mint a régiek. Az utóbbi években történt néhány hasonló eset, de főleg macskák és kutyák estek áldozatul. De ezek igen elszeparált esetek, amellett, hogy feltehetőleg főként naiv fiatalok hajtották végre.

Ha állatot akarsz áldozni, használd azt az opciót, hogy az állat eleve döglött. Nem arra utalok, hogy most menj és ásd ki Kormi holtestét a fa alól, hanem menj, és vásárolj húst a hentesnél. A húst felajánlhatod egy rítus keretében, majd az istenség tiszteletére tartott lakomán el is fogyaszthatod, illetve, ha olyan helyen laksz (vagy ki tudsz menni) az erdei állatoknak is kiteheted (ez esetben figyelj jobban a hozzávalókra, nem mindegy mivel eteted őket, kérdezz rá a helyi erdésznél). Ha van háziállatod, mely húst is fogyaszthat, neki is adhatod a húst. Bár ez nem teljesen állatáldozat, inkább az ételáldozat kategóriába tartozik, de mégis helyesebb.

Lehet vitatkozni, hogy mennyire humánusan vágják le az állatokat a hentesek, a húsfeldolgozók, de nem ez a téma. Mindenképpen humánusabb, minthogy te nekiállj konyhakéssel elmetszeni a nyakát. Ne az tartson vissza, hogy visszahat rád, szimplán: ezt a határt lehetőleg ne lépd át.

Bár a véráldozatokat másik pontban tárgyalom, itt megemlítem, hogy a hentesnél, főleg kisebb vállalkozásoknál, lehet kapni csirkevért. Ezt nagymamáink (illetve talán még anyáink is) előszeretettel sütötték meg. Áldozati célra ezt is lehet használni, bár környezetedre való tekintettel, nem feltétlenül ajánlom, vagy jól lezárva tartsd a hűtőben.

Emberáldozatok

A rituális gyilkosság szintúgy rengeteg népnél előfordult. Az áldozatok általában az elfogott ellenség, bűnözők, de akár kiválasztott szüzek, gyermekek, férfiak és nők voltak. Az emberáldozatokhoz közel esik a kannibalizmus és a fejvadászat (a megölt ellenség fejének megőrzése) is, hisz mindkettőnek vannak rituális kötődései.

Az emberáldozatokat a tűzön át az egyszerűbb leszúrásig számtalan módon végrehajtották. A Wicker man, vagyis egy hatalmas vesszőből font embert állítólag a druidák is használtak, hogy elégessék benne az embereket. Noha ahogy lentebb is megemlítem, a görög-római források a keltákról gyakran ellenérzettől terhesek, nem a tudományos, tárgyilagos megfigyeléstől.

Mások óriási méretű bábukat készítenek rőzsefonadékból, a belsejét telezsúfolják élő emberekkel, utána az egész alkotmányt meggyújtják, s a benne levők a lobogó lángok martalékává válnak. Azt tartják, kedvesebb isteneik előtt, ha bűnöst, tolvajláson, rabláson vagy egyéb gaztetten rajtakapott embert áldoznak fel nekik: ha azonban ilyen nem akad, attól sem riadnak vissza, hogy ártatlanokat áldozzanak fel.

Julius Caesar: Feljegyzések a gall háborúról


A modernebb változata a vesszőembernek természetesen már nem „tartalmaz” embert. De ünnepeken gyakran meggyújtják.

Jeruzsálemben, a Hinnom völgyében voltak olyan követők is, akik Moloch és Baal számára gyermekeket égettek el élve. A Héber Biblia meg is említ egy helyet, melyet Tophetnek (sütő hely) hívtak a kánaániták.

Még a távoli keleten is megjelent a legenda, hogy a Nagy Fal építésekor számos embert befalaztak. Az ősi Japánban legendák beszélnek a hitobashira-ról (emberi talpazat), amikor is szüzeket temettek el élve az építkezés közelében, hogy megvédjék az épületet katasztrófáktól vagy ellenséges támadásoktól. A kínaiak is áldoztak embereket, fiatal férfiakat és nőket folyóisteneknek, szolgákat temettek el birtokosukkal.

Tibetben is megjelenik az emberáldozat, de még a kannibalizmus is. Egy angol utazónak el is mondták, hogy még babákat is áldoztak. Charles Alfred Bell iratai szerint egy körülbelül nyolcéves fiú és lány gyermek maradványait találták Bhután-Tibet határán, láthatólag rituálisan meggyilkolva. Robert Ekvall pedig az 1950-es években megírta, hogy a Himalája elzárt területein néhány eset fennmaradt. Ámbár mindezek ellenére, Tibetben rendkívül ritka ez a jelenség.

A tenochtitlan-i nagy piramis újraszenteléskor (1487) pedig az aztékok szerint körülbelül 80400 embert áldoztak fel négy nap alatt. Ross Hassig , az Azték Háború c. könyv szerzője szerint ez a szám 10 ezer és 80 ezer közé tehető, de sokan kételkednek benne, hisz ez igen nagyszám.

Az emberáldozatot természetesen a háború megnyeréséért is tarthatták, ahogy a homéroszi legendában, az Iphigeneiat (vagy Iphigénia) apja, Agamemnon feláldozza a megsértett Artemisznak, hogy megnyerjék a trójai háborút.

Néhány túlvilági hiedelem szerint, az elhunyt nyer abból a túlvilágon, ha feláldoznak valakit a temetésén. Mongolok, szkíták, korai egyiptomiak, mezoamerikai törzsfők akár az egész családjukat, szolgáikat és szeretőiket is „magukkal vitték” a túlvilágra.

Az ókori Rómában a szenátus i.e. 97-ben betiltotta az emberáldozatokat, noha addigra már annyira ritka volt, hogy ez inkább egy jelképes cselekedet volt.

A keltáknál volt az egyik legjelentősebb „virágzása” az emberáldozatoknak a római források szerint. Különböző istenek, különböző áldozatokat kívántak. Esus számára felakasztották, Taranis számára megégették, Teutates számára pedig vízbe fojtották. Néhányuk beleegyezett a halálukba. Ámbár a mostani kutatások kevés bizonyítékot adnak az emberi áldozatokra, s ezen állítás inkább a görögök és rómaiak „barbárok” elleni ellenszenvüket mutatta. Például Caesar által leírt gyakorlatokra nincs is bizonyíték. Az emberáldozatok története egyetlen forrásból, Poseidoniustól ered.

A germán népeknél nem volt túl gyakori az emberáldozat, inkább kivételes esetekben folyamodtak hozzá. Ilyen volt a háború, éhezés, terménygondok, béke és bőség fenntartása. A későbbi skandináv gyakorlatban az emberáldozatok már inkább központosultak, s egy nagyobb áldozat keretében történtek. Bremeni Ádám (Adamus Bremensis, német középkori krónikás) szerint 9 évente.

Tacitus is elmeséli a germánok emberáldozatát, akik foglyokat áldoztak, s áldozataik karját a fák ágaira lógatták.

Ahmad ibn Fadlān (ismerheted a 13. harcosból, bár a sztorija a valóságban nem ennyire színes) írja, hogy a volgai bolgárok 921-ben azt állították, hogy az északi harcosok néha elásták a fogvatartott nőket abban a hitben, hogy ezek a nők később feleségeik lesznek a Valhallában. Egyik leírásában, ahol egy skandináv törzsfő temetését követhetjük, egy szolga jelentkezik, hogy meghaljon az északi mellett. Tíz nap ünneplés után egy öreg nő késsel véget vetett a szolga életének. Az asszony amolyan papnő, utalása szerint völva, vagy a „halál angyala”. A szolgát végül az elhunyttal együtt égették meg, a csónakban.

A szlávoknál inkább a temetési áldozatok voltak előtérben. Noha Perun istenségnek áldoztak néhány foglyot, míg a pogányságot (és az emberáldozatokat) később ki nem tiltották.

A Csendes-óceán térségében, Hawaii szigetén találhatóak a luakini templomok, vagy luakini heiau, ahol emberi és állatáldozatokat hajtottak végre. A kauwa, a számkivetett vagy szolga osztály volt az, akiket általában feláldoztak. Valószínűleg háborús foglyok vagy azok leszármazottai voltak. Ám nem ők voltak ez egyetlen áldozatok. Törvényszegők, vesztes politikai ellenfelek is voltak köztük.

A leghíresebb áldozatok a maja és azték áldozatok voltak. A maják gyakran természetes kútszerű képződményekbe, cenoteba dobták az áldozataikat, mert úgy hitték átjárók az alvilágba, s az áldozat elnyeri a vízisten Chaac kegyeit. Egyik leghíresebb példa erre a Chichén Itzá területén található cenote, ahol 42 maradványt találtak, fele húsz év alatti.

A cenote áldozatok csak később váltak népszerűvé a maják körében, addig inkább az oltáraknál végezték az áldozatokat.

Az aztékoknál az emberáldozatok a világvége megelőzését is jelentették. Többségét Huitzilopochtili háború, Nap és áldozati istennek ajánlották fel, hogy visszakapja az elveszített vért, aki naponta vívta harcait.

Az észak-amerikai őslakók, köznapi nevükön az indiánoknál is megjelent az áldozat, de náluk is inkább temetési áldozat formájában, holott fogolyáldozatokról is beszélhetünk. Az irokézek pedig néha egy szüzet küldtek a „Nagy szellemhez”. A pawnik a Hajnal csillag ceremónia keretében áldoztak fel egy fiatal lányt. Noha a ceremónia megmaradt, az áldozat a 19. század után elmaradt.

Az inkák nagyobb ünnepségeken vagy királyi temetéseken áldoztak inkább. Számos maradvány, múmia is előkerült a régiókból. Rendkívül sok gyermek és fiatal áldozat is volt.

Nyugat-Afrikában elterjedt volt az emberáldozat még a 19. században is. Főleg királyok és királynők halála után áldoztak, s ugyancsak a szolgák húzták a rövidebbet. Ghána és Nigéria mai területén volt a leggyakoribb. Mikor egy uralkodó meghalt, százak, ha nem ezrek haltak vele. 1727-ben azt írják, hogy nagyjából 4 ezer ember halt meg. Dahomey-ben (egykori királyság Nyugat-Afrikában, ma Benin területén van) éves rendezvény is volt, melyen 500 foglyot áldoztak fel. Nyugat-Afrika északibb területein az emberáldozat egyre ritkábbá vált, ahogy az iszlám terjeszkedni kezdett. Később az országokból kis is tiltották, noha a britek még sokáig küzdöttek titkos társaságokkal, mint pl. az Egboval, akik 1850-ig folytatták az áldozatokat. Az Egbo (vagy Ekpe) nagy és erős szervezet volt a mai délkelet Nigéria részén. A leopárd emberek (szintúgy titkos társaság) folytatta egészen az 1950-es évekig, de ők már a kannibalizmusig is elmentek. Úgy hitték, hogy a rituális kannibalizmus erősíti a tagokat és az egész törzset. Tanganyikában (volt köztársaság), az oroszlán emberek körülbelül 200 gyilkosságot követtek el egy három hónapos periódus alatt.

Manapság is előfordulnak emberáldozatok, főleg afrikai illetve óceániai térségekben, de nem jellemző a modernebb gyakorlatokban. Nem csak erkölcsileg kérdéses, de törvény is bünteti.

Étel és italáldozatok

Az ételáldozatok is, ahogy sok más felajánlás kötődhetnek tabukhoz és szabályokhoz. Számos helyen még a felajánlott étel is új nevet kap.

A buddhizmusban az ételeket gyakran a papoknak ajánlják fel, hisz ők inkább az emberektől függnek, tekintve életmódjukat. A ceremoniális étel felajánlás már ágazatoktól függ, de általában csendben, egy kis tálkában az oltáron hagyják, vagy éneket, verset, imát mondanak mellette. Ezek az ételek később a madaraknak és vadállatoknak vannak kirakva.

A kínai hagyományoknál, bár szintúgy területenként változik, az ételt a Jade Uralkodónak, a mennyország és minden létező birodalom urának és a konyhaistennek, Zao Sennek ajánlják fel. Zao Sen minden évben visszatér a mennyekbe, hogy jelentsen a Jade uralkodónak. Az uralkodó pedig megjutalmazza vagy megbünteti a családokat, Zao Sen beszámolója alapján.

Mellettük az ősök előtt is tisztelegnek, s számukra is külön felajánlásokat tesznek. A legnagyobb áldozati időszak a kínai újév idején szokott történni. Az ételnek saját szimbolizmusa is van, természetesen hosszú lenne a lista, de például az alma a bölcsességet és békét jelképezi; kacsa a termékenységet; hagyma az értelmet; narancsa a bőséget és jó szerencsét, sertéshús az erőt, bőséget, bő áldást.

A Santeríában, az Orisha követői állatáldozatokat használnak, de később ezeket megsütik és megeszik. Ez a gesztus egyenlő azzal, hogy megosztod az Orishával, akik egyedül a vérét fogyasztják el, míg a követők a húst. A halál és gyógyító áldozatok esetében nem eszik meg az állatot, mivel az a halált vagy a betegséget hordozza.

Az italáldozatok többsége a szokásos elfogyasztáson túl, az ital földre öntése. Ezt nevezzük libációnak. A libáció nem csak a ténylegesen fogyasztható italokról (víz, bor, gyümölcslé, tej, stb.) szól, hanem az egyéb folyadékokról is, mint például az olaj. Noha szobahőmérsékleten a vaj is szilárd, de tűz által ez is a libációhoz tartozik, ahogy ezt például az indiai ghivel is teszik. A ghi nem egészen vaj, de annak származéka, melyet a vaj felforralása után készítenek.

A görögöknél rengeteg példa van a libáció fajtáira. Többségében vízzel kevert bort használtak, de tiszta bor, tej, méz, olaj és víz is lehetett az áldozat.

Az egyik formája a szpondé, mely a bor kancsóból egy tálba való rituális öntését jelenti. A boros kancsóból (oinochoé) egy sekély tálba (phiale) öntötték a bort, majd az ünneplők megitták. A libáció imával is társult, s míg imádkoztak, a karjukat felemelték, vagy a jobb kezüket előre tartották, hogy fogják a tálat.

Gyakran pedig az állatáldozat kísérője volt, mikor is az áldozatra vagy annak tüzébe öntötték a folyadékot. A földre öntött ital a görögöknél a halottaknak, földisteneknek vagy a holtak isteneinek szólt.

Japánban az italt, melyet felajánlanak, Mikinek nevezik. Általában szakéval történik a templomoknál, de az otthoni szentélyeknél is megtörténik, de vízzel helyettesítve.

A szibériai sámánizmusban rengeteg féle különbség van területtől függően. Az Altaj hegységben a sámán új dobja is egy libáción keresztül megy át. Sört öntenek a dob bőrére és fájára, ezzel az anyagok életre kelnek.

A mai formái általánosak. Sok pogány a saját ételét osztja meg az istenekkel. Az ételáldozatot magad is elfogyaszthatod, az itallal is ugyanez történik. Az ételt függően összetételétől akár kint is hagyhatod az állatoknak, de önmagában is akár az isteneknek.

Véráldozatok

A véráldozatok tulajdonképpen szorosan kapcsolódnak az ember- és állatáldozatokhoz is, hisz sokszor annak a vére az, ami a lényeg, nem maga a megölt állat. Holott a vér önmagában is szerepet kap, mint gyakorta a saját vérünk feláldozása, tehát halál nélküli vérként. Természetesen a saját vérünk (akár menstruációs vér is) áldozása a legelterjedtebb, hisz nagyon kis mennyiségnél többet nem is áldozunk, de a már megvehető állati vért is feláldozhatjuk. Ahogy az állatáldozatoknál megemlítettem, ilyen esetekben lehet használni a hentesnél kapható csirke-, disznóvért. Egyes kultúrákban/területeken nyilván más vért is használnak, próbáld áttekinteni a te helyeden lévőket. Magyar honban általában a csirke és a disznó az, ami kapható.

Egy új gyakorlat szerint pedig akár a vért, amit felajánlasz, véradás keretében is továbbadhatod.

Történelmileg nem is igazán tekinteném át, hisz ténylegesen az állat és emberáldozatoknál már láthatod a véráldozati kapcsolatot.

Egyéb áldozatok

Természetesen rengeteg dolgot áldozhatunk az isteneknek, ilyenek ezek a tárgyak, növények, energiánk, vagy valami megfoghatatlan, illetve kevésbé kategorizálható feladása is.

Felajánlhatunk energiát, ezt akár napi szinten az oltárnál/szentélynél. Fogd a kezedet, s formázz belőle egy tálat. Hunyd le a szemed, s vizualizáld, ahogy az energia a testedből a tenyeredbe áramlik, s általa a tálba. Ha úgy érzed elegendő energia gyűlt össze, engedd szabadon az istennek vagy lénynek ajánlva.

Ha tárgyat áldozol, akkor hagyhatod az oltáron/szentélyen is. De akár eláshatod, elégetheted, vagy valamilyen formában elpusztíthatod. Ajánlott mégis inkább megtartani, de a szabadban is kirakhatod, ha olyan tárgyról van szó.

Felajánlhatsz akár az istenségnek akár helyeket, hogy valamiért cserébe vagy csak úgy a szobád sarkában kialakítasz neki helyet. Vagy akár készítesz neki egy részt a kertben. Számtalan formában és fajtában megteheted, csak a fantáziád szabhat határt.

Feladhatsz rossz szokást is az életedben, illetve érzelmeket is. Lemondhatsz dolgokról az isten vagy lény jó szándékáért.

Füstölőt is égethetsz áldozatként.

Az áldozatok fajtái és típusai szinte végtelenek, nem is érdemes kitérni mindegyikre részletesen. Ha kérdésetek akad még a témával kapcsolatban, tekintsétek át a további cikkeket, vagy kérdezzetek az e-mailcímemen (Kapcsolatok menüpontban megtaláljátok). Mindössze a fantáziátok és szándékotok szabhat határt annak, hogy mit áldoztok.

Minden áldozathoz köthető egy jelkép is. Tehát almával bölcsességet kértek, vagy ajánlotok fel, rózsával szerelmet, de mindez persze ösvényetektől függően, illetve érdemes áttekinteni az általános megfeleléseket.




Források:
Jacob Grimm, Teutonic Mythology: I, New York: Dover, 1966.
M. Y. Nabofa: Blood Symbolism in African Religion, Cambridge University Press, 1985.
Biblia
Epiktétosz kézikönyvecskéje, vagyis A sztoikus bölcs breviáriuma
Commentarii de bello Gallico / Feljegyzések a gall háborúról - Julius Caesar
http://www.romaikor.hu
Suetonius - Császárok élete
Nigel Davies: Human Sacrifice: In History and Today. Dorset Press,1981.
David Carrasco: City of Sacrifice: The Aztec Empire and the Role of Violence in Civilization, Moughton Mifflin, 2000,
Valerio Valeri: Kingship and Sacrifice: Ritual and Society in Ancient Hawaii, 1985, University of Chicago Press.
Ronald Hutton: The Pagan Religions of the Ancient British Isles: Their Nature and Legacy, 1991.
Hoppál Mihály: Sámánok Eurázsiában. Budapest: Akadémiai Kiadó, 2005.
Madhulika Sharma: Fire Worship in Ancient India. Jaipur Publication Scheme, 2002.
Manuel Aguilar-Moreno: Handbook to Life in the Aztec World. Oxford University Press, 2007.
Thomas Athol Joyce: Mexican archaeology: an introduction to the archaeology of the Mexican and Mayan civilizations of pre-Spanish America. 1920.