Áldozatok és felajánlások I. rész

Az áldozatok első részében az alapvető fogalmakkal ismerkedünk meg, s hogy ezeket hogyan, mikor és hol teheted meg. Az áldozat étel, ital, tárgyak, állatok (és akár számos más dolog is szóba jöhet) felajánlása. A felajánlásokat többnyire szertartások, rítusok vezetik elő, mely lehet egy ima, kérés, de lehet komplett ceremónia. Célja több is lehet. Kérés, kívánság miatt, de lehet tisztelgés az istenek előtt. 

Mindenképpen a kapcsolatkeresés egy formája. A felajánlás megelőzhetett egy eseményt (háború, harcok, születés, stb.), lehet és lehetett időpontra, időjáráshoz, holdjáráshoz igazítani. Bár a közhiedelem szerint az istenek kegyét minél nagyobb áldozat nyeri el, illetve kizárólag a jóindulatáért áldozunk, ám ez nem igaz. Kisebb áldozatok is ugyanúgy számítanak, mert legfőbb szempont a felajánlóban lezajló érzés, szándék. 

Az áldozatok maguk is bírhatnak mágikus tulajdonságokkal, így igazíthatjuk kéréseinkhez a feláldozott ételt, italt, növényt, stb., illetve megjelenhet az istenség által uralt terület, szimbólum, hozzákötött növények, állatok is. Ha az áldozatnak olyan formáját választod (lent tárgyalom a típusokat), akkor lehet hagyni az oltáron is, de ha kialakítottál szentélyt, akkor mindenképpen tedd oda.

Továbbra is elmondom, hogy nem életbevágó szentélyt kialakítani. Sokan nem olyan szerencsések környezetükkel illetve szabad hely mennyiségével. Ha az áldozat kapcsolódik a varázslatodhoz, ceremóniádhoz, illetve a típusa is megengedi, akkor hagyhatod az oltárodon is.

Típusai

Állatáldozatok

Az állat felajánlása már nagyon régi szokás. A sumerok, héberek, görögök, rómaiak, germánok, kelták, maják, aztékok, egyiptomiak mind megtették. Tekintsük tehát át a történelmet egy kicsit.

Bár minden bizonnyal előbb kezdődött, de állatot még a monoteizmus ágaiban is áldoztak. A zsidó vallásban számos rítus mellett például a Kapparot rítusa is állatáldozatok egyike. A Yom Kippur előestéjén egy kakast vagy csirkét áldoznak ceremónia kíséretében. A szamaritánusok, akik történelmileg is kötődnek a zsidókhoz, szintén áldoztak.

A kereszténységben, az Új Testamentum szerint Jézus szülei két galambot áldoztak fel.

Elmentek tehát Jeruzsálembe, hogy az Örökkévaló Törvénye szerint egy pár gerlicét vagy galambfiókát áldozzanak a Templomban.

Lukács 2:24

De Jézus halálakor Pál is letette a nazireusok fogadalmát, hogy az Úrnak szentelje magát, mely több napos rítus volt.

A nyolcadik napon pedig vigyen két gerlét vagy két galambfiat a papnak a megnyilatkozás sátorának bejáratához.

A pap áldozza fel az egyiket engesztelő, a másikat égőáldozatul, hogy megtisztuljon attól a bűntől, amelybe a holttest miatt esett; ugyanazon a napon a fejét újra fölszenteltnek kell nyilvánítani.

Fogadalma idejének minden napját ajánlja föl újra az Úrnak, s jóvátételi áldozatul mutasson be egy egyesztendős bárányt. A korábbi napok azonban nem számítanak, mert fogadalma tisztátalanná vált.

Számok könyve 6: 10-12

Az iszlámban bárány, kecske, tehén vagy éppen teve áldozatok is voltak/vannak. Természetesen nem minden ága tartja, ahogy ez minden vallásnál előfordul.

Az afrikai vallások, s az onnan eredő ágak is meglehetősen gyakran áldoznak állatot. A legtöbbet hallott állat a tyúk és a kakas, de kecskék is helyet kapnak a rítusokban. Nehéz is lenne minden afrikai vallást felsorolni, s minden állatot, de vallásonként és területenként változnak a szokások. A legtöbb szentély elfogad birkát, kecskét, szarvasmarhát, szamarat, macskát, kutyát, galambot, néhány még kacsát és teknőst is. Az afrikai vallások többségében az állatvér az életerőt, az achét tartalmazza, s e szerint is használják. 

A görögöknél sem volt ritka akár a több állat feláldozása egyszerre. A hekatomb (ἑκατόμβη) kifejezés is arra utal, hogy az isteneknek 100 szarvasmarhát áldoztak (hekaton = száz). A hekatombot Apollónak, Athénénak, Hérának áldozták.

Megmosakodtak mind, szennyük tengerbe vetették:

és áldoztak Apollónnak gyönyörű hekatombát,

ökröket és kecskéket a meddő víz közelében:

áldozatillat szállt, égig kanyarogva a füsttel.

…

És miután könyörögtek, hintvén árpadarát is,

hátrafeszítve nyakát elvágták áldozatuknak,

megnyúzták, combját szétszelték, hájba takarták,

kétrét hajtva előbb és nyershúst rakva fölébe.

Fán pörkölte az agg, rőt bort loccsantva a lángra,

körben ötágú villákat tartottak az ifjak.

És hogy elégtek a combok; a belsőrészt meg is ették,

fölszelték maradékait, és fölhúzva a nyársra,

mesterien kisütötték mind, majd újra lehúzták.

És, hogy a munkát szűntették, s kész volt lakomájuk,

lelkük nem maradott híjával a dús lakomának.

Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,

minden borkeverőt peremig töltöttek az ifjak,

s osztották az italt, áldozva előbb a pohárból.

És az egész napon át kérlelte dalokkal az istent,

fennen zengte a szép paiánt az akháj fiatalság,

zengte a Messzehatót: s ő ezt hallgatta örömmel.

Homérosz: Iliász (Devecseri Gábor fordítása)

Létezik egy kifejezés, melyet számos görög-római istenségnél meg találsz, az epitheton ornans. Ez nagyjából annyit tesz, hogy „díszítő jelző”. Például „istenfélő Aeneas”, „rózsásujjú Hajnal”.

Az oltáron ekkor gabona foglalt helyet, s odavezették az ökröt. Mikor az állat el kezdett enni, fejszével levágták azt. Laphria is egy régi görög ünnep volt, ahol Patraszban Artemisz tiszteletére tartottak. Egyik napján élő állatot áldoztak, ehető madarakat, vaddisznót, szarvast, medvét, farkast, de akár gyümölcsöket is. A ceremónia tűzáldozattal volt összekötve, vagyis tűzzel ölték meg az állatokat. Érdemes megemlíteni Müiagroszt, vagy Müakoriszt („Ő, aki elkergeti a legyeket”). Istenként tekintettek rá, de néhol egyszerűbb hősként is megjelenik. A legyek betegségeket okoztak, s Müiagrosz elűzte őket, ha a számára felajánlott áldozatot elfogadta, a legyek azonnal megdöglöttek. 

A későbbi keresztény irodalom Be(e)lzebubbal is összeköti, mint a „Legyek ura”. A rómaiaknál a Criobolium egy rituális áldozat, melyen kost ölnek le Attis és hitvese, Kübelé tiszteletére. Ismeretes egy eszköz is a rómaiaknál, a Secéspita, egy hosszú vas áldozati kés. Róma papjai és papnői, szüzek és pontifexek használták. Suetonius is megemlíti a Császárok Élete c. munkájában, Tiberius császár életénél:

Egyszer, mikor a többi pappal együtt Libo is az áldozati szertartásnál sürgölődött, az acélpengéjű áldozókés helyett bádogkést csempésztetett a kezébe; magánkihallgatáson is csak fia, Drusus jelenlétében fogadta, és beszélgetésük egész tartama alatt fel és alá sétálva, jobbját fogta, mintha járkálás közben rátámaszkodnék.

A rómaiaknál egyik legszentebb hagyomány a suovetaurilia vagy suovitaurilia, mely egy disznó (sus), birka (ovis) és egy bika (taurus) feláldozását jelentette Mars isten tiszteletére, hogy megáldja és tisztítsa meg a földet.

Plinius mesél a gallokról, s a fehérbe öltözött druidákról, akik megmászták a tölgyet, hogy levágják a fagyöngyöt róla, majd két fehér bikát áldoztak fel a fa alatt. Ezután a fagyöngyöt terméketlenség gyógyítására használták, illetve úgy hitték minden mérget gyógyít.

A húst felajánlhatod egy rítus keretében, majd az istenség tiszteletére tartott lakomán el is fogyaszthatod, illetve, ha olyan helyen laksz (vagy ki tudsz menni) az erdei állatoknak is kiteheted (ez esetben figyelj jobban a hozzávalókra, nem mindegy mivel eteted őket, kérdezz rá a helyi erdésznél). Ha van háziállatod, mely húst is fogyaszthat, neki is adhatod a húst. 

Bár ez nem teljesen állatáldozat, inkább az ételáldozat kategóriába tartozik, de mégis helyesebb. Lehet vitatkozni, hogy mennyire humánusan vágják le az állatokat a hentesek, a húsfeldolgozók, de nem ez a téma. Mindenképpen humánusabb, minthogy te nekiállj konyhakéssel elmetszeni a nyakát. Ne az tartson vissza, hogy visszahat rád, szimplán: ezt a határt lehetőleg ne lépd át. Bár a véráldozatokat másik pontban tárgyalom, itt megemlítem, hogy a hentesnél, főleg kisebb vállalkozásoknál, lehet kapni csirkevért. Ezt nagymamáink (illetve talán még anyáink is) előszeretettel sütötték meg. Áldozati célra ezt is lehet használni, bár környezetedre való tekintettel, nem feltétlenül ajánlom, vagy jól lezárva tartsd a hűtőben. 

Emberáldozatok

A rituális gyilkosság szintúgy rengeteg népnél előfordult. Az áldozatok általában az elfogott ellenség, bűnözők, de akár kiválasztott szüzek, gyermekek, férfiak és nők voltak. Az emberáldozatokhoz közel esik a kannibalizmus és a fejvadászat (a megölt ellenség fejének megőrzése) is, hisz mindkettőnek vannak rituális kötődései.

Az emberáldozatokat a tűzön át az egyszerűbb leszúrásig számtalan módon végrehajtották. A Wicker man, vagyis egy hatalmas vesszőből font embert állítólag a druidák is használtak, hogy elégessék benne az embereket. Noha ahogy lentebb is megemlítem, a görög-római források a keltákról gyakran ellenérzettől terhesek, nem a tudományos, tárgyilagos megfigyeléstől.

Mások óriási méretű bábukat készítenek rőzsefonadékból, a belsejét telezsúfolják élő emberekkel, utána az egész alkotmányt meggyújtják, s a benne levők a lobogó lángok martalékává válnak. Azt tartják, kedvesebb isteneik előtt, ha bűnöst, tolvajláson, rabláson vagy egyéb gaztetten rajtakapott embert áldoznak fel nekik: ha azonban ilyen nem akad, attól sem riadnak vissza, hogy ártatlanokat áldozzanak fel.

Julius Caesar: Feljegyzések a gall háborúról

A modernebb változata a vesszőembernek természetesen már nem „tartalmaz” embert. De ünnepeken gyakran meggyújtják.

Jeruzsálemben, a Hinnom völgyében voltak olyan követők is, akik Moloch és Baal számára gyermekeket égettek el élve. A Héber Biblia meg is említ egy helyet, melyet Tophetnek (sütő hely) hívtak a kánaániták.

Még a távoli keleten is megjelent a legenda, hogy a Nagy Fal építésekor számos embert befalaztak. Az ősi Japánban legendák beszélnek a hitobashira-ról (emberi talpazat), amikor is szüzeket temettek el élve az építkezés közelében, hogy megvédjék az épületet katasztrófáktól vagy ellenséges támadásoktól. A kínaiak is áldoztak embereket, fiatal férfiakat és nőket folyóisteneknek, szolgákat temettek el birtokosukkal.

Tibetben is megjelenik az emberáldozat, de még a kannibalizmus is. Egy angol utazónak el is mondták, hogy még babákat is áldoztak. Charles Alfred Bell iratai szerint egy körülbelül nyolcéves fiú és lány gyermek maradványait találták Bhután-Tibet határán, láthatólag rituálisan meggyilkolva. Robert Ekvall pedig az 1950-es években megírta, hogy a Himalája elzárt területein néhány eset fennmaradt. Ámbár mindezek ellenére, Tibetben rendkívül ritka ez a jelenség.

A tenochtitlan-i nagy piramis újraszenteléskor (1487) pedig az aztékok szerint körülbelül 80400 embert áldoztak fel négy nap alatt. Ross Hassig , az Azték Háború c. könyv szerzője szerint ez a szám 10 ezer és 80 ezer közé tehető, de sokan kételkednek benne, hisz ez igen nagyszám.

Az emberáldozatot természetesen a háború megnyeréséért is tarthatták, ahogy a homéroszi legendában, az Iphigeneiat (vagy Iphigénia) apja, Agamemnon feláldozza a megsértett Artemisznak, hogy megnyerjék a trójai háborút.

Néhány túlvilági hiedelem szerint, az elhunyt nyer abból a túlvilágon, ha feláldoznak valakit a temetésén. Mongolok, szkíták, korai egyiptomiak, mezoamerikai törzsfők akár az egész családjukat, szolgáikat és szeretőiket is „magukkal vitték” a túlvilágra.

Az ókori Rómában a szenátus i.e. 97-ben betiltotta az emberáldozatokat, noha addigra már annyira ritka volt, hogy ez inkább egy jelképes cselekedet volt.

A keltáknál volt az egyik legjelentősebb „virágzása” az emberáldozatoknak a római források szerint. Különböző istenek, különböző áldozatokat kívántak. Esus számára felakasztották, Taranis számára megégették, Teutates számára pedig vízbe fojtották. Néhányuk beleegyezett a halálukba. Ámbár a mostani kutatások kevés bizonyítékot adnak az emberi áldozatokra, s ezen állítás inkább a görögök és rómaiak „barbárok” elleni ellenszenvüket mutatta. Például Caesar által leírt gyakorlatokra nincs is bizonyíték. Az emberáldozatok története egyetlen forrásból, Poseidoniustól ered.

A germán népeknél nem volt túl gyakori az emberáldozat, inkább kivételes esetekben folyamodtak hozzá. Ilyen volt a háború, éhezés, terménygondok, béke és bőség fenntartása. A későbbi skandináv gyakorlatban az emberáldozatok már inkább központosultak, s egy nagyobb áldozat keretében történtek. Bremeni Ádám (Adamus Bremensis, német középkori krónikás) szerint 9 évente.

A kauwa, a számkivetett vagy szolga osztály volt az, akiket általában feláldoztak. Valószínűleg háborús foglyok vagy azok leszármazottai voltak. Ám nem ők voltak ez egyetlen áldozatok. Törvényszegők, vesztes politikai ellenfelek is voltak köztük. A leghíresebb áldozatok a maja és azték áldozatok voltak. A maják gyakran természetes kútszerű képződményekbe, cenoteba dobták az áldozataikat, mert úgy hitték átjárók az alvilágba, s az áldozat elnyeri a vízisten Chaac kegyeit. Egyik leghíresebb példa erre a Chichén Itzá területén található cenote, ahol 42 maradványt találtak, fele húsz év alatti. 

A cenote áldozatok csak később váltak népszerűvé a maják körében, addig inkább az oltáraknál végezték az áldozatokat. Az aztékoknál az emberáldozatok a világvége megelőzését is jelentették. Többségét Huitzilopochtili háború, Nap és áldozati istennek ajánlották fel, hogy visszakapja az elveszített vért, aki naponta vívta harcait.

Az észak-amerikai őslakók, köznapi nevükön az indiánoknál is megjelent az áldozat, de náluk is inkább temetési áldozat formájában, holott fogolyáldozatokról is beszélhetünk. Az irokézek pedig néha egy szüzet küldtek a „Nagy szellemhez”. A pawnik a Hajnal csillag ceremónia keretében áldoztak fel egy fiatal lányt. Noha a ceremónia megmaradt, az áldozat a 19. század után elmaradt.

Az inkák nagyobb ünnepségeken vagy királyi temetéseken áldoztak inkább. Számos maradvány, múmia is előkerült a régiókból. Rendkívül sok gyermek és fiatal áldozat is volt.

Nyugat-Afrikában elterjedt volt az emberáldozat még a 19. században is. Főleg királyok és királynők halála után áldoztak, s ugyancsak a szolgák húzták a rövidebbet. Ghána és Nigéria mai területén volt a leggyakoribb. Mikor egy uralkodó meghalt, százak, ha nem ezrek haltak vele. 1727-ben azt írják, hogy nagyjából 4 ezer ember halt meg. Dahomey-ben (egykori királyság Nyugat-Afrikában, ma Benin területén van) éves rendezvény is volt, melyen 500 foglyot áldoztak fel. Nyugat-Afrika északibb területein az emberáldozat egyre ritkábbá vált, ahogy az iszlám terjeszkedni kezdett. Később az országokból kis is tiltották, noha a britek még sokáig küzdöttek titkos társaságokkal, mint pl. az Egboval, akik 1850-ig folytatták az áldozatokat. Az Egbo (vagy Ekpe) nagy és erős szervezet volt a mai délkelet Nigéria részén. A leopárd emberek (szintúgy titkos társaság) folytatta egészen az 1950-es évekig, de ők már a kannibalizmusig is elmentek. Úgy hitték, hogy a rituális kannibalizmus erősíti a tagokat és az egész törzset. Tanganyikában (volt köztársaság), az oroszlán emberek körülbelül 200 gyilkosságot követtek el egy három hónapos periódus alatt.

Manapság is előfordulnak emberáldozatok, főleg afrikai illetve óceániai térségekben, de nem jellemző a modernebb gyakorlatokban. Nem csak erkölcsileg kérdéses, de törvény is bünteti.

Mellettük az ősök előtt is tisztelegnek, s számukra is külön felajánlásokat tesznek. A legnagyobb áldozati időszak a kínai újév idején szokott történni. Az ételnek saját szimbolizmusa is van, természetesen hosszú lenne a lista, de például az alma a bölcsességet és békét jelképezi; kacsa a termékenységet; hagyma az értelmet; narancsa a bőséget és jó szerencsét, sertéshús az erőt, bőséget, bő áldást.

A Santeríában, az Orisha követői állatáldozatokat használnak, de később ezeket megsütik és megeszik. Ez a gesztus egyenlő azzal, hogy megosztod az Orishával, akik egyedül a vérét fogyasztják el, míg a követők a húst. A halál és gyógyító áldozatok esetében nem eszik meg az állatot, mivel az a halált vagy a betegséget hordozza.

Az italáldozatok többsége a szokásos elfogyasztáson túl, az ital földre öntése. Ezt nevezzük libációnak. A libáció nem csak a ténylegesen fogyasztható italokról (víz, bor, gyümölcslé, tej, stb.) szól, hanem az egyéb folyadékokról is, mint például az olaj. Noha szobahőmérsékleten a vaj is szilárd, de tűz által ez is a libációhoz tartozik, ahogy ezt például az indiai ghivel is teszik. A ghi nem egészen vaj, de annak származéka, melyet a vaj felforralása után készítenek.

A görögöknél rengeteg példa van a libáció fajtáira. Többségében vízzel kevert bort használtak, de tiszta bor, tej, méz, olaj és víz is lehetett az áldozat.