Legfeltűnőbb külső bélyegeik a rövid fülek, s már tövétől kezdve hosszú szőrrel borított farok. További jellemző sajátságaik, amelyekről egyébként föntebb a szamárral s az öszvérrel kapcsolatban is szólnunk kellett, hogy mind a négy végtagjukon van egy-egy szarugesztenyéjük, s hogy 6 ágyékcsigolyájuk van.

Az utóbb fölsorolt két sajátság azonban minden valószínűség szerint kivételeket is ismer. Mondják például, hogy az afrikai lófajták ágyékcsigolyáinak száma állítólag csak 5, s csánkjuk táján a szarugesztenyéknek csak nyomai – sőt esetleg még ezek sem – láthatók. Ha a lovat rászoktatják, az ismert zöld- és száraztakarmányon kívül a hústáplálékot is szívesen megeszi, s e mellett is egészen jól érzi magát. Az északi országokban például hallal is takarmányozzák őket.

Metz ostroma (1870) idején sok lovat úgy mentettek meg az éhhaláltól, hogy végül csupán hússal etették: s a 2–3 kg-nyi nyers hús, ami napi járandóságuk volt, igen jó egészségben és kitűnő állapotban tartotta fönn őket. A beduinok árpát és tevetejet adnak lovaiknak, s ezen kívül gyakran még sáskákat is, s ezekről – Vincenti szerint – azt tartják, hogy lovaik számára valóságos manna-eleség.

A ló sokkal jobban tenyészik száraz, mint nedves, mocsaras vidéken, jóllehet általában silányabb fűneműekkel táplálkozik, mint a többi tűevő háziállatok. A ló közismert hangja a nyerítés, ezzel azonban csak neki kellemes izgalmát nyilvánítja; így ha ló társával találkozik, vagy gazdája, esetleg ápolója lép az istállóba, s tőle abrakot vár, s egyéb ezekhez hasonló alkalmakkor. Ezzel szemben kellemetlen érzésüket – pl. a csiklandós lovak – a disznóéhoz hasonló visítással fejezik ki. Fájdalmának a ló ritkán ad hangot, ilyenhez legföljebb csöndes nyögést hallat.

A ló párzási ideje március és június hónapok közé esik. Három esztendős kancák már ivarérettek. A mént 4-ik éve előtt nem szívesen engedik párosodni; de hetedik életévétől kezdve egy mén 50–100 kanca számára elegendő. A vemhesség ideje átlagban 336–337 nap, vagyis néhány nappal több, mint 11 hónap. De rendkívül tág határok közt ingadozik, mert 307 naptól 412-ig terjedhet. A csikó látó szemmel és szőrrel borított testtel jő a világra, s megszületése után néhány pillanattal már állni és járni tud. Mintegy 5 hónapig engedik szopni, csetleni-botlani, játszadozni, – s akkor elválasztják. Első évében gyapjas a szőre, rövid, göndör és fölálló a sörénye, farka szőre olyan, mint a sörényéé. Már a második évben fényesebb a szőre, sörénye és farka pedig hosszabb és simább.

A ló rövid ideig vedlik, mégpedig leginkább tavasszal. A hosszabb téli szőr ebben az időben oly gyorsan hull ki, hogy egy hónapon belül már jórészt el is tűnik. A szőrszálak pótlása folyamatosan történik; szeptember elején, illetőleg októberben ismét észrevehetően hosszabb szőrök nőnek. A sörény és farok hosszú szálai látszólag változatlanok; a valóságban azonban a kihullott szálak egyenként pótlódnak.

A ló szőrének színezetében éppúgy megtaláljuk a vad színtől való eltérések egész sorozatát, mint a többi háziállat esetében; s ezek a színváltozatok az ember védelme alatt fönn is maradnak. A lovak színének minden nép nyelvében sajátos, többé-kevésbé általánosan elterjedt elnevezései vannak. Minden gyermek tudja, hogy a fehér színű lovat a magyar ember szürkének mondja. Talán azért, mert a fehér csak nagy ritkán valóban tiszta fehér színű, s még ritkább esetben fehér bőrű és fehéren született. A szürkének leggyakrabban színezett a bőre, s a szőre is vegyes; így például az almásszürkén sötét szőrök almanagyságú kerekded fehér foltokat vesznek körül. Ez azonban az úgynevezett változó szőrű szürke: ilyen lovak ugyanis sötét színű szőrrel, rendszerint egészen feketén jönnek a világra, s koruk előrehaladásával mindinkább fehérednek. Ezzel szemben a vörösbarna szőrrel kevert fehér, magyarul „vércsederes” születésétől kezdve állandó színű; ilyen a „vasderes” is. Ha a sötét és fehér szőrök keveredése olyan képet nyújt, mintha az állatot legyek lepnék be sűrűn, „legyesszürké”-nek mondjuk. Nagyobb fekete foltok esetén „hermelin”- vagy tigris-szürké”-ről beszélünk. Ha a sötét szín a túlnyomó, rendesen „deres”-nek mondjuk: a „vércse”- és „vasderesen” kívül lehet tehát „almásderes” is. Igen ritkának mondhat a „daruszőrű”, amelynek fekete alapszínében csak nagyon gyéren vannak fehér szálak elhintve. A homlokon előforduló kisebb, kerekded fehér jegyet „csillag”-nak, a nagyobbat és hosszabban elnyúlót „hóká”-nak, az egészen a felsőajakig leérőt pedig „lámpás”-nak nevezzük. A sötét színű ló egyik-másik végtagjának, – néha mind a négynek – vége teljesen fehér színű: ez a „kesely”-láb. Ezt nem szeretik, mert rendesen sárga patával jár, amely puhább, mint a palaszürke. Egyébként pedig, különösen külföldi ló-fajtákon, elég gyakori az egész test fehér tarkázottsága is.

A lovak legnagyobb része „pej”, vagyis sajátos barna színű. Ez mindenesetre közelebb esik az ázsiai vadló színéhez; a ugyanezt a színt kell az európai ős vadlóra nézve is föltételeznünk. A pejnek különben rendkívül sok árnyalata van, ezek közül a következők az ismertebbek: világos-, arany-, piros-, almás-, barna-, gesztenye-, meggy-, kék-, sötét pej, s a szattyánbarna.

Ha a barna szín világos árnyalatot ölt, a lovat „fakó”-nak nevezzük. A hortobágyi csikós megkülönbözteti a zsufa- és fátyolfakót, a hamvasfakótól. Ez a legutóbbi szín körülbelül a tarpán színének felel meg, annál is inkább, mert még a szijalt hát is látható rajta. Mind a fakó, mind pedig a pejló sörénye és farka fekete. Ha ezek a hosszú szőrök világosabb színűek, sárga lóról beszélünk. A Hortobágyon rendszerint csak az aranysárgát és a szögsárgát különböztetik meg. Ez utóbbinak rendesen „csóka szeme” van. Az egész feketeszínű lovat, amely aránylag nem is nagyon gyakori, bársonyfeketének nevezik.

A ló 40, sőt több évet is megérhet, de rendszerint olyan rossz bánásmódban részesül, hogy már 20 éves korában aggnak kell őt minősítenünk. Általában föl kell tennünk, hogy 30-ik életévét ritkán éri meg. Azt a hátaslovat, amelyet Lacy osztrák tábornok a török háborúban lovagolt, a császár parancsára gondosan ápolták, s ilyenformán állítólag elérte 46-ik életévét.

Totemállat

A lovat sok elemhez társítják, levegőhöz, földhöz vagy akár a tűzhöz, ám azt hiszem nem az a lényeg, hogy mindent elemekkel társítsunk.

A ló számos jelentést hordoz, erőt, nemességet, erőt, szabadságot vagy éppen szépséget és könnyedséget. Az ember társa és segítője évezredek óta, s emiatt nagy tisztelet is övezi az emberek között.

A keltáknál Epona társa, görögöknél Hádészhez és Poszeidónhoz tartozik, a kínai zodiákusban a gyakorlatiasság, szeretet, kitartás, odaadás és állhatatosság jelképe. Az amerikai indiánok hírvivőként, a tudás előfutáraként tekintenek rá.

Egyes helyeken a lovak színe is jelentőséggel bír. A fekete az éjszaka, a halál és titok, míg a fehér a fény, a Nap, a születés.

A ló totemállat rámutat az erőre, ami előre visz az életben. Haladnod kell, s erőt kell gyűjtened, hogy folytasd az életedet a megfelelő úton. Kitartás és erő a ló jelentése, s hogy legyen erőd továbblépni, mind érzelmileg, mind fizikailag erősnek kell lenned.

A ló az életerő, melyet irányítanunk kell. Ám a ló arra is rámutathat, főleg ha istállóban látod, vagy bezárva, hogy valami korlátozza ezt az erőt, s fel kell szabadulnod a kötelékeid alól.

Mindenképpen jelképe a szabadságnak, az élet természetes folyamának. Ha feltűnik az életedben, lehet ez pont nincs jelen. Új utakra visz, új irányokat mutat és arra sarkall, hogy megismerd szabadságod és erőd.

A ló totemmel rendelkezők általában barátságos és kalandvágyó emberek. Ez nem azt jelenti, hogy mindenképpen kalandos életet élnek, hanem szeretnek új dolgokat megismerni.

Az életed olyan szakaszában is feltűnhet, mikor valakit el kell engedned, vagy magadat kell ösztönözni, hogy továbblépj.

Noha a ló szabad és független, mégis ménesekben él. A totem is magával hozza ezt a vágyat, hogy a családoddal vagy barátaiddal légy.

További segítsége, hogy segít a magabiztosságodban és abban, hogy nehéz terheket vigyél nehezebb időszakokban.

Széles látókört biztosít a ló, persze ha csak engeded. Megmutatja, hogy körülötted több van, mint gondolnád, ami természetesen nem biztos, hogy csak jó.

Források:
Alfred Brehm: Az állatok világa, Kossuth Könyvkiadó, 1995.