A kígyó

Kép: sxc.hu - Matjaz Ravnjak
A kígyók teste három testtájra tagolódik: fejre, törzsre és farki részre. Fejük sohasem nő nagyra, de mindig világosan felismerhető, noha élesen csak kevés fajon különül el a törzstől, rendszerint tojásdad vagy háromszögletű, felülről lefelé lapított, szájuk többnyire mélyen hasított; a fülnyílás mindig hiányzik, szemeik a szájnyílás középrésze fölött, a fej oldalsó vagy tetőrészén, többnyire az állkapocshoz közel helyezkednek el. Orrnyílásuk többnyire oldalt van s csak ritkább esetben húzódik a fej felső vagy alsó része felé.

A bőr színe és rajzolata a legtöbbször bizonyos hasonlatosságot árul el a környezethez, amelyben az illető faj tartózkodni szokott s e szerint igen sokféle lehet. A sivatagi kígyók homokszínűek, a fákon élő és zsákmányuk után nappal járó fajok gyakran zöld színűek, az édesvíziek homályos s a környezetben jól elmosódó iszapzöld ruhát viselnek, míg a tengeri kígyók általában élénkebb, sárga és kékesfekete színekben pompáznak s színük jó összhangban van az Indiai-óceán tarkabarka hullámaival. Különös kivételt képeznek a turkáló, félig meddig földalatti életet élő fajok, melyek pajzsai olykor igen élénk színűek, olykor legalább szép fémfényben pompáznak s olyanok, mint a csiszolt acél. A szín és a rajzolat csak bizonyos mértékig állandó, s ugyanazon faj egyéneinél is a legtöbbször csak az általános jellegzetesség tekinthető közös vonásként; olykor függ az állat életkorától s igen ritkán nemenként is különböző, míg a lelkiállapot soha sincs rá behatással, tehát az állat izgatott állapotában nem élénkül, s nyugalmi helyzetében nem halványul el. Egyes fajok szín dolgában erősen variálnak, mások ismét állandó színűek. A keresztes viperának pl. van vagy egy tucat neve, mivel a régebbi kutatók minden egyes változatot külön fajként tekintettek s más és más néven neveztek.

Az ősidők óta hírhedt nyelv, melyben a tudatlanok még ma is a kígyók támadóeszközét látják, nem ízlelésre, hanem kizárólag tapintásra szolgál s az állatra nézve éppen ezért nagy jelentőségű szerv. A nyelv nagyon hosszú, vékony, végén két hosszú és hegyes félre van hasítva, és elszarusodott, izmos hüvelyben van elrejtve, mely a légcső alatt helyezkedik el és röviddel annak szájadéka előtt, közel az állkapocs hegyéhez torkollik; ebbe a hüvelybe teljesen visszahúzható, de erősen ki is ölthető s rendkívüli mozgékonysága által tűnik ki. A felső állkapocsnak egy kivágása lehetővé teszi a nyelvnek csukott száj mellett való kiöltését és behúzását is; a tengeri kígyók csak nyelvüknek kettős hegyét öltik ki s ennek megfelelően ezeknek két nyelvrése is van. Tökéletesség dolgában a kígyók éles szeme sem marad a nyelv, e fontos tapintószerv mögött, noha nem olyan tökéletes, mint a többi hüllőké. Különös sajátossága, hogy látszólag mozgathatatlan, ami a kígyóknak üveges, meredt tekintetet kölcsönöz. A mozgatható szemhéjakat egy átlátszó hártya helyettesíti, amely "óraüveghez hasonlóan a kerek szemüreg rovátkolt peremébe illeszkedik bele és egy tokot alkot, mely a könnycsatornának egy tágas járata által befelé az orrüreggel közlekedik". Az említett átlátszó hártya, melyet némelyek tévesen hasonlítanak a szaruhártyához, voltaképpen nem más, mint hám, melynek legfelső rétegét az állat vedlés alkalmával a többi levedlett bőrrészekkel együtt leveti; átlátszósága tehát a vedlés után közvetlenül nagyobb, míg a vedlések közti időben fokozatosan csökken. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt sem, hogy ez a tok csukott, átlátszó szemhéjnak tekinthető, mely alatt a szem szabadon mozoghat s egyes gyíkok alsó szemhéjához hasonlítható. A nappali kígyók szembogara kerek, egyes éjjeli vagy pedig táplálékukat a földben kereső fajoké szintén, bár ezeknél a nyílás jóval kisebb, másoké ismét harántul vagy függélyesen álló hasíték; előbbi bizonyos indiai éjjel alvó falakó kígyóknak, utóbbi a legtöbb éjjel vagy pedig föld alatt vadászó kígyónak a sajátossága. A szivárványhártya többnyire élénk színekben pompázik, olykor aranyos, olykor ezüstös, máskor ismét élénkpiros, némelyiké sárgásbarna vagy barnásfekete, egyes óriáskígyókénak a felső fele sötét, az alsó pedig világos színű. A szaglószerv külsőleg az orrlyukakról ismerhető fel, melyek mindkét oldalon a szem és a felső állkapocs csúcsa között vagy oldalt, vagy fönn a száj tetején nyílnak s egyes esetekben bőrnemű billentyűkkel vagy duzzadó testekkel zárhatók el, mely utóbbiak vérrel duzzaszthatók, izmokkal pedig visszaszoríthatók. Az orrjáratok rövidek, a csontos orrkagylók, melyek nyálkahártyájában csak kevés idegág végződik, egyszerű alkotásúak. A hallószerv csak akkor tűnik elő, ha a fej két oldalán a pikkelyeket eltávolítjuk; a hallójáratok ugyanis teljesen el vannak rejtve a bőr alatt. A tulajdonképpeni dobüreg és a dobhártya is hiányzik, a csiga ellenben megvan és lényegében a madarakéhoz hasonló.

Totemállat

Talán alig van olyan állat a földön, akiről ennyi legenda keringene. A kígyó számtalan kultúrában megtalálható a majáktól kezdve a görögökig.

A kígyó jelképei közt elsőként a termékenység és az újjászületés van. Vedlenek, átalakulnak, újjászületnek, gyógyulnak. Az egyik leghíresebb szimbólum a saját farkába harapó kígyó az ouroboros, mely az örökkévalóságot, az élet megújulását és a halhatatlanságot jelképezi. Az ábrahámi vallásokban a kígyó a szexuális vágyat jelképezi.

A kígyó őrként is szolgál. Templomok és szent helyek őrzője. A csörgőkígyók és kobrák előszeretettel védik területüket, nem meglepő tehát a kapcsolat. Természetes őrzői tehát a kincseknek és szent helyeknek, s sérülés nélkül nem lehet megúszni, ha betolakodunk.

Ismert lények a nagák, az embertestű, de kígyófarokban végződő lények. A nő nemű naga egyébként nagi, vagy nagini. A Mahabharatában a nagák leírása inkább negatív. Ám néha a jó oldalon állnak. Tulajdonságaik különleges keveréke a kígyóénak és az emberének. A buddhistáknál a nagák inkább bölcsebb lények. Képesek emberi formát ölteni és képesek a mágiát használni. Egy történet szerint egy naga szerzetes szeretett volna lenni, de elmondták neki, hogy lehetetlen, ám Buddha biztosította, hogy emberként fog újjászületni és szerzetes lehet. A nagák néhányan földben, barlangokban élnek, néhányuk vízkedvelő. A maláj tradíciókban a nagák többfejű sárkányok, Thaiföldön és Jáva szigetén a naga gazdag alvilági istenség. Kambodzsában a nagák hüllőszerű faj volt, akik a Csendes-óceán nagy részét uralták királyságukkal. A naga király lánya összeházasodott Kaundinya-val és egyesülésükből születtek a kambodzsai emberek. Kambodzsában a templomoknál megtalálható a hétfejű naga is. A hét faját jelképezi a naga társadalomnak, mely összekapcsolódik a szivárvány színeivel is.

A kígyók egyértelmű okokból összekapcsolódnak a méreggel és a gyógyítással. A kígyóméreg képes gyógyítani, mérgezni, vagy kiterjeszteni a tudatosságot. A gyógyítás, gyógyszerek esetében a túlvilág és a halhatatlanság szintén megjelenik. Aszklépiosz, a gyógyítás istenének a botján is egy kígyó tekereg, mely ma az orvoslás szimbóluma. A bot neve, aszklépian, nem keverendő Hermész botjával a caduceus avagy kerykeion (kerükeión) bottal.

Az állat titkos tudást jelöl, melyet ésszel szerezhetünk meg. Akinek ez a totemállata, tehetséges gyógyító vagy azzá válhat. A totem jelöli, hogy legyél impulzívabb, de fontold meg előtte, mit cselekszel. Legyél nyugodtabb, várd ki a megfelelő pillanatot a cselekedeteidnél. Életedben legyél figyelmesebb és ravaszabb. A totem segít a megérzésekben, víziókban is.  Keresd az egyensúlyt az életedben. A körforgásra hívja fel a figyelmet, valamit, amit folytatnod kell. Anyáknál a kígyó megjelenése nagyon jó jel. Termékenység és védelem jele. Aki e totemállattal rendelkezik, tehát keresse a harmóniát, a tudást, a rejtett értékeket az életben, figyeljen jobban oda környezetére. Türelmesebb legyen. Újuljon meg.

Források:
Alfred Brehm: Az állatok világa, Kossuth Könyvkiadó, 1995.