A borz

Természetrajza 

Először is legnagyobb félreértésre hívnám fel a figyelmet. A közönséges borzot gyakran keverik össze a szkunkkal, más néven bűzös borzzal és a zorillával, ami a szkunk afrikai megfelelője. A közönséges borz nem támad azzal a híres bűzös váladékkal, ami a szkunk és zorilla sajátja. A közönséges borz külsőleg is könnyen megkülönböztethető az említett két fajtól, a közönséges borznak rövidebb farka van és csíkozása is másként alakul, mint a másik két fajtának. Itt tehát a közönséges borzról lesz szó illetve a nem bűzlő társairól. Ugyanis nemcsak közönséges, hanem japán, sertés-, kínai, amerikai, méhészborz is létezik. Borzok (Meles Briss.) Zömök, tömzsi és erős törzs, vastag nyak, hosszú fej - amelyen az arcorr mintegy ormányszerűen megnyúlt s kihegyesedő - kicsiny szem és hasonlókép kicsiny, de látható fül, csupasz talp, kezén igen erős karmok, rövid, szőrös farok, tömött, durva szőrű bunda, s mindezen kívül a végbélnyílásuk közelében, egy hasítékban elhelyezett mirigytáska jellemzik a szoros értelemben vett borzokat. A közönséges borz (Meles meles L.)

[Más nevei: vulgaris, taxus.]

A borz testhossza eléri a 75 cm hosszúságot, amelyhez még a farok 18 cm hosszúsága járul; vállmagassága körülbelül 30 cm. Az öreg hímek ősszel 20 kg-ot is nyomnak. Egész testét, sőt még a fülét is meglehetős hosszú, szálkás, csaknem sörtenemű, fényes gerezna borítja. Színe hátán feketével vegyes fehéres szürke, mert az egyes szőrök tövükön legtöbbször sárgásak, középütt feketék és a végükön szürkésfehérek; a test oldalai, valamint a farok kissé vörhenyes, a test alsó fele - a mellet és torkot is beleértve -, valamint a lábai is feketés barnák. Ilyenformán az állat felsőtest felülete világosabb, mint az alsó. Feje fehér, de orrának mindkét oldalán egy-egy fénytelen fekete sáv kezdődik, amely mindinkább szélesedve a szemen is keresztül vonul, érinti a fehér szőrű fület is és a nyakon fokozatosan elenyészik. A nőstényt kisebb termetén kívül világosabb bundája különbözteti meg a hímtől; a világosabb gereznának az a magyarázata, hogy fehéres gyapjúszőre jobban átüt. Az egészen fehér színű borz nagyon ritka, de még jóval ritkább az olyan, amelynek bundáján fehér alapon gesztenyebarna foltok láthatók.

Az újszülött borz Döbner szerint 15, farkával együtt 18 cm hosszú; szőrzete oly gyér, hogy a hasán majdnem csupasz. A gereznája szálkás, aránylag vastag sörtenemű, lesimuló, s általában fehér színű; csak a test sötétebb színű részein vegyülnek belé többé-kevésbé szürke és fekete szálak. A meglett borzon a fej két oldalán futó fekete sáv már világosan látható, de még barnás színű; éppen ilyenek a lábak és lábszárak is. Már a torok hosszában és a mellen is mutatkozik a sötétebb szín, de ott még nincsenek sötét szőrök.

A borz igen sok földrajzi fajváltozatban egész Európában honos, kivéve Szardínia szigetét és Skandinávia északi részét; épp így előfordul Ázsiában és Szíriától Georgián és Perzsián, valamint Szibérián keresztül egész a Léna folyóig.

A borz magánosan él, erős karmaival maga vájta üregben, amelyet erdős hegylejtők napos oldalán telepít, 4-8 kijárattal és szelelőnyílással ellát; belsejét a legnagyobb kényelemmel rendezi be. Lakása legnagyobb helyisége a tágas katlan; ebben a jókora tömegű mohbélésen s magán a lakóján kívül, annakidején a csemeték is kényelmesen elférnek. A folyosók legnagyobb részét azonban nem a borz használja, mert legtöbbjük csak a legnagyobb veszély esetére szánt "vészkijárat", vagy pedig a tanya szellőztetésére való. A legnagyobb rend és tisztaság uralkodik a borzlakásban, s ebben különbözik csaknem minden föld alatt élő emlős lakásától. A borz olyan erdőszéleken szereti fölütni tanyáját, amelyek nincsenek messze a mezőségtől; de sokszor teljesen fátlan lejtőkön is ellakik, a mező kellő közepén. Ezek azonban mindig nagyon csöndes, elhagyott helyek, mert a remete ilyenek kedvelője. Állatunk a szemlélődő, nyugodt életet kedveli és önállóságát a legnagyobb mértékben biztosítja. Nagy ereje könnyűvé teszi számára, hogy nagy földalatti üregeket vájjon, s mint néhány más, föld alatt élő állat, ő is néhány perc alatt teljesen be tudja magát ásni. Erre a célra kitűnő hasznát veszi hatalmas karmokkal fölfegyverzett kezeinek. A kiásott föld csakhamar akadályozza további munkájában, ekkor azonban lábaival segít magán, mert ezek segítségével a törmeléket erős lökésekkel hányja messzire maga mögé. Ha a vájás már jobban előrehaladt, akkor hátsó felével nekirugaszkodva tolja kifelé a fölgyűlt törmeléket, s ezen a módon minden kiásott anyagot így kitakarít.

Minden állat közt, amely félig földalatti életmódot folytat, vagy legalább hálókamráját építi a föld alá, a borz ügyel legjobban arra, hogy lakása lehetőleg tágas legyen és egyúttal megfelelő biztonságot is nyújtson. Még inkább kedvére való a borznak, ha tanyáját sziklás altalajba vájhatja, mert ilyenkor még nagyobb biztonságban érzi magát, már pedig kényelemszerető életének ez az egyik főcélja.

A borz lakásában tölti életének legnagyobb részét, s csak akkor távozik belőle nagyobb távolságra, amikor teljesen beáll az éjszaka. Nyár derekán nagyon elhagyatott erdőségekben néha már a késő délutáni órákban is csatangol.

Sajátságos az a mód, amellyel a borz lakásából előjön és amint abba visszabújik. Amint Müller Adolf írja, a borz egészen másként viselkedik, mint a róka, amely gyorsan ugrik ki a lyukból, s csak aztán szimatol; a mi állatunk viszont a nekikászálódás tompa neszével adja tudtul jövetelét: a port rázza le bundájáról. Ezután rendkívül óvatosan először csak a fél fejét dugja ki a járatból; egy pillanatig szimatol, s hirtelen visszahúzódik. Ez gyakran többször is ismétlődik, míg a titokzatos barlanglakó egészen kimerészkedik odvából, majd egy pillanatig szemmel és füllel kémlelődik, s aztán rendszerint kocogva, elhagyja tanyáját. Visszajövetelekor hirtelen búvik be. Őszkor, amikor nagyon kövér, hallható szuszogással és nehézkesen, különösen ha szép, csöndes az idő és semmiféle veszély nem fenyeget; de ha szeles az idő, ilyenkor is gyorsan benn terem odvában. Csak fiatal borzok járnak társasan eleség után, az öregek mindig egymagukban.

Párzás idején a borz nőstényével párosan él, de ekkor sem nagy bensőséggel. Viszont az év többi részében csak egymagában tanyázik odvában és sem párjával, s még kevésbé másokkal semmiféle barátságot nem köt. Régi, terjedelmesebb földalatti tanyán olykor a róka is hozzászegődik ugyan, de a két állat nagyon keveset törődik egymással, s míg a róka a felső, a borz az alsó katlant és folyosókat lakja. Hogy a róka koma ürülékével ilyenkor ki szokta zaklatni a tisztaságszerető borzot, nem egyéb régi vadászkoholmánynál, amelyet az újabb megfigyelők megcáfoltak.

A borz mozdulatai lassúk és lomhák; járása esetlennek, vontatottnak tűnik fel. Még leggyorsabb futása sem térnyerő; megállapították, hogy a jó gyalogló is utoléri. Az állat megjelenése valóban sajátszerű. Eleinte az ember inkább disznófélének nézi, mint ragadozónak, s némiképp már ismerni kell alakját és valóját, csak akkor könnyű hirtelen ráismernünk. Egyébként röfögő hangja is a disznóra emlékeztet.

Tavasszal és nyáron legkivált gyökerekkel, mindenféle rovarral, gilisztával, hébe-korba azonban nyúlfiakkal, madártojásokkal és madárfiókákkal is táplálkozik. A földi gilisztákat kezeinek hosszú karmaival nagyon ügyesen húzza ki rejtekükből, s ugyanezen a módon jut hozzá a szántóföldeken s egyebütt is a cserebogár és egyéb kártékony bogárság álcáihoz is. A földben lakó rovarálcák fölkutatását azonban nem úgy végzi, mint a vadászok mondják, vagyis nem váj tölcsér alakú, 3-5 cm mély és félennyi széles lyukakat, mint a földigiliszták fogdosásakor, hanem többszörösen föltúrja a földet, a megforgatja a túrást. Néhanapján egy-egy poszméh-, vagy darázsfészket is kikapar, s nagy gyönyörűséggel falja föl az álcákkal és mézzel teli lépet, nem sok ügyet vetve a felbőszült tulajdonosok szúrásaira; durva bundája, vastag bőre és az alatta levő tekintélyes szalonnaréteg tökéletesen megvédi a fullánkos had ártalmai ellen. Amint Bischofshausen tapasztalta, a csigákat, hernyókat, s más álcákat a fákról is leszedegeti.

Ősszel a borz mindenféle bogyót és erdei gyümölcsöt eszik, különösen sok hullott gyümölcsöt, valamint sárga- és karórépát is; e közben sem veti meg azonban az egereket, vakondokat s egyéb kis emlősöket, sőt még a kígyót, gyíkot és békát is fölfalja. Amint Lenz fogságban tartott borzon tapasztalta, még a keresztesviperával is elbánik. A szőlőkben néha nagy kárt okoz, mert az érett fürtökkel megrakott tőkéket minden kímélet nélkül lerángatja karmaival s az édes gyümölccsel a szó szoros értelmében hizlalja magát. A legnagyobb ritkaság, hogy valamely erdőszélen fekvő majorságból egy-egy kis rucát vagy csirkét raboljon; rendkívül gyanakvó és óvatos állat létére ugyanis csak akkor merészkedik ki, amikor biztos lehet abban, hogy nem környékezi semmi veszély. Nem ritkán a dögre is rámegy. Általában keveset eszik, és télire sem gyűjt sok készletet; ehhez arra lenne szükség, hogy valami sárgarépa föld egészen közel legyen a tanyájához és így az eleségnek valót kényelmesen behurcolhatná.

A vizet a borz nem lefetyeli kutya módjára, hanem arcorrát a vízbe dugva, alsó állkapcsával rágó mozdulatokat végez.

Ősz utója felé a borz már jól meghízott. Mert arra van gondja, hogy a telet a lehető legkényelmesebben tölthesse el, s megteszi téli álmához a legfontosabb előkészületeket. Lombot hord a lakásába és puha, meleg vackot készít magának. A tulajdonképpeni hideg beálltáig a télire begyűjtött eleséget fogyasztja. Ezután összegömbölyödik, hasra fekszik, fejét karjai közé dugva, (nem pedig, mint mondják, a lábai közé, úgyhogy az orra hegyét, mirigyzacskójába rejti) téli álomba merül. Álmát azonban, éppúgy, mint a medve is, gyakran megszakítja. Ha a hideg nem tartós, vagy enyhébb idő áll be, így különösen olvadáskor, vagy ha az éjszakák enyhébbek, fölébred, sőt olykor még ki is megy vackából, hogy vizet igyék. Hogyha a tél enyhe, már januárban, legkésőbb februárban ki-kijár gyökereket ásni, sőt, ha szerencséje van, egy-egy egérkét is meglephet és elfoghat. A böjtölés azonban nagyon megviseli, mert amikor tavasszal rendes életmódját újból megkezdi, a tekintélyes pocaknak nyoma sincs, s olyan sovány, hogy valósággal zörögnek a csontjai.

A borz párzási ideje Schäff szerint sajátságosan hosszú, mert augusztus elejétől október elejéig is eltart. A vemhesség is nagyon hosszú, mert mintegy fél esztendeig tart. A nőstény 3-5, mintegy 3 hétig - egy régi vadászregula szerint 23 napig - vak fiat hoz a világra mohával, falevelekkel, haraszttal és hosszú fűvel gondosan kipárnázott vackán. Hogy egyedül van tanyáján, tulajdonképpen önmagától érhető, mert hiszen a nőstény borz is csak olyan megcsontosodott remete, mint a hím.

Csemetéit nagy gonddal ápolja. A szoptatási idő elteltével addig hord nekik a tanyára mindenféle férget, rovart, gyökeret és kisebb emlősöket, amíg csak annyira megerősödnek, hogy meg tudják szerezni táplálékukat. A gyermekágyas anyának nagyon nehéz azt a példás tisztaságot fenntartani, amely rendes körülmények közt tanyáját jellemzi, mert a neveletlen kicsinyek természetesen még nem olyan tisztességtudók, hogy méltányolnák ezt a nagy erényt. Nagy gondot okoz ez az anyának, de tud is rajta segíteni. A katlan mellett még egy külön vermet ás és ez a csemeték illemhelye; egyúttal az az eleséghulladék is idekerül, amelyet a kicsinyek meghagynak.

Körülbelül 3-4 hét múlva a nagyon csinos kis állatok anyjuk társaságában már a lakás kijáratáig is elmerészkednek, s ki is fekszenek vele a napra sütkérezni. Ilyenkor gyermekek módjára, leginkább egymással szeretnek játszadozni. Őszig az anyjukkal maradnak, s csak akkor szakadnak el egészen otthonuktól, hogy a maguk szakállára éljenek. Leginkább a régi borzlyukakban szeretnek megtelepedni; de ha szükség van rá, maguk is hozzáfognak a vájáshoz. Az anyaborz csak ritka esetben engedi meg, hogy a fiatalok még egy katlannal bővítsék ki szülőtanyájukat, s még egy télen át megossza velük palotáját. Egy év alatt a fiatalok teljes fejlettségüket elérik ugyan, de csak másfél esztendős korukban ivarérettek; s ha egy vadász golyója életüket ki nem oltja, mindenesetre legalább 15 évig is elélnek.

Ha a borzot a kutya a szabadban lepi meg, legelőbb is a földre hasal, mintha így akarna elrejtőzni, de azután hirtelen hátára veti magát, s éppoly gyorsan, mint bátran védekezik karmaival és fogaival. A lakásába betörő tacskókat sokszor borzalmasan megszabdalja, s főként az orrukat összemarja; ha egyszer beléjük csimpaszkodott, nem egykönnyen szabadulnak tőle. Az orrára mért egyetlen csapás is megöli, míg teste többi részén a legerősebb ütéseknek is alig mutatkozik valami hatásuk. Mihelyt észreveszi, hogy rálesnek, megkettőzi óvatosságát és 2-3 napig is nyugodtan elfekszik tanyáján.

Az öregkorukban kiásott borzok egyenesen utálatos teremtések, semmiféle bánásmód vagy nevelés nem fog rajtuk, lomhák, gyanakvók, alattomosak és gonosz indulatúak. Napközben meg sem mozdulnak és csak éjjel jönnek elő; minden alkalommal vicsorgatják fogaikat és veszedelmesen meg is harapják az embert, ha vigyázatlanul közeledik hozzájuk. Egészen másként viselkednek a kölyökkorukban elfogott és gondosan nevelt borzok. Különösen ha kizárólag, vagy túlnyomóan növényi táplálékon tartják, nagyon kezesekké és ragaszkodókká válnak, sőt annyira is szoktathatók, hogy ápolójuk szavára visszamennek ketrecükbe. Ilyen borzok téli álmot sem alszanak, mert még a legkeményebb hidegben is naponta előjönnek, hogy napi eleségadagjukat elfogyasszák. A hideg ellen úgy védekeznek, hogy szénából és szalmából puha, meleg almot halmoznak föl búvóhelyük belsejében és ennek bejáratát a külső hideg növekedése vagy csökkenése szerint tágítják vagy szűkítik. Gondos megfigyelők az időváltozás oly finom érzékét tapasztalták a borzokon, hogy ezeket az időjósok közé sorozni hajlandók.

Méhészborzok (Mellivora Storr.)

[Régi nevük: Ratelus.]

A méhész borzok Afrikát és Elő-Indiát lakják, és Elő-Ázsia keleti és közép területéig terjednek el. Széles hátú, rövid arcorrú és rövid farkú teremtések, amelyeket főként fogazatuk jellemez, amely csupán 32 fogból áll. Mégpedig meg vannak ugyan a rendes számú metsző- és szemfogaik, de csak 3 előzápfoguk és 1 zápfoguk van minden felső és 2 elő- és 2 igazi zápfoguk az alsó állkapocsban. A törzs még a mi borzunkénál is esetlenebb, úgy tűnik fel, mintha felülről le lenne lapítva. A hátuk széles és lapos, az arcorr rövid, a kis fülkagylók alig látszanak ki a gereznából, szemeik kicsinyek és mélyen fekvők, végtagjaik rövidek, erősek és csupasz talpúak; kézujjaik rendkívül erős karmokkal vannak fölfegyverezve.

Az amerikai borz (Taxidea taxus Schreb.)

[Más neve: americana.]

Nemének egyik legnevezetesebb képviselője az amerikai borz, amely Észak-Amerikát az 58 szélességi foktól dél felé egész Mexikóig lakja. Gereznája rendkívül puha. Testszíne a felső oldalon világosfeketével és fehérrel vegyes-szürke vagy szürkésbarna. Legsötétebb a fejtető. Középen fehér hátsáv fut végig rajta; ennek hossza is, szélessége is nagyon különféle, néha az egész hát hosszában is végigvonul. A fej oldalvást a szemek alatt, úgyszintén az áll alatt fehér, a szemek előtt egy-egy fekete folttal tarkázva. A test alsó része egyszínű fehér, lábai feketék.

Kínai borzok (Helictis Gray)

Ezek az előbbieknél is kisebb állatok, farkuk azonban hosszabb. Arcorruk hegye csupasz, hússzínű, egyetlen orrgödrük van; felső ajkuk hosszabbra nyúlik az alsónál. Életmódjukról még alig tudunk többet, mint azt, hogy félig-meddig kúszó életmódot folytatnak. Délkelet-Ázsiában 3-4 különböző fajuk él.

Sertésborzok (Arctonyx F. Cuv.)

A borz-formák alcsaládjának Dél- és Kelet-Ázsiában más nemzetségeire is akadunk. Ide tartoznak a sertésborzok (Arctonyx F. Cuv.) neme, amelynek tagjait fehérszínű mellük és torkuk, valamint hosszúra nyúlt, s a sertés ormányához hasonlatos, mozgékony, letompított, s két nagy, végorrnyílással ellátott orrban végződő arcorruk jellemez.

A japán borz (Meles anakuma Temm.)

A mi borzunkat Ázsiában számos, nagyon közelálló alak helyettesíti; ezekről még nincs kiderítve, vajon van-e közöttük önálló faj is, vagy pedig talán csak egyszerű fajváltozatai a közönséges borznak. Amint Nehring vizsgálatai ("Der Zool. Garten", 1885.) igazolják, leginkább a japán borz (Meles anakuma Temm.) faji önállóságát van okunk elfogadni. Ez a faj kisebb termetű, mint a mi borzunk, feje pedig aránylag is kisebb, sőt még fogképlete is más. Színbeli különbségek is fönnforognak. A bunda a test alsó felén feketésbarna, fölül világosabb barna, amelyen a gyapjúszőr sárgás színe átüt. Arcorra sötét; orrától kezdve az egész hátvonalon sárgás sáv vonul végig, oldalai is sárgásak. Szemét nagy fekete folt köríti; pofái sárgásak.

Totemállat

A borz a következők szimbóluma: elhatározás, tettrekészség, erős akarat, koncentráció, stratégia, szívósság, védelem, függetlenség, önbizalom.

Az amerikai őslakosok szerint borz nyomokat látni jó előjel, üzenet, hogy minden lehetséges, ha a belső kreatív erőnkre hallgatunk.

A borz megszerzi magának, amit akar. Tehát a totemállat esetében is gondolnunk kell arra, hogy terveinkben kitartóak legyünk. Főleg azoknak fontos ez, akik nem fejezik be azt amit elkezdtek. A borz segít ebben az aspektusban. Ha nem is totemállatként, hanem erőt adó állatként hívnád, akkor számíthatsz a borz makacsa és akaratos szellemére, ha elkezdesz valamit.

A borz erősen önálló is és agresszív, ha fenyegetik. Ez a lecke számunkra azt jelenti, hogy álljunk a saját lábunkra és védjük meg magunkat, ha a helyzet úgy kívánja. Figyelnünk kell a barátok és az ellenségek irányába is, ám egészséges irányban.

A borz a földdel áll kapcsolatban, ezért földelő totem. Ha zavartnak és idegesnek érezzük magunkat, a borz segíthet a gyökerek megtalálásában és vasmacskaként szolgálhat az életünkben.

Ha a borz feltűnik életünkben, elérkezett az ideje a terveinknek, s ha szükségünk van rá álljunk ki magunkért vagy kérjünk segítséget, ha fontos. A borz egyszerre jele az elvonulásnak és az önállóságnak, ám közösségi életben való magabiztosságnak is. A világnak tudnia kell, hogy mi is létezünk.

A borz nagyon különleges lény. Nem törődik senkivel, sem azzal hogy mit „mondanak” mások. Ezt kell megértenünk nekünk is.

A legnagyobb lecke, amit adhat a borz, hogy járd a saját utad a saját tempódban. Ne figyelj arra mit mondanak mások. Bízz magadban és képességeidben. Tudd, hogy fel vagy szerelve mindennel bármi is jön eléd.