Natura‎ > ‎Ásványok‎ > ‎

Ásványok I. rész Történelem és tudomány

A paleolitikum, azaz az őskőkorszaktól kezdve (kb. i.e. 300 000-től 100 000-ig), az őseink felvették a vadászó-gyűjtögető életmódot. Éles kövek, melyeket eszközökké, fegyverekké formálhattak, lehetségessé tették, hogy a viszonylagos fizikai gyengeségeiket leküzdhessék, emellett nagyobb mértékben formálhassák a környezetüket, mint eddig tették. A kő használatának folyamata több ezer évet vett igénybe.

Mindemellett ez azt eredményezte, hogy az emberek bevonták a köveket a vallási gyakorlataikba, a követ kimagasló fontossággal kitüntetve. Még ezek az őskőkorszaki emberek is próbálták a kövek segítségét kérni, ahogy szimbólumaikat felkarcolták és ezzel felruházták különböző jelentéssel, s ez még sok-sok évvel azelőtt történt, hogy az írás valamely formája egyáltalán fel is merült volna.

Következtetésképpen, a mágikus vagy szent kő rituális tárgy volt. Kőkupacok, mint például a kőhalmok mutatták a rituális helyeket. A paleolitikus moustérien-i időszakra datálható kőlabdák is valószínűleg az első bizonyítékai a hasonló kultuszhelyeknek és talán szimbólumai a napnak. Itt már valami felcsillant az emberiség történelmében, ami nem kifejezetten a túléléshez kapcsolódott.

Az elképzelés, hogy a kő székhelye valami isteninek, a későbbi vallásokban is megtalálható. A kánaánita vallás szent kövét beth-el (bétel) néven nevezték, mely azt jelenti „isten háza”. Jákob ezen a kövön aludt el, majd Isten küldte álom után felébredve felszentelte a követ és nevezte el a helyet is Bételnek. A kereszténység fonalát követve nem egyszer említik Jézust, mint „sarokkövet” és a templom közösségét is élő köveknek nevezik.

Ám ha a követ, mint isten házát nézzük, ettől már nem túl nagy lépés a kőoltár, melyen az isteneknek áldoztak. A kő tartóssága megengedte, hogy a holtak kultuszának egyik legfontosabb eleme legyen. A kő jelenléte biztosította az örökkévalóságot, ám elválasztotta az élőket a holtak birodalmától. Az egyszerű sírtól a piramisokig, mindegyik ezen az eszmén alapult.

Az újkőkorszaki Nyugat-Európában elterjedt egy kultúra, melyet megalitikus építmények jellemeztek, a legismertebb kőimádat képviselői: dolmenek és menhírek, átjáró sírok, kősorok épültek.


Kép forrása: Wikipédia
Mên-an-Tol
További újkőkorszaki leletek Délnyugat-Angliában a híres lyukas kövei a Mên-an-Tol, a cornwalli Madron városnak. A kövek nyílásai 40 és 53 centiméteresek, s úgy sejtik, beteg gyermekeket adtak át a lyukon keresztül, hogy azok levessék betegségüket. Ez az egyik példája, hogy az eszme, a kő, mint gyógyító eszköz, mennyire mélyen gyökerezik.

Ahol ezek a lyukas kövek természetesen is megjelentek, azokat a helyeket (és magukat a köveket is) mágikus tulajdonsággal ruházták fel. A kövek használata megjelent a nyakláncok és gyöngyök formájában is, elkezdődött az ékszerek készítése, majd az amuletteké is.

A karneol az egyetlen drágakő, amelyről biztosak vagyunk, hogy a mezolitikumban is megmunkálták és finom, éles késsé alakították Durddanszkajaand Akcsa régiójában, Szibériában. Néhány őskori sírban is megtalálták, ahol a karneol kis labdák formájában bukkantak fel, melyekbe lyukat fúrtak, valószínűleg gyöngyként használva. A gyöngyök nagy szerepet játszhattak és akár a gonosz szellemek elűzéséhez is hozzátehettek.

Sumér

A sumérok Mezopotámiában éltek, az Eufrátesz és Tigris folyók közt. Már az i.e. négyezredik évben ismerték a drágakövekkel való munka művészetét. Már akkor használták őket, mint „csoda” kövek, amikben hitük szerint mágikus erő lakozott.

Itt tehát a gyógyító erő megjelent. Néhányat a betegség ellen használtak, néhányat szerelmi problémákra, s volt, ami pedig megvédte tulajdonosát a tolvajoktól. A hengeres pecséteket, amelyeket i.e. 3300-tól használtak Mezopotámiában, és amely lecserélte a bélyegpecséteket, olyan kristályokból készültek, mint a lápisz lazuli (lazurit), szerpentin vagy hematit. Ezeket a pecséteket középen kifúrták és egy spárgával átfűzték, majd a tulajdonosa az övén viselte azt.

A híres királyi sírok, melyeket 1922-ben tártak fel Ur ősi városában, szintúgy tele volt gyönyörű kézműves drágakövekkel. A tizenhat temetkezési hely a temetkezési áldozatok közt tökéletes épségben megőrzött ékszereket tartalmazott.

A drágaköveket és ásványokat az építészetben is szívesen használták. Nabukodonozor Borsippa templomának tetejét arannyal és drágakövekkel borította be. Az egyik kő, amit szívesen használtak a sumérok dekorációra, a jáspis volt. Használták gyógyító és védelmező tulajdonságai miatt, de az istenek szobrainak faragásakor is. A terhes nők gyakran használták, hogy megkönnyítsék a szülés fájdalmát.

Más fontos kő a lazurit, a berill, a smaragd és a gyémánt volt. A kassúk királyok (i.e. 16. századtól a 20. századig) lazuritot használtak, mint fontos kereskedelmi áru volt az egyiptomi arany ellenében. A zöld malachit is igen népszerű volt, a babiloni királynő kincstárában is találtak egy zsáknyi apró malachitot a többi sírtárgy mellett.

A fennmaradt irodalmi feliratokban (például Gilgames eposzában, amit i.e. 2000 körül jegyeztek le), a kristályokat és ékköveket számos alkalommal megemlítik. Gilgamesnél, mint a hőst, aki az istenek kertjében lakozó értékes drágakőfát keresi.

Egy sumér himnusz is leír egy templomot, amit ezüsttel, lápisz lazulival és vörös karneollal építettek. Egyéb művek is megemlítik a köveket, mint szerencsehozó és örömet okozó tárgyakat. Megjegyzik, hogy az ásványok a csillagokkal is kapcsolatban állnak.
Kép forrása: Wikipédia
Hunefer papirusza; a szív mérlegelése Ma'at mérlegén az igazság tollával.

Egyiptom

Enyém lett az Ureret Korona.
Ma’at [vagyis az igazság] a testemben van, szájai türkiz és hegyikristály.
Tanyám a lápisz lazuli [színű] szántás közt van.

Egyiptomi Halottas Könyv

A halál utáni élet hite uralkodott Egyiptomban, s ahogy láthatjuk, a drágaköveket, ásványokat a Halottas könyv is megemlíti. [Itt megjegyezném, hogy az interneten ingyenesen megtalálható magyar fordítása a Halottas Könyvnek hibás, így inkább javaslom az akadémiai illetve megbízható forrásokból származó kiadás megvételét.]

Az egyiptomiaknak a kövek mind azt jelentették, ami halhatatlan, dolgok melyek nem vesztik el szépségüket még halál után sem. Az élet és halál közti határ nekünk igen tiszta, míg az egyiptomiak a folytonosságban hittek. A kövek, főleg a kristályok és drágakövek az örökkévalót jelképezték, így engedélyezett volt a sírokba helyezése.

Már a kezdetektől jelen volt a használatuk a vallásos gyakorlatokban, noha érdekes módon igen kevésnek volt kifejezetten neve és szín szerint nevezték, mint „kék kő” vagy „vörös kő”. A jáspis úgy szerepelt, mint „zöld kő”, a hegyikristály, mint „fehér kő”, obszidián és hematit „fekete kövek”. Csak később a Középbirodalom idejében kezdték el gyakrabban használni az olyan kifejezést is, mint a „ibolyaszínű ametiszt”, melynek egyiptomi neve a núbiai kereskedelmi központból ered.

Az egyiptomiak szín szerint különböző hangulatot is kötöttek a kövekhez. Eredményeképpen a szó a „vörös kőre”, a karneolra jelentette a haragot és a dühöt is. Ugyanígy, a türkiz a frissesség és növekedés jelentése is létezett.

A zöld ásványok voltak a legnépszerűbbek az ókori Egyiptomban. Emlékeztettek a Nílus zöld völgyére. Ahogy a suméroknál, isteni jellemzőket és tulajdonságokat is leírtak a kövekkel. Például Ozirisz dicsőítése is: „Te vagy az, kinek arany végtagjai, lápisz lazuli feje és türkiz koronája van.”

Ám nem csak az istenek, de akár még a királyok, fáraók és rokonaik is hasonló díszítő jelzőket kaptak.

Egy másik egyiptomi drágakő kapcsolat a csillagok teremtéséről szól. A történet szerint egy égi istennő „zöld köveket vetett el a mennyekben. A kövek többek közt malachit és türkiz volt. A Halottas Könyvben a levegő istene, Sú két türkiz fügefát (szikomorfa) ültetett az égben, ami közt Rá, a Nap megjelenik.

Tutanhamon maszkján is találunk az arany mellett lápisz lazulit, karneolt, alabástromot és obszidiánt. „Mágikus páncélján” hematit és karneol amulettek voltak. Sírjában rengeteg arany és ékszer foglalt helyet. Ámbár az amuletteket és köveket nem csak a sírokban helyezték el. Az élők is használták őket. A karneol gyöngyöket szerelemre, a nefritet a fulladás ellen, amuletteket használtak a nyugodt alvásért is. A fáraók korában a szkarabeusz formájú kövek voltak a legkiemelkedőbbek, melyek mind amulettként, mind pecsétként is szolgáltak.

Közép-Ázsia és Kis-Ázsia

Egyiptomtól és Mezopotámiától eltérően, a drágakövekből és ásványokból készült tárgyak majdhogynem jelen se voltak a kis-ázsiai hettita kultúrában, amely igen magas szintre emelkedett az i.e. második évezredben. Úgy tűnik csak a hematitot használták pecsétként és elűzésre.

Noha a bronzkortól kezdve néhány hegyikristály és karneol ékszert is találtak Anatóliában.

Perzsiában ellenben a kövek igen nagy értékkel rendelkeztek. A sumér és egyiptomi szokásokhoz hasonlóan szintúgy felhasználták temetkezési ajándékként. A legnépszerűbb a türkiz, lápisz lazuli és karneol volt. A köveket a király felszentelésénél is használták.

A nagy asszír-babilóniai legendában is, Istár lement az alvilágba, számos ékszert és drágakövet viselt, melyeket az alvilág ötödik kapujánál le kellett vetnie.

Egy másik felirat egy díszről beszél, melyben hét drágakő foglal helyet és melyet királyok viselnek. A hét kő közül biztosan csak kettőt tudunk biztosan meghatározni, a lápisz lazulit és a gyémántot.

Izrael

Íme, én drágakövekre építem falaidat, zafírokból rakom le alapodat. Rubinból készítem el falad párkányát, és kapuidat briliánskövekből, összes határaidat meg gyémántokból. Fiaid mind az Úr tanítványai lesznek, és nagy lesz fiaid békessége. Igazság által leszel erős, nem kell félned az elnyomástól: távol marad tőled, sem a rettentéstől: nem közelít hozzád.

Ézsaiás 54:11-14

Az egész Közép- és Közel-Keleten díszítették magukat drágakövekkel a királyok, papok és egyéb méltóságok. A számos lelet közül az egyik mellvért a legkiemelkedőbb, melyen tizenkét drágakő foglalt helyet, melyet a mózesi és a mózesi kor utáni főpapok és „drágakő jósok” viseltek. A babiloni kiűzetés előtt időkben ezek az orákulumok szolgálták a zsidókat, adták át Isten akaratát.

Az Ótestamentum leírja, hogy ezt a mellvértet hogyan is kellett Isten akaratának megfelelően elkészíteni: „Négyszögű legyen, kétrétű, egy arasznyi hosszú és egy arasznyi széles. És foglalj abba befoglalni való köveket; négy sor követ, ilyen sorban: szárdiusz, topáz és smaragd; ez az első sor. A második sor pedig: karbunkulus, zafír és gyémánt. A harmadik sor: jáczint, agát és amethiszt. A negyedik sor: krizolith, ónix és jáspis; arany boglárokba legyenek foglalva.” Mózes 2. könyve, a kivonulásról 28:16-20

A „szent” tizenkettes száma a köveknek – ami itt a tizenkét izraeli törzset szimbolizálja – a teljes Mediterráneumban jelen volt: ahogy a tizenkét zodiákusban vagy a tizenkét Olümposzi istennél (Dodekatheon, Zeusz, Héra, Poszeidón, Démétér, Athéné, Apollón, Artemisz, Árész, Héphaisztosz, Aphrodité, Hermész illetve Hesztia vagy Dionüszosz, alkalmanként Hádész és Perszephoné).

Ennek a hitnek az eredete egészen Mezopotámiáig megy vissza, és még az egyiptomiak is belefoglalták a vallásukba. A naptár tizenkét hónapra osztása is hatással volt erre a fejlődésre, mint a tizenkettes az örökké ismétlődő isteni princípium, az istenek akarata.

Noha egyet sem találtak a régészek a Szentföldön, a drágaköveket mégis gyakran említik az Ótestamentumban. Következtetésképpen más országokból importálhatták. A neveikből ítélve a jáspis, a berill és a lápisz lazuli Mezopotámiából érkezett, míg a karneol, ametiszt, vörös cirkon és a türkiz Egyiptomból jött.

Egy másik része az Ótestamentumnak az „Emberfiáról” beszél, ki teremetése napján drágaköveket viselt. „Az Édenben voltál, az Isten kertjében. Sokfajta drágakő ékesítette ruhádat: karneol, topáz, jáspis, krizolit, ónix, berill, zafir, rubin és smaragd. Csörgő dobjaid és fuvoláid aranyból készültek, ez mind elkészült már a teremtésed napján.” Ezékiel könyve 28:13

Az Ótestamentum ezen felül a kövek használatáról és jelentéseiről is beszél. Ezékiel próféta látomásában egy trón jelent meg a mennyekben, ami lazuritból készült. Ehhez hasonlóan Énok próféta is kristályból készült mennyországról beszél. Az emberek az ékszerek készítését és a kövek faragását pedig Azazel (bukott) angyaltól tanulták. Még részletesebb említéseket is találunk az Ótestamentumban az aranyművesek és ékszerészekről: „És szóla az Úr Mózesnek mondván: Ímé, név szerint meghívtam Bésaléelt, a Húr fiának Urinak fiát a Júda nemzetségéből. És betöltöttem őt Istennek lelkével, bölcsességgel, értelemmel és tudománnyal minden mesterséghez. Hogy tudjon kigondolni mindent, a mit aranyból, ezüstből, rézből kell csinálni. És foglaló köveket metszeni, fát faragni, és mindenféle munkákat végezni.”

Ha valaki az Ótestamentumot, mint a zsidó vallási élet irányadójának tekinti, láthatja, hogy a kövek viselete kizárólag az istenivel való kapcsolatban volt engedélyezett, más világi használatát elutasították.
Kép forrása: Wikipédia
Agát

Ókori Görögország és Róma

Tehát először is, barátom – szólt –, látványnak olyan az a föld, ha valaki felülről nézné, mint a tizenkét bőrdarabból varrt labdák, olyan tarka, és olyan különféle színekre oszló, melyeknek az itteni színek mintegy a mintái, s amilyeneket a festők használnak; ott pedig az egész föld ilyenekből áll, és még ezeknél is sokkal ragyogóbbakból és tisztábbakból;mert az egyik bíborvörös és csodálatos szépségű, és a másik aranyszínű, megint egy másik pedig fehér, a gipsznél vagy a hónál is fehérebb, és ugyanígy megvan minden más szín is,még több és szebb, mint amiket mi láthattunk. Mert még ezek az üregek is, megtöltve vízzel és levegővel, színszerű látványt nyújtanak, az összes többi szín tarkaságával csillogva,úgyhogy egyetlen összefüggő tarkaságnak tetszik az egész. És ezen a földön, mely ilyenformán fest, ilyesféle növények is nőnek, fák és virágok és gyümölcsök; és a hegyeknek is ugyanígy, meg a köveknek, ennek megfelelő a simaságuk és áttetsző mivoltuk, és a színeik is szebbek; ezeknek a részecskéi itteni kedvelt drágaköveink is, a karneol, és a jáspis, meg a smaragd, és minden ilyesmi; ott pedig nincs semmi, ami ne ilyen lenne, vagy még ezeknél is szebb. És az ennek az oka, hogy azok a kövek tiszták, és nem rongálta meg és marta ki őket,ahogy az ittenieket, a rothadás és a sós víz, az, ami itt összefolyik, és a köveknek is, a földnek is és a többi élőlénynek is rútságot és betegségeket hoz. Ezek a kövek ékesítik azt a földet, és ezenkívül arany és ezüst és más ilyesmik is.

Platón: Phaidón


A drágakövek nem mindig kaptak nagy figyelmet az ókori Rómában és Görögországban. A klasszikus kor előtt egyszerűbb köveket használtak, mint például a zsírkövet vagy éppen a kalcedont.

A perzsa háborúk, melyek bemutatták a perzsák szokásait és vallását a görögöknek, döntő szerepet játszottak a görög drágakő művészetében és új nézőpontot nyújtott az ásványok tekintetében. A görögök megtanulták a perzsáktól a kövek, kristályok és ásványok titkos erejét, s ez a kultúra és irodalom részévé vált a késő klasszikus korban.

A birodalmi Rómában a kemény drágakövek, mint a gyémánt, lazurit, rubint, zafír, topáz, akvamarin, krizolit, malachit és türkiz volt a legnépszerűbb, ám néhány más ásványt is szívesen használtak, mint az ametisztet és hegyikristályt.

A római kövek nagy százaléka keletről érkezett. Arábia és Etiópia ametisztet, topázt, obszidiánt és vérkövet szolgáltatott; Kréta korall achátot. A hegyikristály ciprusról jött; smaragdok és jáspisok Kis-Ázsiából. A legnagyobb rész pedig Babilóniából és még távolabbról, akár Perzsiából és Indiából érkezett. A birodalmi korban India többek közt gyémántot, rubintokat, zafírokat, opált, lazuritot, turmalint, berillt szállított Rómának. India hatalmas forrása volt az ásványoknak és drágaköveknek. I.e. 120-ban görög hajósok számos fűszert és követ hoztak haza a távoli országból. A római irodalom az indiai köveket, mint a pompa és luxus szimbólumaként jegyzi.

Ámbár a római ásvány keresletnek volt egy közelebbi beszerzőpontja is. Achátot a Achates folyóban is találtak Szicíliában, borostyánt pedig a Ligur-tenger partjáról hoztak, noha utóbbiról nem tiszta, hogy forrása volt-e vagy csak kereskedelmi pontja az ásványnak.

A kövek mítoszai és legendái Ázsián keresztül jutottak el Görögországba és így Rómába is. Például volt egy legenda, hogy a kalcedon „isteni eső” által keletkezett; vagy a hematit Uranosz véréből serkent, mikor Kronosz megsebezte. Az achátok a gyöngyhalászokat segítették; ha bedobták a tengerbe, odavonzotta a gyöngykagylókat.

Az ásványokat, hogy felébresszék erejüket, fel kellett szentelni, szigorú szabályok mellett – cölibátus is köztük – és útmutatót követve. A kőnek „lelket adtak” egy mágikus formulával; ezután az pedig „beszélt” ahhoz, aki viselte és „lélegezni” látta. Ámbár a jós szerepét elveszítette, ha viselője engedte leesni a földre. Feljegyezték azt is, hogy tiltott volt levenni a megszentelt követ. Továbbá nem volt szabad szennyezni – érintés vagy a holtakkal (fizikai) kapcsolatba lépve - .

A köveket gyógyításra is használták illetve amulettként. Esetenként porrá törték és kenőcsbe vagy italba keverve használták.

Kereszténység és az Újtestamentum

És azonnal elragadtatám lélekben: és ímé egy királyiszék vala letéve a mennyben, és üle valaki a királyiszékben; És a ki üle, tekintetére nézve hasonló vala a jáspis és sárdius kőhöz; és a királyiszék körül szivárvány vala, látszatra smaragdhoz hasonló.

Jelenések könyve 4:2-3

Az Ótestamentummal ellentétben az Újtestamentum ritkán említi meg a drágaköveket és gyöngyöket. A teljes tanításban a világnak ez a pompája megvetett volt és csak a mennyei kincseket magasztalhatták.

Egyben Pál emlékezteti társait, hogy csak értékes drágaköveket (képletesen szólva) használjanak, hogy kiállják a végítélet tüzét.

János a Jelenések könyvében „Új Jeruzsálem” faláról beszél: „És kőfalának rakása jáspisból vala; a város pedig tiszta arany, tiszta üveghez hasonló. És a város kőfalának alapjai ékesítve valának mindenféle drágakövekkel. Az első alap jáspis; a második zafir; a harmadik kálczédon; a negyedik smaragd; Az ötödik sárdonix; a hatodik sárdius; a hetedik krizolitus; a nyolczadik berillus; a kilenczedik topáz; a tizedik krisopráz; a tizenegyedik jáczint; a tizenkettedik amethist. A tizenkét kapu pedig tizenkét gyöngy; minden egyes kapu egy-egy gyöngyből vala; és a város utczája tiszta arany, olyan mint az átlátszó üveg.” Jelenések könyve 21:18-21

Középkor

A középkorban az ókori eszméket továbbvitték és részletesen kidolgozták. A tapasztalati tudományt hátrahagyva, a középkori írók azt taglalták, hogy hogyan jöttek létre az ásványok. „Minden ásvány tüzet és nedvességet tárol magában. Az Ördög gyűlöli és megveti a drágaköveket, mert emlékezteti, hogy ragyogásuk előbb létezett, mint ahogy Isten levetette őt a Mennyekből, s néhányuk pedig ugyanabból a tűzből született, mely őt kínozza bűneiért.” – Hildegard von Bingen

A középkorban a vallásos eszmék erősen megfertőzték a tudományokat, tehát ez a próbálkozás az ásványok eredetéről nem túl meglepő. Noha von Bingen igyekezett továbblátni a vallásos eszméken.

A Physika c. könyvében ezt írja: „A drágakövek Keleten keletkeztek, ahol a Nap a legforróbban süt. A hegyek ilyen régiókban úgy tárolják magukban a Nap melegét, mint a tűz, így tehát ott mindig meleg van. Néha vizek áradnak ki és ellepik ezeket a hegyeket. A víz megérinti a forró hegyet, s ahol összeérnek, habok törnek fel. Ez a „hab” három vagy négy nap alatt megkeményedik és kővé válik. A víz apadni kezd, s visszatér ágyásába, s a „sár” mely megmaradt, kiszárad. A hőmérséklettől és napszakasztól függően nyeri el színét és energiáját, majd drágakővé válik. Az áradás alatt számos drágakövet felkap a folyó és elviszi más földekre is, ahol az emberek megtalálják.

Kép forrása: Wikipédia

Rossetti: A Szent Grál leánya
A Bibliai említések is hatottak a középkori gondolkodásra a drágakövekkel kapcsolatban, s az írók jobban el voltak foglalva az allegóriákkal, mint a valódi fizikai valósággal. A tizenegyedik századtól kezdve kezdtek el jobban foglalkozni a mélyebb értelmezésekkel, mint például a mágikus tulajdonsággal.

A vörös kristályokat a vérrel kötötték össze, így például a karneol képes volt elállítani a vérzést, az almandinról úgy hitték megerősíti a vérkeringést. Hasonlatosan a zöld smaragd meggyógyította a szemet és javította a látást.

A hit a keresztény és pogány hiedelmek keveréke volt, s mivel szerintük Isten adta a köveket és annak mágikus erejét, nem is lehetett kételkedni bennük.

A képzeletbeli karbunkulus kő központi szerepet játszott a középkorban. Azt beszélték össze tudta gyűjteni más ásványok erejét, világított a sötétben és hogy az egyszarvú szarvának tövében nő. Így lett aztán az isteni fény jelképe a karbunkulus.

Gottfried von Strassbug Trisztán és Izolda művében a szerelmi fészek hegyikristályból készült, ami a tisztaság szimbóluma. Wolfram von Eschenbach Parszifál művében is hatásos példát találhatunk. A Szent Grál, a mű egyik fő eleme, leírása szerint egy hatalmas drágakőből lett kifaragva, anyagára vonatkozólag több utalással a karbunkulus kőre is. Az isteni kapcsolat itt eléggé tisztán látható, minthogy a Grál maga is egy szent edény, kapcsolatban áll Jézussal. Ámbár kelta pogány elemek is kötődnek hozzá. Örök fiatalságot hoz; a beavatatlanoknak túl nehéz, hogy felemeljék; kimeríthetetlen forrása az ételnek; láthatatlan a pogányoknak. Továbbá néha szent üzenetek jelennek meg a felszínén, mely eltűnik miután elolvasták.

Sőt a Grál maga nem az egyetlen drágakő, amit megemlítenek a műben. Amfortas, a Grál király ágya is kövekkel van kirakva, 58 mágikus drágakő díszíti azt.

Akár örökké sorolhatnánk a drágaköveket a középkori forrásokban. Az alkímia is az ásványok és fémek világát igyekezte feltárni, megtisztítani őket, s végső céljaként a bölcsek kövét létrehozni.

Azt beszélték a bölcsek kövének tudása és elkészítése csak egy kisebb beavatott kör tulajdonában volt. A kutatásban az alkimisták megpróbálták „megtisztítani” a drágaköveket, s az útmutatót ezekhez gyakran titkos illusztrációkban adták meg, melyet csak egy beavatott tudott értelmezni.

A modern kor

Élt hajdanán egy ember Keleten,
Volt annak egy páratlanul becses,
kedves kéz adta ritka gyűrűje.
Száz színben tündökölt csodás opálja.
A gyűrűnek varázshatalma volt,
S ki bízott titkos erejében,
Isten s ember előtt kedvessé tette azt.

G.E. Lessing: Bölcs Náthán

A tizenhatodik századra a humanizmus új világképet hozott, amivel még a drágakövek és ásványokról alkotott nézetek is változtak. Ez a nézőpont az ókori világ eszméivel is kapcsolatban állt.

Számos forrás ebből a korból idézet az ókori íróktól, mint például Pliniustól. Humanisták, mint például Erasmus, Ulrich von Hutten, Philip Melanchthon, de jó néhány orvos is azok között volt, akik érdeklődtek az ásványok és kristályok gyógyító ereje iránt.

A humanisták az ókori eszmékre pozitívan tekintettek a kritika szándéka nélkül. Az ásványok esetében Georgius Agricolát (1494-1555) tekintjük az ásványtan egyik alapítójának. félretette a vallást, mágiát, asztrológiát és filozófiát, majd a kristályokat külsejük és fizikai tulajdonságuk alapján vizsgálta.

Paracelsus (Theophrastus Bombastus of Hohenheim 1493-1541), egy német orvos és filozófus, Agricola kortársa, talán a legismertebb tudós, aki a természetet tanulmányozta ebben a korban. A kövek gyógyító ereje nagy szerepet kapott a kutatásában.

S míg a paracelsusi világkép megpróbálta egyfajta mágikus alkímiai összefüggéssel magyarázni a világot, a matematika és csillagászat fejlődése már erősen hatott ezekre a területekre is. Ám az új felfedezések ezekben a tudományágakban új érdeklődőket hozott az asztrológia és numerológia témakörébe is, melyek párhuzamosan folytatódtak az új koncepciók és eszmék mellett is.

Idővel megjelent az antropozófia is, melyet Rudolf Steiner alapított a huszadik század elején. Az antropozófia, olyan tan, amely szerint azon túl, amit a mai tudomány létezőként elismer, egyéb, fizikai érzékszervekkel és eszközökkel nem érzékelhető dolog, folyamat is valóságosan létezik, sőt érzékfeletti módon megfigyelhető. Itt pedig az ásványok mágikus tulajdonságainak tanulmányozása is újra előtérbe került. Így ír az ásványokról:

„… magasabb szellemi lények érzékelő szervei… amin keresztül ezek a lények, kik nem rendelkeznek fizikai testtel, képesek átlátni a földi-fizikai eseményekre… A történelem során ez az okkult tény már ismeretes volt a pap-királyok és számos beavatott számára.”

A jelenkor nézete már materialistább, másképpen értékeli az ásványokat. Noha azért mindig megtaláljuk azokat, akik a mágikus tulajdonságaik iránt érdeklődnek.

Ásványtan

Történelem

Az ókori görögök és rómaiak idejétől vannak már feljegyzéseink és forrásaink az ásványokról és fémekről. Már Arisztotelész (i.e. 384-322) is írt róluk a Meteorologica c. művében. Idősebb Plinius (23 -79) a 37 kötetes Természetrajzában négy kötet csak az ásványokról szól.

Csak sokkal később, a középkorban jelentek meg olyan átfogó művek, amelyek lehelyezték a ma ismert ásványtan alapjait.

A magyar „ásvány” szó eredete a Magyar etimológiai nagyszótár (Tótfalusi István) szerint:

Az ás ige származékaként már legkorábbi nyelvemlékeinkben felbukkan, de ‘kiásott árok, kút, meder’ értelemben. Mai tudományos jelentésében a nyelvújítók elevenítették fel a már kihalóban lévő szót.


Az „ás” szóról pedig ezt írja:

Bizonytalan eredetű szó. A régiségből kimutatható egy ‘ás’ értelmű áj ige, amely talán olyan kapcsolatban van ~ igénkkel, mint a vásikkal a váj. Ez az áj szintén vitatott eredetű, egyesek szerint köze van az aj főnévhez (lásd ajtó, ajz).

A modern ásványtan a földtudományok mezejéhez tartozik, s rendszerezi, tanulmányozza az ásványokat.

Az ásványok tekintetében a következő kategóriákat szokták felsorolni az ismertetésben:
  • Név
  • Osztály
  • Szín/Porszín
  • Keménység
  • Sűrűség
  • Kristályszerkezet/Kristályalak
  • Kémiai összetétele
  • Eredete, képződés
Név

Az ásványok nevei általában a görög, latin, arab, indiai, esetenként az európai nyelvekből ered. A kereskedelmi világ később még több fantáziadús nevet talált ki számukra, hogy az eladásokat előmozdítsák, így kialakult az a helyzet, ahol egy ásványnak nem csak egy, vagy kettő, hanem több neve is akadt. Ma már ezt kijavították és egységesítették, noha azért így is fel-felbukkannak esetek.

Néhány példa a név eredetre: a malachité, amely a görög „mallochitis lithos” szóból ered, jelentése „mályva kő”. A magyar „gyémánt” szó a középfelnémet „diemant” szóból ered, amely a görög „adamos, adamas” szóból származik, jelentése „legyőzhetetlen”. A turmalin szingaléz nyelvből ered, jelentése „vörös értékes drágakő”. A rubint a latin „rubeus” vagyis vörös szóból származik.

Osztály

Összesen 9 osztályba soroljuk az ásványokat, aszerint, hogy összetételükben mi a domináns anion (negatív töltésű ion; negatív töltést akkor kap egy részecske, ha több elektron található benne, mint proton).

A kilenc ásványosztály a következő:
  • Terméselemek – nincs anion.
  • Szulfidok – fémek kénnel (szelénnel, tellúrral, arzénnel, antimonnal és bizmuttal) alkotott vegyületei.
  • Oxidok – fémek oxigénnel (és hidroxiddal) alkotott vegyületei.
  • Szilikátok – fémek (SiO4)2- anionnal alkotott vegyületei.
  • Foszfátok– fémek (PO4)3- anionnal (és arzenáttal, vanadáttal) alkotott vegyületei.
  • Szulfátok– fémek (SO4)2- anionnal (és kromáttal, volframáttal, molibdáttal) alkotott vegyületei.
  • Borátok, karbonátok, nitrátok – fémek (BO3)3-, (CO3)2- és NO3- anionnal alkotott vegyületei.
  • Halogenidek – fémek halogenidekkel alkotott vegyületei.
  • Organikus ásványok.

Szín

A különféle ásványfajok a látható fény különböző hullámhosszúságú részeit nyelik el, vagy verik vissza, így jellegzetes színben pompáznak. Bizonyos ásványok különféle idegen szennyező ionokat vagy zárványokat tartalmazhatnak, melyek jellegzetes színt kölcsönözhetnek (például tigrisszem = kvarcváltozat, amiben finom-rostos, sárgászöld színű azbesztzárványok vannak, például achát szalagos színezettségű kalcedon). A szín lehet saját szín vagy porszín. Az átlátszatlan (opac) ásványok a visszavert fénytől, az átlátszóak az elnyelt fénytől függő színűek, míg a nem saját színűeknél gyakran előfordul, hogy a porszín egészen eltérő az ásvány saját színétől. Ilyen például a jellegzetes lila színű ametiszt, aminek porszíne fehér.

Keménység

Meghatározásában leggyakrabban a karcolási keménységet alkalmazó, Mohs-féle keménységi skála használatos. A skála 1-10-ig terjed, melyen például a gyémánt 10-es keménységet kapott, de az egyik legpuhább, a zsírkő 1-es fokon szerepel.

Sűrűség

A sűrűség az adott térfogategység tömegének mértéke. Ha egy test sűrűsége nagyobb, az annyit jelent, hogy adott térfogategységenként nagyobb a tömege. Egy test átlagos sűrűsége egyenlő a teljes tömeg és a teljes térfogat hányadosával. Egy sűrűbb anyagú test (például vas) kisebb térfogatot foglal el, mint egy ugyanakkora tömegű kisebb sűrűségű anyag (például víz).

Kristályszerkezet


A kristályszerkezet alapján hét kristályrendszert (és ezeken belül 32 kristályosztályt) különböztetnek meg. A hét kristályrendszer egyben önálló koordináta-rendszer is, tengelykeresztjük meghatározó jelentőségű, mert tartalmazza a lehetséges szimmetriaelemeket. Egyes ásványok többféle kristályrendszerben is előfordulnak (például kén).

Triklin (háromhajlású) kristályrendszer
Monoklin (egyhajlású) rendszer
Rombos rendszer
Tetragonális (négyzetes) rendszer
Trigonális rendszer
Hexagonális (hatszöges) rendszer
Szabályos (köbös) kristályrendszer

Kémiai összetétele

Minden ásványnak megvan a jellemző kémiai formulája, amit képletben le is írunk. Ám néhány elemet, amit csak nyomokban tartalmaz elhagyhatunk ebből.

Eredet, képződés

Képződésük módja szerint három kőzetet különböztetünk meg:

Magmás kőzetek légnemű és szilárd alkotórészekből álló, többkomponensű, többnyire szilikátos olvadékok kikristályosodásával alakulnak ki. Az olvadékban a gázok és gőzök oldatban tartják a szilárdakat, ezért lehűlés során kristályos szerkezetű lesz. A kristályosodás mélysége szerint megkülönböztetjük a mélységi magmás kőzeteket és a kiömlési magmás kőzeteket.

Üledékes kőzetek felszíni (másodlagos) folyamatok, azaz a felszíni vagy felszínközeli kőzetek: lepusztulása; mállása; a mállástermékek szállítása és lerakódása eredményeként létrejött laza üledékekből képződnek azok kőzetté válásával.

Metamorf kőzetek: nagy hőmérsékleten és/vagy nyomáson korábbi kőzetek szilárd fázisú átkristályosodással jönnek létre. Az eredeti kőzet jellege szerint megkülönböztetünk orto- (azaz magmás kőzetből képződött) és para- (azaz üledékes kőzetből képződött) metamorfitokat.

Ennek megfelelően a Föld felszínének nagyobbik részét laza üledékek vagy üledékes kőzetek borítják, lefelé haladva viszont a laza üledékek aránya gyorsan, az üledékes kőzeteké lassabban csökken, a metamorf kőzeteké pedig fokozatosan nő. Mintegy 15 km mélyen már gyakorlatilag csak metamorf kőzeteket találunk.




A II. részben ennek megfelelően részletezem az ásványokat.


Források:
https://en.wikipedia.org/wiki/M%C3%AAn-an-Tol
https://hu.wikipedia.org/wiki/%C5%90sk%C5%91korszak
https://hu.wikipedia.org/wiki/%C3%81sv%C3%A1ny_%28anyag%29
Szakáll Sándor: Ásvány- és kőzettan alapjai, Miskolci Egyetem Földtudományi Kar, 2011.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Krist%C3%A1lyszerkezet
Andreas Guhr, Jörg Nagler: Crystal Power, Earthdancer Books, 2006.