Bestiárium‎ > ‎Tündérek‎ > ‎

Tengeri tündérek

A tengeri tündérekről, vagyis a hableányokról (és "hablegényekről") lesz szó. Már az elején leszögezném, hogy a hableányoknak semmi közük a szirénekhez, sem a sellőkhöz. Míg az előbbi veszélyesebb és másfajta lény, az utóbbi pedig víz elementál, ha úgy jobban ismerős, undine.

Nyilvánvaló, hogy a tenger tündéreit is "tisztázta" a tudományos forradalom azzal, hogy nem hableány, hanem lamantin vagy tengeri tehén az, amit láttak. Ez valahogy a mágusnak, a boszorkánynak nem mond semmit. A lamantin és a tengeri tehén nagy zsíros, vastag bőrű, bajszos, feje akár a rozmáré, uszonyai pedig evezőkre hasonlítanak. Aki pedig az ilyet nőnek nézi, az vagy be van lőve, vagy jó sokat ivott. Persze egyik állat sem gyakran énekel vagy napozik sziklákon... Földrajzilag pedig megint mellélőnek a "tudományos forradalom úttörői". A tengeri tehenek az Indiai-óceán part menti, sekélyebb vizeit szeretik, a lamantinok pedig a mexikói Golf-áramlat környékén és a Kongó-folyóban élnek. Régen létezett még egy tengeri tehén faj, ami a Csendes-óceán északi részén az Aleut-szigetek körül élt, de már kipusztult. Az észlelések a fentiekkel ellentétben pedig többnyire az Atlanti-óceán északi részéről érkeztek.

Nem lehet tagadni, a hableány tényleg mesebeli alaknak tűnik. Semmi kétség. Ám ahogy Greer is írja, józan, tengert és lakóit jól ismerő szemtanúk látták őket. Például: 1811. október 29-én John McIsaac eskü alatt vallotta Duncan Campbellnek, Kyntrie megye helyettes sheriffjének, hogy mialatt a skóciai Campbeltown tengerpartján sétált, látott egy hableányt. Részletes személyleírásában elmondta, hogy az egyik sziklán üldögélő hableánynak vörös haja volt, bőre deréktól felfelé fehér, deréktól lefelé vöröses-szürkés foltokkal tarkított. A férfi egy ideig figyelte őt, és látta, amint a tengerbe veti magát. Két pap és egy békebíró tanúsította, hogy a tanú józan, kiegyensúlyozott életvitelű, megbízható férfi. Három nappal később egy másik tanú is felkereste a seriff helyettest, egy bizonyos Katherine Loynachan, aki ugyanott egy héttel korábban egy hasonló hableányt látott a sziklákon sütkérezni.

Skóciában az ilyen történetekre számos példát találunk. 1809-ben William Munro tanár a caithnessbeli Thursóból Sandside Head közelében hableányt észlelt a sziklákon. 1814-ben két halász találkozott egy hableánypárral, 1949-ben szintén halászok látták őket Cape More környékén, és még sok más eset is van.

Henry Hudson hajónaplójában pedig találunk egy bejegyzést, ami szintén különös egy vén tengeri medvétől. 1608. június 15-én, második útja alatt írta a következő sorokat:

"Zavartalan napsütés, keleti szél, déli szélesség 75. fok, 7. szögperc, megtett út: 39 mérföld.

Ma reggel az egyik társunk megpillantott egy hableányt. Kiáltott nekünk, hogy siessünk, és mire egy másik társunk odaért, a hableány már nagyon közel ért a hajóhoz, és kíváncsian nézegette a két férfit, ám ekkor egy nagy hullám a hátára fordította. Köldöktől felfelé háta és melle olyan volt, mint egy nőnek (ezt állítják akik látták), teste akkora, mint a miénk, bőre hófehér, haja hosszú és fekete. Amikor tovatűnt, társaink még látták, hogy olyan formájú farka van, mint a delfinnek, de olyan pikkelyes, mint a makrélának. Társainkat, akik látták őt, Thomas Hillesnek és Robert Raynarnak hívják."

Hudson az Atlanti-óceán északi részen hajózott, az északnyugati átjárót keresve. Emberei pedig sokat látott matrózok voltak, s kétség nem fér hozzá, hogy nem rozmárt vagy fókát láttak. A két férfi hazudott? Lehet, de nem valószínű, hogy bármelyik tengerész kitalált hazugságokkal kockáztassa az állását és a hírnevét.

Történetük és fiziológiájuk

A legtöbb feljegyzés szerint a halakhoz hasonló életmódot folytatnak a tengerben, nincs különösebb szükségük arra, hogy visszatérjenek a földre, bár képesek egy rövid időt a szárazon tölteni. A legtöbb szemtanú szerint farkuk van, amely a delfinéhez, bálnáéhoz, vagy más tengeri emlőséhez hasonlít, nem közönséges halfarok. Nem minden hableányra illik rá a klasszikus leírás, mert egy kisebb csoportjuk pont úgy néz ki, mint egy átlagember, csak ők a tengerben élnek.

Testfelépítésükről belsőleg nem sokat tudunk. A kisebb gyermek "habember" anyjuk méhében fejlődhet, mivel a legtöbb feljegyzés szerint a tengeri tündéreknek köldökük is van. A kommunikáció hasonló lehet delfinek, bálnák technikájához, ám nem kizárt, hogy fejlettebb érzékekkel rendelkeznek, mint ahogy elképzeljük. Emberi beszédre is képesek néhány feljegyzés szerint. Mindezek persze feltételezések.

Mondakörük gyakori eleme a vihar. Számos feljegyzés szerint a hableányok vagy maguk okozzák, vagy énekükkel csak megjósolják. Az emberek és a hableányok kapcsolata a folklór szerint rövid és távoli. Néha szerelembe esnek az emberekkel, ami sokat elárulhat természetükről. Nem mindenhol egyeznek ki azzal sem, hogy ártalmatlan lények. A Hebridákon a helyi hableányoknak tulajdonítanak rengeteg hajótörést, ami persze ritkán fordul elő, és csak a helyi lakossággal megromlott viszony okozhatja.

Néhány forrás szerint azok a tengerészek, akik meghallják a hableányok dalát, a tengerbe vetik magukat, és megfulladnak. Valószínű, hogy úgy született a dolog, hogy összekeverik a hableányokat a szirénekkel, akik más kategóriába tartoznak. És persze ez a jelenség nem túl gyakori. 1973-ban, miután számos halász követett el öngyilkosságot a Spitsbergeni-pad déli részén, a kapitányok egy angol ördögűzőtől kértek segítséget. Ennek ellenére semmi sem bizonyítja, hogy a hableányoké lenne a felelősség.

Azt persze több helyen is olvashatjuk, hogy ha valaki megpróbálja bántani őket, megjárja. A hagyomány szerint a hableányok ellen elkövetett erőszak tomboló vihart von maga után, olyan, amelyben hajók és tengerparti épületek pusztulnak el. Olaus Magnus, híres norvég történész így írt róla:

"Igen, én is azt hallottam megbízható tengerészektől, hogyha valaki elfog egy hableányt, és nem engedi azonnal szabadon, olyan kegyetlen förgeteg kerekedik, hogy az ember azt gondolná, a mennyország leszakad, a világ összeomlik. Így a halászok, akiknek mindennél fontosabb a puszta életük, megfogadták, hogyha horgukra véletlenül ilyen hal kerül, azonnal szabadon engedik."

Történelemben

A hableányok sosem voltak nagy hatással az emberi kultúrára, bár már az ókortól kezdve sok helyen ismert volt alakjuk. Például Derketo, a szír holdistennő, vagy a görög mitológia tritonjai, a tengeristeneinek szolgálói és kísérői, akiket a művészetben gyakran halfarokkal ábrázolnak. Vagy ott van Éa, az egyik leghatalmasabb babiloni halfarkú isten, aki a Nagy Mélységben az idő és a mérték felett uralkodik.

Középkorra a hableányok elvesztették evilági szerepüket. A szerzetesek a krónikákban gyakorta démonként ábrázolta őket, ahogy azt szokás, és a görög mitológia szirénjeivel is összekeverték őket. Írországban visszafogottabb volt a fogadtatás. Az ír kalendáriumok feljegyezték, hogy 588-ban a halászok partra vontattak egy hableányt, akit halála előtt még megkereszteltek. Ezután szent szűzként kezdték tisztelni, és szentélyének, Teo-da Beocnál csodatévő erőt tulajdonítottak. Fintant, egy másik, megkeresztelt hableányt, aki kivételesen a farkatlan hableányok közé tartozott, maga Szent Patrik térítette meg. Őt később saját jogú szentté avatták.

1211 körül írta tilbury-i Gervaise, hogy milyen szép számban élnek Britannia körül hableányok, más krónikák pedig megőrizték, valahányszor láttak vagy elfogtak akár egy példányt is. Például 1197-ben Suffolkban halásztak ki egy hableányt, egy pedig Hollandiában vetődött partra, amikor Edamnál összedőlt a gát 1403-ban.

A reneszánszban és még az újkorban is láttak hableányokat. Az Atlanti-óceán északi részérő különösen sokat jelentettek, folyamatosan a XIX. századig, annak ellenére, hogy egyre több gúnyos támadás érte azokat, akik azt állították, hogy ilyen "elképzelt lényeket" láttak. Skóciában különösen sok hableányt észleltek egészen a XX. század elejéig. Csak a XIX. század végén, a propeller-meghajtású hajó elterjedésével csökkent drasztikusan a számuk világszerte, ami érthető, hiszen a legtöbb tengeri lény kerüli a zajt, a szennyeződést és a modern bárkák veszélyesen éles, gyorsan forgó propellereit. Ennek ellenére a XX. század második feléről si vannak adataink hableányok felbukkanásáról. S az is valószínű, hogy sok esetről nem is tudunk, mert a szemtanúk nem szívesen osztják meg nagyközönséggel élményeiket.

Miért éppen tengeri tündérek?

Rokonságuk pár dologból látszik. Az első, hogy mágikus hatalmuk van az idő felett. A második, hogy akár a szárazföldi tündérek, ők is vonzódnak az emberekhez. Harmadszor pedig egyéb fent leírt tulajdonságaik is értelmet nyernek, ha rokoni kapcsolatra gondolunk.

Felismerésük

Nehéz nem felismerni a hableányt. Ám, ha mégis látunk egyet, először gondoljuk át a következőket. Ha nem vagyunk vén tengeri medvék, akkor emlékezzünk vissza, hogy hasonlított-e a látott lény valamelyik más gyakoribb tengeri élőlényre? Vagy úszó ember? És ott vannak azok akik különös viccként fogják fel, ha halfarkat csatolnak fel.

Egyértelműen hableányra utal, ha:

  • Közel a parthoz, a nyílt tengeren vagy olyan nagy kiterjedésű vízben látják, amely távol van a nagyobb lakóterületektől vagy főbb hajóutaktól.
  • A hableány ügyesen és határozottan szeli a habokat, viszont a földön ügyetlenül mozog, gyorsan úszik, mélyre bukik, és korlátlan ideig képes a víz alatt maradni.
  • Ha többen vannak jelen, mindenki látja a hableányt, nem csak egy-két álmodozó.
  • Ha a hableánygyanús lény énekel, 24 órán belül elromlik az idő.
  • Minden más lehetséges magyarázat kétségkívül kizárható (fókák, delfinek, csalók, etc.).

Bánásmód

A hableányok csak akkor veszélyesek, ha bántják őket. Ha találkoznánk eggyel, ne tegyünk semmit, amivel megzavarhatnánk, vagy bánthatnánk. Ha énekel, és tengeren vagyunk, kössünk ki, mielőtt rosszra fordul az idő. Ne háborgassuk őket, de ha láttuk, igyekezzünk feljegyezni a történteket.


Források:

John Michael Greer: Mágikus Lények Kalauza, Édesvíz Kiadó, Budapest, 2003.

P. Williams és D. Hill: The Supernatural, Sigent, N. Y., 1967.

Thorkild Jacobsen: The Treasures of Darkness. A History of Mesopotamiam Religion, Yale University Press. New Haven-London, 1976.

M. F. Lindemans: Encyclopedia Mythica.

Arthur Cotterell: The Encyclopedia of Mythology. Smithmark, New York, 1996.

Brehm Alfréd Ödön: Az állatok világa. Légrády Nyomda és Könyvkiadó Rt. és Genius Könyvkiadó Rt, Budapest, 1989.


Kép forrása: sxc.hu - aitvaras