Scriptum‎ > ‎

A székely rovásírás

Általános kérdések

A magyar helyesírás-történet szempontjából az ősmagyar kor a kezdetek s a - velük szükségszerűen együtt járó - nyitott kérdések kora.

Ha meggondoljuk, hogy e hosszú, mintegy 2000 évet átölelő korszak legnagyobb része nyelvemléktelen korként tartható számon, ennek kapcsán helyesírás-történetről szólni önmagában is paradox vállalkozás. Még akkor is az, ha tekintetbe vesszük azt a lehetőséget, hogy a korszak végén, a honfoglalást megelőző időszakban (tehát a latin írásbeliség előtt is) elvileg már keletkezhettek magyar nyelvemlékek. Mivel azonban e fontos őstörténeti kérdés máig viták középpontjában áll, s az esetleg ide vonható emlékek körül sok a bizonytalanság, a helyesírás-történet számára szilárd kiindulópontnak az tekinthető, hogy a magyar nyelv legkorábbi biztos emlékei az ómagyar kor elején tűnnek fel.

Ugyanakkor mégsem fölösleges az ősmagyar korra vonatkozó ismeretek és lehetőségek számbavétele, hiszen ha konkrét helyesírás-történeti problematikáról nem is, vele szorosan összefüggő (s a latin betűs írás előzményeként számba veendő) írástörténeti mozzanatokról e kor kapcsán is lehet és kell szólnunk. A felmerülő kérdések nem kis horderejűek.



Mióta ismeri a magyarság az írást? - Ismeretes, hogy az uráli, finnugor, ugor korra nézve sem a rokon nyelvek szókincséből, sem egyéb fogódzók alapján nem következtethetünk az írás ismeretére. Másfelől viszont amikor a magyar nép elődei (a nyelvrokonoktól való elszakadás után) elindultak hosszú vándorútjukon, mely földrajzilag az Ural hegységtől a Kárpát-medencéig vezetett, időben pedig sok évszázadon át a honfoglalásig tartott, kétségtelenül érintkeztek olyan népekkel, melyek meghatározott írásrendszerrel rendelkeztek. (Újabb kutatások szerint már az ókori nomád népeknél is kimutatható az írás bizonyos körű használata.) A fönti kérdés tehát elvezet egy másik jobban megközelíthető kérdéshez: milyen írásrendszerekkel találkozhatott e korai időkben a magyarság? A találkozás természetesen még nem jelent átvételt, de előkészítő szerepe nagyon is lehet a későbbi fejlemények szempontjából. Márpedig ilyen kapcsolatokról bőven s/ól a magyar őstörténet. Érdemes itt felidézni egy olyan tényt, melyet írástörténeti szempontból is beszédesnek tarthatunk. A 7. és a 9. század között a magyar nép (sok más nomád néppel együtt) a kazár birodalom szomszédságába, sőt fennhatósága alá került. E birodalom kapcsán a történészek joggal hangsúlyozzák a hatások össze tettségét. Vallási tekintetben például közismert, hogy a 8-9. század folyamán
egyrészt jelen van a bizánci kereszténység, mely püspökséget működtet Kazáriában, másrészt az iszlám melyet mecsetek és iskolák
megléte jelez a fővárosban, harmadsorban pedig megjelenik a zsidó vallás, melyet a kazár vezető réteg tudatosan választ. Ha elgondoljuk, hogy mindhárom nagy monoteista vallás történetében milyen központi szerepet játszik az írás, könnyű belátni, hogy a velük való találkozás puszta ténye is milyen új lehetőségeket jelenthetett az írásra vonatkozó tapasztalatok tágulása szempontjából. A történeti kútfők egyébként konkrét adatokat is tartalmaznak arra nézve, hogy a kazár birodalom írásbeliségében a héber, arab, görög, glagolita, cirill írásnak, továbbá a rovásírásnak is szerepe volt. A magyar őstörténet szempontjából pedig még az emelendő ki, hogy a honfoglalást megelőző évtizedekben a magyarság két alkalommal is találkozott a szláv népek két nagy térítőjével - márpedig Cirill és Metód egyben a glagolita ábécé megalkotója is volt. Mindezek a mozzanatok az írásra vonatkozó lehetőséges tapasztalatok sokrétűségét mutatják.

Azoknak a népeknek a körében, amelyekkel a magyarság a honfoglalás előtt érintkezett, találunk-e olyan egykorú nyelvemlékeket, melyek magyar szavakat vagy neveket örökítenek meg? - Ismeretes, hogy még az a legkorábbi nyelvemlékcsoport is, melyet "külföldi szórványemlékek" néven tartunk számon, lényegében a 10-11. századtól (tehát az ómagyar kor elejétől) jelentkezik. Ugyanakkor az idetartozó néhány emlék közül kétségtelenül korábbi előzményekre mennek vissza egyes arab és perzsa források (Ibn Ruszta, Gardízi, al-Bakri írásai), melyek egy 9. század végi útleírásra támaszkodnak. Ezekben nyelvünk három szavát (magyar, gyula, kündü) e sajátos írásrendszerek rögzítik.

A székely rovásírás

A magyar írástörténetnek ez a különleges fejezete összetett problematikája révén mind az ősmagyar, min az ómagyar korba beletartozik. Megkerülhetetlen ősmagyar kori vonatkozásaira való tekintettel ezen a helyen vesszük számba, külön-külön ismertetve először a fennmaradt emlékeket, majd az írás belső jellegzetességeit, végül az eredetére vonatkozó nézeteket.

1. A rovásírás emlékei sokrétűek, s különféle korokból származnak. Figyelmet érdemelnek már a korai utalások is. Középkori krónikásaink egész sora említi a székely rovásírást, köztük elsőként Kézai Simon a 13. század végén. Thuróczy János (15. század) megjegyzi, hogy a székelyek a "szkíta" betűket "botokra vésik be ügyesen rovás módjára". Bonfini azt jelzi, hogy "kevés jellel sok értelmet fejeznek ki", ami jellegzetes betűösszevonásokra (ligatúrákra) való utalásként értelmezhető.

Ami magukat a fennmaradt szövegeket illeti: valamennyi biztosan ide tartozó emlék erdélyi eredetű, s ezek jelentős része székelyföldi templomok felirataként tűnik fel (Homoródkarácsonfalva, Székelyderzs, Bögöz, Dálnok, Rugonfalva, Alszószentmihályfalva stb.). E tekintetben az utóbbi évtizedek sok új emlék felfedezését hozták, s ezek egy része máig megfejthetetlen. Keletkezési koruk legtöbbször csak közvetett fogódzók alapján (például egy késő középkori átépítéshez, befalazáshoz viszonyítva) határozható meg. A fentiek közül mai tudásunk szerint legrégebbi homoródkarácsonfalvi felirat, mely legkésőbb a 15. század végén, de nagy valószínűséggel az Árpád-korban keletkezett. Több más templom szövege datálható a 15. század végéről vagy a 16. század elejéről. (Megjegyzendő, hogy a szlovákiai Felsőszemeréd temploma is őriz egy feliratot, ennek idetartozása azonban kétséges.)

Egyéb nevezetes emlékek: egy 1483-ból való ősnyomtatványnak (később hozzáfűzött) borítója őrizte meg a "nikolsburgi ábécé"-t, mely egy váradi püspök révén került Csehországba, s mely 47 betűt és ligatúrát tartalmaz, latin betűs megfelelőkkel. A továbbiak közül kiemeljük a konstantinápolyi (isztambuli) felirat (1515/1553-1558), valamint a bolognai rovásemlékeket, mely egy 15. századi kalendáriumot örökített ránk Marsigli olasz hadmérnök másolatában (1450 u./1690). A rovásírás utóélete szempontjából fontos szerepet játszott Telegdi Jánosnak a 16. század végén írt kismonográfiája, valamint Bél Mátyás könyvecskéje, s több más munka, melyek nyomán a későbbi századokban a rovásírásnak valóságos "másodvirágzás"-a indult meg (melybe a titkosírás jelleg és a hamisítványok készítése is beletartozik).

Milyen célra használták a rovásírást? Ennek kapcsán elsősorban a gyakorlati rendeltetés tűnik ki: legtöbbször konkrét események, nevek megörökítésére szolgál egy felirat: "ezerötszáztizenöt esztendőben írták ezt, László király öt követét váratták itt...' (Konstantinápoly), "...Mátyás, János, Estyán kovács csinálták, Mátyás mester, Gergely mestere csinálták" (Csíkszentmihály, 1501/1749). Fontos negatívum, hogy a rovásírás irodalmi szövegek rögzítésére nem szolgált: írás és irodalom meghitt kapcsolatával itt nem találkozunk.

2. Az írásrendszer belső jellegzetességei közül a következők emelendők ki. Technikai szempontból alapvető sajátosság, hogy a betűket fába rótták, vagy kőbe vésték. Az írás irányát az jellemzi, hogy vízszintesen halad jobbról balra. A fa, mint íráshordozó felület a betűk alakját nagymértékben meghatározza: a rovásbotok hosszanti rostjai elsősorban olyan jelek kialakításának kedveznek, melyek rostokra merőlegesek. Ezért olyan gyakori a függőleges vagy ferde vonal, s olyan ritka a vízszintes vagy kerek.

Különleges vonása ennek az írásrendszernek, hogy a magánhangzókat nem mindig jelöli. E tekintetben az eltérések egyfelől az egyes emlékek között jelentkeznek: a magánhangzók nem jelölése elsősorban a korai szövegek jellemzője; a későbbiek folyamán a latin ábécé hatása erősen mutatkozik abban, hogy a magánhangzókat kiírják. Másfelől különbségek ragadhatók meg aszerint is, hogy milyen helyzetben van az adott magánhangzó (szóvégen például kötelező a kiírás, hiszen itt a magánhangzó megléte nem mindig következtethető ki, s ráadásul a magyarban igen gyakori az egyetlen magánhangzóból álló toldalék: -i, -a/-e, -ó/-ő stb., mely fontos grammatikai funkciót tölt be). Olyan tendenciát is ismerünk, mely a hosszú magánhangzókat általában kiírja, a rövideket viszont nem. Végül az sem közömbös, hogy milyen hangról van szó: korántsem meglepő, hogy egyes emlékek minden magánhangzót jelölnek, kivéve az e-t: valamennyi magánhangzó-fonémánk közül messze ez a leggyakoribb.

Ugyancsak jellegzetes vonása a székely rovásírásnak a ligatúrák (betűösszevonások) kedvelése. E jelenség lényege az, hogy egy betű valamelyik már meglevő vonását egyúttal a következő betű egyik elemeként fogják fel, takarékoskodva így a hellyel és az energiával, s változatos, az egyéni ötleteknek is szabad teret adó kombinációkat valósítva meg. Itt is számba veendő tény, hogy a középkori latin írásbeliségben szintén fontos szerepet játszanak a ligatúrák, a székely rovásírás e vonása tehát innen is kaphatott indíttatást vagy megerősítést.

A hangok és a betűk megfelelésére térve általánosságban az mondható el, hogy az egy hang-egy jel alapelv eléggé átfogóan érvényesül, azzal a megszorítással, hogy a k hangra két jel van, s a magánhangzók esetében a rövid hangnak és a hosszú párjának ugyanaz a jele. (A mássalhangzó-hosszúság kettőzéssel való jelölése szintén ismeretlen.) Egy-két esetben olyan különbségtevéssel is találkozunk, mely a magyar helyesírás-történetében viszonylag ritka (ilyen a zárt ë és a nyílt e külön betűvel való jelölése egyes forrásokban). További különleges vonás, hogy például a bilabiális tremulánsnak saját jele van, vagy az, hogy számos hangkapcsolat (így az mp, nt stb.) is saját jellel rendelkezik.

Az írásjelhasználat szempontjából jellegzetes vonás, hogy a szavak elválasztására gyakran pontot használnak. Másfelől az sem ritka, hogy két vagy több szó egybeírva szerepel.

3. A székely rovásírás eredete rendkívül szerteágazó problematikát rejt magában; ezzel kapcsolatban máig sok a nyitott kérdés. Kétségtelen tény, hogy bizonyos betűk mind alakra, mind funkcióra nézve megegyeznek a türk rovásírás emlékeinek megfelelő jeleivel, továbbá hogy a rokonság az általános jegyek szempontjából is kimutatható (ilyen az írás iránya, magánhangzók nem jelölése, a szavaknak pontokkal való elválasztása stb.). Mindezekből kiindulva a két rendszer belső összefüggése, s ezáltal nyelvünkre nézve az ősmagyar kori gyökerek is valószínűsíthetők. Ezt támogatja az a tény, hogy mind betű, mind ír szavunk ótörök eredetű, s hogy az utóbbi etimológiai rokonságban van 'bevagdal' jelentésű irdal szavunkkal is. Másfelől az is kétségtelen, hogy a székely rovásírás néhány jele a görög, illetve a glagolita ábécéből származik. Az utóbbiak alapján ma ismert rendszer legkorábban a 9. században formálódhatott ki. A "mikor?" kérdésre természetesen a legszorosabban kapcsolódik a "hol?" kérdéséhez, hiszen a 10. századtól kezdve a magyarság a Kárpát-medencében él, s a különféle írásrendszerekkel való találkozásra itt is sor kerülhetett. Mindezek alapján a kutatók egy része az ősmagyar kor végére, más része az ómagyar kor első évszázadaira teszi a székely rovásírás keletkezését. (Az ennél későbbi - például a humanizmus korabeli - származtatását nem tarthatjuk valószínűnek.) A különféle írásrendszerek eredetére vonatkozó általános ismeretek fényében a fentiekhez még azt tehetjük hozzá, hogy egy-egy írás kialakulásában egyének szerepével s tudatos, rendszeralkotó törekvésekkel is számolhatunk. Összességében az látszik valószínűnek, hogy a székely rovásírást több forrásból (elsősorban török, kismértékben görög és glagolita előzményekből), de bizonyos önállósággal hozták létre.

Az egész kérdéskör kapcsán hangsúlyozandó, hogy a nyitott kérdések tisztázásának több alapvető feltétele van. Egyrészt nélkülözhetetlen a fellelt emlékek részletes vizsgálata (így a megfejtési kísérletek és keltezési problémák gondos számbavétele) s a teljes anyagnak egy korszerű korpuszba való közzététele. Másrészt alapvető kívánalom a ma ismert más rovásírásos rendszerekkel való összevetés.

Az utóbbiak közül kettő játszik különösen fontos szerepet. Az egyik a keleti türk rovásírás, melynek legismertebb emlékei Mongóliában és Jenyiszej völgyében kerültek elő, s mely - Eurázsia sok más írásrendszerével együtt - végső soron sémi, azon belül arameus előzményekből alakult ki, többek közt óperzsa közvetítéssel jutva el a türkhöz. A rovásírások másik fontos csoportja a kelet-európai rovásírások összessége. Ennek keretében tarthatók számon (távolabbi példákat említve) a kazáriai vagy dobrudzsai emlékek; ebbe illeszkednek bele a Kárpát-medence különféle jellegű rovásírások, így maga a székely rovásírás is, továbbá a nagyszentmiklósi kincs vagy magyarországi avar temetőkben talált rovásírásos leletek. Itt említendők meg azok a régészeti leletek (szarvasi tűtartó, Kalocsa környéki rovásemlék, bodrog-alsóbűi fúvóka), melyekkel kapcsolatban felmerült a magyar feliratként való megfejtés lehetősége is.

Egészében elmondható, hogy a problémák sokrétűsége, a rovásírásos emlékek egy részének máig megfejthetetlen volta, valamint a leletanyag folyamatos bővülése új meg új kutatási feladatok elé állítja a kérdéskör szakembereit.

Források:
Magyar Nyelvtörténet, szerk: Kiss Jenő, Pusztai Ferenc. Osiris Kiadó, 2005.
Korompay Klára: Helyesírás-történet. u.a.
Benkő Elek 1994. Régészeti megjegyzések székelyföldi rovásfeliratokhoz. Magyar Nyelv, 157-168.
Képek forrása: Wikipedia.