Könyvespolc‎ > ‎Híres gondolatok‎ > ‎

Óda: A halhatatlanság sejtelme

a kora gyermekkor emlékeibõl


A férfi apja a gyerek;
hadd fûzze hát napjaimat
egymáshoz a természetáhitat.
(Kálnoky László fordítása)


I.

Valaha forrásokon, berkeken,
a földön, s mit csak láthatok,
úgy tûnt nekem,
hogy mennyei fényár ragyog,
álom, mely tündöklõ és eleven.
Ma már nem úgy van, ahogy egykoron; forduljak
bárhova,
sem éjszaka,
sem nappal: látni azt többé már nem fogom.

II.

Kél s enyész a szivárvány,
s olyan gyönyörû látvány
a rózsa, hogy a hold
csak rá néz, ha derült az ég;
és a víztükör, ahogy
csillámlik: csodaszép;
a nap újjászületve tör föl;
de tudom, bárhová megyek,
hogy végleg elveszett az üdvösség a földrõl.

III.

Míg a madarak dalolnak vígan ott,
s mintha dob szólna távol,
sok kis bárányka táncol,
csak engem ûz egy fájó gondolat;
de, hogy kimondom, enyhet jókor ad,
s megint erõs vagyok;
meredélyen zuhatag zúgva bömböl;
bánatom nem sérti az évszakot;
hallom, hogy visszhangzik a sziklafok,
szelek fújnak felém alvó mezõkrõl,
földön és föld körül
és tengeren
minden ünnepel lelkesen,
minden állat örül,
május van szívében belül; te
víg dalú,
boldog Gyermek, jöjj, énekelj nekem,
Pásztorfiú!

IV .

Áldott lények, hallottam, mily zenével
hívtátok egymást, s hogy nevet
az ég vigasságtokban veletek;
szívemben az öröm vezérel,
homlokomon füzérrel
érzem, boldogságotok telje ér el.
Ha borús volnék, szörnyü nap!
mikor a föld ily ékes,
s e májusi édes
reggelen nagy csapat
gyerek szalad
mindenfelé, és tûz a nap,
s virágot szednek völgyek alján,
s a csecsemõ felül az anyja karján; -
hallom, hallom, hallom örömmel!
- De ott, a többi közt a fa
s a rét, amelyet láttam valaha,
azt jelzik, valami végleg oda;
az árvácska a földön
is megismétli rögtön:
a kápráztató fényt most hol találom?
Hová szökött az üdvösség s az álom?

V.

Születésünk csak álom s feledés:
létünk csillaga, lelkünk, mely velünk kél,
messzirõl ered, és
véget nem mivelünk ér:
nem teljesen emléktelen,
és nem egészen védtelen
jövünk az Istenbõl, ki otthonunk,
de fénycsóvát vonunk:
gyermekkorunkban a menny vesz körül!
Már kezdik eltakarni börtönárnyak
a növekvõ Fiút,
de õ a fényt nézi, s hogy honnan árad,
s ennek örülni tud;
az Ifjú a Természet papja, bár
kelettõl már mindmessze jár,
az ábránd tündökölve
mindig ott megy elõtte;
végre a Férfi látja: elenyész,
s a hétköznapok világába vész.

VI .

A föld öle is kínál örömet;
megvannak természetes vágyai;
sõt, gondos, jó anya módján, ami
célnak sem ostoba,
a dajka szeretné elérni,
hogy nevelt fia, a majdani Férfi
feledje a fényköröket,
hogy honnan jött s hol a fénypalota.

VII.

Nézd a Gyermeket újult örömével,
mint hatéves, pöttöm kis angyal ott!
Nézd, az õ keze munkája, ahogy
anyja csiklandja csókok özönével,
míg apja szeme fénye ráragyog!
Nézd, lábánál valami ábra, térkép tört
álmai az ember életének,
új tudással õ írta ilyeténképp;
menyegzõ vagy a nász,
temetés vagy a gyász,
ez tölti be szívét, még
ily keretbe fogja a dalt:
szerelem, munka, harc
szavait késõbb tanulja az ének,
de hosszan ez se tart,
mert félredobja, s új,
más szerepet tanul,
mely várja boldog s büszke kis szinészét;
"szeszélyes színpada" benépesül,
míg Aggok nem jönnek erõtlenül,
az Élet ezt adja kíséretül;
mintha nem volna tán más
dolga, mint az utánzás.

VIII.

Te, ki elrejted külső képeden,
hogy lelked végtelen;
te bölcsek bölcse, ki, mit örököltél,
megóvod; látó a vakok között,
süketnémán olvasod az örök mélyt;
elméddel mindörökkön üldözöd: nagy
jós! próféta, áldott!
az igazat te látod,
miért ember éltében küszködött,
síri sötétben nem lelve utat;
halhatatlanságod a léteden
te, szolgán úr, úgy töpreng, mint a nap,
oly kikerülhetetlen van jelen;
te kicsiny Gyermek, de szabad s hatalmas,
égadta
tökélyedben diadalmas:
boldogságod ellen küzdve vakon
mért sürgeted, kívánod oly nagyon úgyis
jármukba fognak majd az évek!
Lelkeden hamar földi teher ül meg,
és a szokások is rádnehezülnek,
a fagy súlyával, s mélyen, mint az élet!

IX.

Ó, öröm! amitõl mi
élesztjük parazsunk:
hogy a természet õrzi,
mi bennünk úgy kihúnyt!
Nekem a múltak emlékezete
a végtelen üdvöt jelenti, de
nem épp azért, miért áldani kell a
rest
vagy szorgos gyermekkor
hite,
boldogság és szabadság, e kebel
reménye pelyhes bár, de szárnyra kel: háladalt
nem ennek
dicséretére zengek:
csak mit a világ s érzetünk
kérdezni sose szûnt,
s mely lehullt, tovatûnt;
s mi megsejti a Lényt, amely
oly világban jár, amit én nem értek,
s az ösztönnek, mitõl e porhüvely
úgy reszket, mint bûnös, kit tettenértek;
az elsõ érzelemnek
tört emlékezetemnek,
mely legyen úgy, ahogy:
napunkon ez a fényforrás
ragyog,
látóvá ez a vezérfény
nevel,
ez ápol s véd minket, s a zajos évek
az örök Csöndben úgy suhannak el,
mint kurta perc: az igazság felébred,
s most már ittmarad:
sem fásultság, sem õrült akarat,
férfi s gyerek,
az öröm ellensége, gyûlölet
sem rombolja már szét, nem öli meg!
S bár belföldön
vagyunk, s a part
oly messze, szél elállt,
lelkünk látja az örök tengerárt,
mely idehajt,
s mely tovább fog sodorni majd,
s látjuk a parton gyermekek raját,
s halljuk a hullám örök moraját.

X.

Madarak, vígan, vígan zengjetek!
S mintha dob szólna távol,
te kis bárányka, táncolj!
Lelkünk zengi veletek,
ki fújod, ki forgatod,
ki szívedbe fogadod
ezt a májusi napot!
Mit számít, hogy többé nem tündököl,
az a fény eltûnt a szemem elõl,
az óra vissza sose jõ,
mikor nyílt a virág, pompázott a mezõ;
nem szomorkodunk: az ad
erõt, ami megmarad;
az örök részvét, amely
mindig volt s nem múlik el;
s az enyhítõ gondolat,
mely kínjainkból fakad,
s hit, mely haláltól se fél,
s az évek sora, mely bölcset farag.

XI.

Hegyek, Völgyek, Források, Ligetek,
szerelmünknek véget ne vessetek!
Szívem nagyon érzi hatalmatok,
lám, minden örömet odahagyok,
hogy ismertebb világotokban éljek.
Bár egykor éppoly könnyed volt a léptem,
most jobban örülök gyors fodru érnek;
s oly szép, ha az újszülött nap felébred
a szûzi fényben;
az alkonyég felhõinek a rajza
letompult, így szinezi az a szem,
mely túllát a halandó emberen;
már másik verseny ez, más diadalt aratva.
Hála a szívnek, hogy így zakatol,
hála minden félelemnek, örömnek,
nekem egy kis virág is adhat oly
gondolatot, mely mélyebb, mint a könnyek.


Ferencz Gyõzõ fordítása