Könyvespolc‎ > ‎Híres gondolatok‎ > ‎

Diocletianus

Gondolat Kiadó, Budapest, 1978.




A következõ részletek egy nagyszerû könyvbõl származnak. Nem akartam túl sokat kimásolni, de még maradt számos érdekes, bölcs és megfontolandó részlet is. Ajánlom elolvasni mindazoknak, akik érdeklõdnek a történelem, régi vallások, régi korok, más nézõpontok iránt vagy egyszerûen egy jó könyvet szeretnének olvasni.




Figyeld meg alaposan a perzsa katonákat! – súgta oda Diocletianus Galeriusnak. – Nemsokára verekedni fogsz velük. Bahram nagyot hibázik, hogy ekkora befolyást enged a jósoknak. Egy uralkodónak nem szabad egy eszme rabjává lennie, hanem, ha a szükség úgy hozza, az ideológiát kell saját szolgálatába állítania.


-----------


Galerius meg Constantius nem lesz olyan uralkodó, aki új eszméket hoz. Talán Constantinusban rejlik valami. Talán õrá kellene hatni, beléje vetni reményét. De – tudunk-e egyáltalán hatni arra, ami utánunk következik? Az ember elveti a magot. Az a földben nyugszik. Esõ áztatja, hó hull rá, majd újra tavaszi esõ. A mag a föld ölében vészeli át. Aztán egyszer majd kinõ. De vajon milyen lesz virága, milyen a gyümölcse?


---------


Eleázár elmondta, hogy Józsua, avagy Jézus egy Mária nevezetû, rendkívül szép nõ házasságon kívüli fia. Ez a Mária már másállapotban volt, amidõn hozzáment Józsefhez, az ácshoz, egy jóravaló mesteremberhez, aki nevet adott a gyereknek. Józsua maga is ács lett, és sok más fiatal munkáshoz hasonlóan Egyiptomba ment, hogy tökéletesítse szakmai tudását. Alexandriában különös társaságba keveredett, majd rengeteg misztikus történettel tért vissza szülõföldjére, de ugyanakkor kiválóan elsajátította az orvostudományt is, még szemmûtéteket is végzett, úgyhogy a vakoknak is vissza tudta adni a szemük világát. Azt tartották, hogy a holtakat is képes föltámasztani. Politikai tervei eleinte homályosak voltak, de ahelyett, hogy orvosként dolgozott volna, s tehetségét a maga és a betegek javára fordította volna, inkább kezdte maga köré gyûjteni és lázítani a szegény népet. (...) Elmagyarázta, hogy szinte minden réteg szemben állt Józsuával. Igaz a szadduceusok – s ezek között sok volt a pap is – különösen haragudtak Józsuára, mert azt követelte, hogy a pénzügyi tranzakciókat és egyéb hasonló ügyeket ne a templom elõtt intézzék, holott ez a legalkalmasabb hely, ahol a legtöbben összejönnek, és senki épelméjû nem állíthatja, hogy a kereskedelem Istennek nem tetszõ dolog. De a farizeusoknak még több okuk volt, hogy ne férjenek meg Józsuával, mivel úgy tartották, hogy ködös történeteivel csak fölhígítja a rómaiak elleni harc eszméjét. Hiszen a halál utáni boldogság hangoztatásával, ugyebár, elveszik az emberek kedvét attól, hogy még ezen a világon küzdjenek a nemzeti és társadalmi igazságért.


--------


Azt bárki meg tudja tenni, hogy vesz egy követ, és úgy fejbe vágja vele a szomszédját, hogy az belehal. Arra kell törekedni, hogy az emberek, akik túlélnek, a hála szavaival emlékezzenek rád...


-------


Alexandriában Diocletianus az egyiptomi vallások és kultuszok tanulmányozásának szentelte magát. Róma már régóta tudni a hatalmas istennõrõl, Íziszrõl - az egyiptomi föld isteni megszemélyesítõjérõl. Még magában az Örök Városban is rendeztek körmeneteket a tiszteletére, s egyik-másik római császár is részt vett ilyen ünnepségeken, például Commodus és Caracalla. Éppen ezért senkit nem lepett meg, hogy itt, az õ országában Diocletianus is hódolt az élet titokzatos Nagy Anyja elõtt. A isten tiszteletére rendezett körmenet még szórakoztató is volt. Elõl maskarák haladtak - vadásznak, katonának, gladiátornak, szépen és feltûnõen fésült fiatal nõnek, a hivatalok képviselõinek, filozófusnak, madarásznak és halásznak öltözött férfiak. Ezután egy öreg hölgynek öltöztetett medvét vezettek, majd narancsszínû ruhácskában, mint Ganümédész, egy majom következett, utána pedig egy szárnyas szamár ballagott, Pegazus ironikus jelképeként. A menetnek e tréfás része után fehér ruhás leányok haladtak, virágokat szórtak mindenfelé, különféle illatos vizeket hintettek, s valami tükrös-fésûs táncot jártak. Csak utánuk következtek a zenészek - hárfások, fuvolások és egy nagy kórus, majd minden korosztály és minden réteg kiválasztott férfiai, pompázatos öltözékben, nyomukban pedig az istennõ szimbólumait vivõ papok: lámpásokkal, kis oltárokkal, pálmaágakkal, kígyó alakú botokkal és különleges formájú tálakkal. Más papok a többi isten jelképét vitték, Anubisz felerészben fekete, felerészben aranyozott kutyafejû mását és egy tehenet. A menet végén a legmagasabb rangú papok lépkedtek ünnepélyesen, mellükre szorítva a kígyó formájú tartókon nyugvó aranyurnát, amely magát Ízisz istennõt jelképezte, a hold szimbólumát, az alvilág és minden álom úrnõjét, a tenger uralkodóját.


A görögök és a rómaiak egyaránt tisztelték az egyiptomi papok bölcsességét, mivel ez nem merült ki kizárólag a teológiában, hanem kiterjedt a gyakorlati tudományokra, az asztronómiára, természettanra és az orvostudományra is. Talán egyetlen más nép élete sem fonódott annyira össze a hagyományokkal, mint az egyiptomiaké. Náluk ezek több ezer évre tekintettek vissza. A nép legjobb erõi mindig a földöntúli dolgok felé fordultak. A templomok és a sírok építése, a vallási ünnepségek és áldozatbemutatások, a születés és a halál kérdésein való töprengés szinte nagyobb teret kapott a szellemi életben, mint a földmûvelés, a kereskedelem s fõleg mint a tengerészet és a más országokba való utazások. A papság szigorú hierarchiája érintetlen maradt az egyiptomi királyok dinasztiájának bukása után is. Mivel a papok mindent tudtak a nap, a hold és a csillagok járásáról, az apályról és a dagályról, a természeti törvényekrõl, értettek ahhoz, hogy megjósolják a jövendõt. Az elsõ helyet a papok között a próféták foglalták el, a hierosztoliszták az istenszobrok öltözékéért feleltek, a pterophoroszok szárnyas sisakokat hordtak, a hierogrammateuszok a bölcsességek irányítói és az álmok megfejtõi voltak, a horoszkoposzok feladata a csillagok állásából való jövendölés volt, a pasztophoroszok az istenek házait hordozták a szent körmenetek alkalmával, õket a szent énekesek, az áldozati állatok õrzõi, a holttestek balzsamozásának szakértõi, az orvosok és a különbözõ rendû és rangú egyházi rabszolgák követték. A „befalazottak" cellákban éltek; ezek önszántukból beleegyeztek, hogy befalazzák õket a szûk cellákba, ahová soha nem jutott fény, s napjában egyszer kapjanak ételt meg vizet, abbéli reményükben, hogy az istenség közelében tiszták maradnak; amikor meghaltak, egyszerûen elzárták azt a kis nyílást is, amely néha évtizedeken keresztül az egyetlen kapcsolatot jelentette számukra az élõk világával. Ízisz istennõn, valamint Oziriszon meg Anubiszon kívül, akiket egész Egyiptomban tiszteltek, az egyes vidékeknek és városoknak még saját külön, gyakran nem is jelentéktelen isteneik is voltak, így például Alexandria Szerapiszt tisztelte mint Ozirisznak, az alvilág uralkodójának egyik megjelenési formáját. A Szerapeon, Szerapisz alexandriai temploma - amelyben nemrégiben, még Aurelianus uralkodása alatt is, gazdag könyvtár volt - száz lépcsõfoknyi magasságban emelkedett a város központjában. A hatalmas épületet kupola takarta, titkos folyosók és lépcsõk szelték át, a magasabb és legfelsõ rangú papok lakrészei s a vezeklõk cellái vették körül, a fõterem pedig aranyból és elefántcsontból készült, középütt az isten szobrával. E fõteremben általában sötétség uralkodott, csupán mécsesek világították meg, de volt rajta egy ügyesen álcázott ablak, amely kelet felé nézett, s amelyet csak azon a napon nyitottak ki, amikor a Napisten látogatóba jött testvéréhez, Szerapiszhoz. A napsugár ilyenkor pontosan az istenszobor szájára tûzött, ezt hívták a nap csókjának. Az egyiptomi templomokban sok más optikai és mechanikai berendezés is akadt, amelyeket Diocletianus megszemlélt. Kevésbé érdekelte az állatkultusz. Minden vidék vagy város egy-egy külön állatot tisztelt: juhot, farkast, páviánt, sast, oroszlánt, kost vagy egeret. Ha valahol bikát tiszteltek, tudvalevõleg az olyan fekete bika felelt meg, amelynek homlokán hold formájú fehér folt ékeskedett. S ha az öreg állat elhullott, gyakran évekig keresték a megfelelõ utódot. Amikor aztán végül ráakadtak, ünnepi menetben vezették a templomba, azzal a tehénnel együtt, amely világra hozta. Egy helyütt, Arszinoé városában, a papok még a krokodilusokkal is barátkoztak, s imádták õket: táplálták ezeket az állatokat, és játszottak velük.